Csézy: “Persze hogy szeretnék édesanya lenni”

Nem mindennapi apropója van annak, hogy találkozunk. Egy Finnországban élő kamasz lány, Maija tanárnője a Nők Lapja Cafén keresztül vette fel veled a kapcsolatot.
Bizony! Maija egy Finnországban élő, testi fogyatékos lány. A Nők Lapja Café összekötött a tanárnőjével, aki levelében elmondta, Maija csakis azért tanul magyarul, hogy egyszer képes legyen velem beszélgetni. Nemcsak ez fogott meg engem, hanem később a 16 éves lány személyisége is. Olyannyira jól elbeszélgettünk az internet segítségével, hogy hamarosan meg is látogat itt, Magyarországon. Akkor okvetlenül szólok majd nektek, mert szeretném, ha megismernétek.

Sokan keresnek meg külföldről?
Elég szép számmal kapok külföldről levelet. Sokszor nem is értik, mit énekelek, vagy épp a Google-fordító segítségével ismerik meg a dalaim tartalmát, mégis szeretnek, és fontos nekik, hogy megírják, ha valamilyen élethelyzeten átsegítettem őket pusztán azzal, hogy énekelek.

A dalaid ezek szerint számukra egyfajta terápia. És neked?
Igen, nekem is. De a közönségemtől is rengeteget tanulok, életről, szeretetről.

Lerí rólad, hogy imádod a gyerekeket, ráadásul előszeretettel állsz velük kapcsolatos jótékonysági ügyek mellé. A Hány évig fáj még című dalod az eltűnt gyerekekért is szól. Van személyes érintettséged is?
Te is tudod, hogy van, de erről már nem szeretnék beszélni. Szeretem, ha a dalaim szólnak valamiről. Én ebbe a könnyed műfajba, a popba is próbálok mély tartalmat vinni, amennyire ez lehetséges. A Szállj el! című dalom tulajdonképpen az elengedésről szól. Szerintem vagyunk jó néhányan, akik veszítettünk már el valakit, és tudjuk, milyen nehéz a feldolgozás folyamata. Az én dalom is ebből született.

S ha már gyerekeknél tartunk: szeretnél babát?
Persze hogy szeretnék édesanya lenni! Szerintem még a karrierjüket imádó nőknek is ez a végcéljuk. A következő években jó volna szülni, de ez persze függ a körülményektől is, csakis olyan férfinek szülnék gyereket, akiről tudom, méltó arra, hogy az apukája lehessen, s akivel hinni tudok abban, hogy szeretetben, békében felneveljük.

Mondjuk, Mezőkövesden…
Akár Mezőkövesden! (Nevet.) Nézd, én nem tudok nem elfogult lenni a szülővárosommal szemben, nekem Mezőkövesd a világ közepe, és ez így is marad. Igaz, most épp az új lemezemen dolgozom gőzerővel, de mindig töröm a fejem valamin, ami remek promóció lehet a városnak. Észrevetted, hogy hihetetlen nagy divat a kalocsai hímzés mostanában a ruhákon? Még sztárok is viselik, a napokban Kristen Stewarton és Nicole Kidmanon is ilyet láttam egy magazinban. Nem is én lennék, ha nem jutna eszembe rögtön a felmenőim mestersége! Népművész családból származom, akik gyönyörű matyó holmikat alkottak, és azt tervezem, hogy hamarosan létrehozok egy ruhakollekciót matyó mintákkal, a mai, divatos fazonirányzatokkal kombinálva.

De a munkád inkább a fővároshoz kötne. Miért döntöttél úgy, hogy maradsz Mezőkövesden, és vállalod a napi többórás oda-vissza autókázást?
Az az ember vagyok, aki a szerettei nélkül félkarú óriás. Volt, hogy Pesten voltam, és noha szeretem a fővárost, nem találtam a lelki békémet. Nekem ott jó, ahol a gyerekkori barátaim, a családom, a szeretteim élnek, tehát Mezőkövesden. Nagy a kontraszt a színpadok csillogása, az éneklés és az interjúk világa, meg az én sok-sok színes virággal beültetett kertem és konyhám között, ám nekem erre az éles váltásra nap mint nap szükségem van.

Nem lehetett könnyű…
Egy vidékinek sosem az. Kapcsolatok nélkül pedig végképp nem. Annak idején, amikor kijutottam az Eurovíziós Dalfesztiválra, nemcsak egyszerűen az történt, hogy Csézy Erzsébet képviselte az országot, hanem az is, hogy egy vidéki lánynak sikerült, sok-sok munka és áldozat árán, de mégiscsak! Ez pedig azért számít valamit, és remélem, másoknak is erőt ad.