Május 21-én töltötte be a 45-öt.
Egy kicsit meg is rémít az idő múlása. Az életem annyira érdekes, hogy szinte sajnálom, hogy ilyen gyorsan telik.
 |
| Fotó: Sanoma Archív/Rozmanitz Gábor |
Mi hozta haza Magyarországra most erre a két napra?
A kávéházaim kapcsán elég sűrűn járok haza. Havonta, másfél havonta biztosan itthon töltök egy hetet, tíz napot. Konkrétan most az Aranykönyv Gálára jöttem, amelynek a szórakoztató regény kategóriájában a Megmentő című regényem nyert, mert ez kapta az olvasóktól a legtöbb szavazatot.
Nizzában írta meg első regényét, a Megmentőt, most pedig annak folytatásán, a Bankáron dolgozik. Ez az utazgatós, kényelmes életforma sok ember szemében szálka Magyarországon. A kedvesével kávéházakban ücsörögnek, piacra járnak, sétálgatnak.
Sokan csak az utazgatós, kényelmes életet látják belőlem, pedig én sokat dolgozom, bár szerencsére olyasmivel vagyok elfoglalva, amit szeretek csinálni. Ma felébredtem hajnalban, mert valami nem hagyott nyugodni a regény kapcsán, és leültem a géphez. Tehát azt is mondhatnám, hogy ma reggel 5-kor már dolgoztam.
Hogy áll az irigyeivel?
Mondhatnék olyan közhelyeket, hogy addig jó, amíg az embernek irigyei vannak, engem mégis bosszant, főleg ahogy haladok előre a korral. A gáncsoskodó, ártó világ ellen úgy védekezem, hogy elmenekülök előle.
Fogalmazhatunk úgy, hogy két évvel ezelőtt épp ez elől menekült el, olyannyira, hogy meg sem állt Nizzáig?
Azt szoktam mondani, hogy nem elmentem, hanem tágabb keretek között élem az életemet. Ha összeadjuk, évente két-három hónapot töltök Magyarországon, tehát ilyen értelemben nem jogos a kijelentés. Visszatérve a korra, 45 évesen sokkal tudatosabban törekszem az egyensúlyra. Fontosabbá vált, hogy nyugalom vegyen körül. És egyre messzebb kerüljek az irigységtől, bántástól, gáncsoskodástól, egymás gyilkolászásától, ami ugyan nem magyar specifikus, de nálunk azért masszívan jelen van. A távolság véd. Örömmel tapasztalom, hogy ez a pozitívuma is megvan a nizzai életnek, természetesen számtalan más mellett.
Sokan vágyakozva hallgatják, másoknak meg a tenyere viszket, amikor arról beszél, hogy az EU révén kitágult világban semmi akadálya annak, hogy egy tágabb szférában éljük az életünket. Hogy magyarázná ezt el annak, aki a fizetéséből épphogy csak kijön a hó végére?
Hát akkor menjen oda, ahol jobban kijön a pénzéből. Ha erre az a válasza, hogy ahhoz beszélnie kellene egy-két nyelvet, akkor tanuljon meg, pont. Mindenki a saját sorsának a kovácsa, tud rajta változtatni, ha nem tetszik neki. Tízezer számra vannak magyar fiatalok, akik jönnek-mennek a világban. Rám naponta köszönnek Nizzában fiatal srácok és lányok: „Jó napot, Frei úr!” Megtanultak franciául vagy olaszul, és most kint dolgoznak. Én annak idején nem úgy tanultam a nyelvet, hogy utaztam és ragadt rám, hanem otthon magoltam a szavakat. Nem szeretem, ha sírnak az emberek és mindig mindenért más a felelős, más tehet róla, és akinek meg sikerül, azt egye meg a fene. A lehetőség sokkal inkább itt van, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Az idősebbek talán érezhetik, hogy ez a hajó már elment – de azért húsz éve megy ez a hajó… Lehetett volna gondolkodni. De amikor azt bántják, aki szorgalmasan, munkával teremt magának egy életet, az azért már nonszensz.
 |
| Fotó: Sanoma Archívum / Steindl Gabriella |
Ha tehetné, mit importálna Nizzából Budapestre?
Ha kellene valamit importálni, akkor az a gondozottság, ápoltság, a minket körülvevő élettér tisztasága, esztétikája lenne. Fontos a környezet, amit látok, amiben tartózkodom, hogy öltöznek körülöttem az emberek, milyen egy épület homlokzata, ápolt-e a fű, a növények, tiszták-e az autók. A gaz, a graffiti, a piszkos cipő, a koszos autó, a lepusztult panel lakótelepek látványa elkeserít. Ez üt meg leginkább, amikor hazalátogatok. Itt az emberek a kávézókban szóba elegyednek egymással, vigyáznak a közös térre. Tudják: az örömük megsokszorozódik, ha megosztják egymással. Az egymásra figyelés pedig nem pénz, hanem attitűd kérdése. Holnap reggeltől lehetne ilyen Magyarország.
Megfordítva: Nizzában hiányzik valami Budapestből?
Ha újra itthon vagyok, alig várom, hogy esténként biciklizhessek a Duna-parton.
Ha nem kávéval és a kávéházlánc kialakításával foglalkozna, akkor mi lenne még, ami a kávéhoz hasonlóan megmozgatná a fantáziáját?
Egy utazási iroda. A Frei Dosszié alatt a stábunk gyakran szervezett utakat és folyamatosan dolgoztunk különleges, egyedi utakra specializálódott irodákkal. Ehhez rengeteg helyismeret kell, nem lehet internetről megszervezni. Tudni kell, mikor érdemes valahova menni, hogy ne szakadjon az eső, ne legyen tele a környék vadállatokkal, elkerülhetők legyenek az esetleges frontvonalak. A saját irodám kialakításánál hozzáadnám azt a speciális know how-t, amit a Frei Dosszié ideje alatt szereztem.
Ha valaha ismét televíziózásban gondolkodna, milyen jellegű műsorra mondana azonnal igent?
Jelenleg semmilyenre.
Imád az élet sűrűjében élni, tervezi-e a hazaköltözést, vagy már nem tud lemondani erről a kozmopolita életformáról?
Nem akarok róla lemondani. Amíg az élet nem kényszerít rá, hogy másként éljek, addig én így szeretnék élni. És nem látok semmi olyan okot, ami miatt ne így lenne ésszerű élni.
