Éva már kislányként rajongott a cselgáncsért, nagyon megtetszett neki ez a küzdősport. Hiába unszolta az édesapja, hogy ha mindenképp sportolni akar, menjen inkább ritmikus sportgimnasztikára, mert az a lányok világa, Éva hajthatatlan volt – s mint azt a mellékelt ábra bizonyítja, jók voltak a megérzései. Mára pedig már a papája, Csernoviczki Csaba lett az edzője.
 |
| „Elsírtam magam és apukám nyakába ugrottam” |
London kettejük közös ünnepe!
„Apukám sokáig ellenezte, hogy »verekedjek« – nevet Éva. – Most azonban csak elérzékenyülve néz rám ő is, és mosolyog, amikor csak eszébe jut, hogy mi az, amit alig néhány nappal ezelőtt elértem. Olimpiai bronz… csak mi tudjuk, mennyi lemondás, munka, sokszor fizikai szenvedéssel teli sérülés van emögött. Egy biztos: azt a pillanatot, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a bronz az enyém, sosem fogom elfelejteni. Elsírtam magam és apukám nyakába ugrottam. Azóta pedig a csapattagokkal és különösen Szilágyi Áronnal (Áron aranyérmet szerzett vívásban vasárnap – a szerk.) csak hitetlenkedve csóváljuk a fejünket. Egyszerűen nem hisszük el, képtelenek vagyunk feldolgozni ezt a csodát” – meséli a Nők Lapja Cafénak a bronzérmes hölgy, aki néhány napig még Londonban marad a csapattal együtt, de már nagyon várja a hazatérést, azt, hogy a szerettei és a barátai ismét a közelében legyenek.
„Végre úgy élek, mint bárki más”
Éva azt mondja, apukája hihetetlenül kemény edző, aki tőle még többet várt el, mint más cselgáncsozóktól, mindenesetre nagyon boldog, hogy a döntő, legfontosabb pillanatban mellette lehetett. London a kettejük közös ünnepe volt. „Ha kivételezett is velem, az csakis úgy történt, hogy én még többet hajtottam, mint a többiek, hála a lelkiismeretességének. Ezek után pedig nincs is más dolgunk, mint ráhajtani az aranyra! Fantasztikus most itt a hangulat, az olimpián, de a lelkem egy része már nagyon vágyakozik haza, biztos vagyok abban, hogy hatalmas buli és ünneplés lesz” – mondja Éva, akit édesanyja bizonyára a kedvenc ételével vár. „Most, hogy letettem az asztalra, amit kellett, néhány hétig úgy élek majd, mint bármelyik fiatal lány: a barátnőkkel-barátokkal jövök-megyek, és ennek a pihenésnek minden percét megérdemelten élvezni fogom.”
Lehet, hogy a nyaralás hetei alatt még Éva állandó plezúrjainak is nyomuk veszik, ám ahogy mondja, túl sokáig nem bírja ki dzsúdó nélkül. „Fontos a magánélet, a párkapcsolat is egy ember életében, de azt hiszem, nekem még néhány évig a dzsúdó lesz a fő feladatom – mondja 26 éves olimpiai bronzérmesünk, akinek néhány napja egy ismeretlen férfi még a kezét is megkérte az interneten. – Biztos eljön majd az idő, amikor én is megállapodok, de a sport mellett egyelőre a főiskola a legfontosabb, szeretném befejezni a nemzetközi kapcsolatok szakot.”
