Marozsán Erika legboldogabb napjai

Mácsai Pál: „Szép, hogy két ember a megértés révén próbál kijutni élete válságából”

Csúcsformában van. Ragyog, mosolyog, kiegyensúlyozott. A jógára esküszik. „Legszívesebben minden emberhez odamennék az utcán, és azt súgnám a fülébe: tessék jógázni, mert minden jobb lesz!” Pár napra érkezett csak haza New Yorkból, ebből legalább hármat a Marie Claire-rel töltött: az interjú és a címlapfotózás mellett elfogadta a felkérésünket, hogy a Marie Claire Fashion Days háziasszonya legyen. „New Yorknak fantasztikus energiája van. Az egész város – a benne élő emberekkel együtt – kreatív erőt sugároz, és hihetetlen tempót diktál. Ám azt a szeretetteljes nyugalmat, amelyben meg is nyugszom és fel is töltődöm egyszerre, csak itthon találom meg.” Újlipótvárosban, a Dunapark kávéházban találkozunk, a randevúnkra kockás ingben, fiús farmerben érkezik, igazi grunge-rocker a 90-es évekből. „Huszonévesen csak fiúruhákban jártam. Untam, hogy szépnek és bájosnak tartanak, inkább lázadni és provokálni akartam. A meztelen felsőtestemre öltönymellényt húztam, a lábamra meg bakancsot. Zakót, nyakkendőt, férfiinget viseltem. Nem is gondolná az ember, hogy a húszas évei szorongató kapunyitási pánikja után még hová képes tisztulni a lelke és a stílusa.”

Néhány éve rendszeresen viseled egy magyar tervezőcsapat kreációit.

Egy társaságba jártunk velük, aztán jó barátok lettünk a USE csapatával. Pár évvel ezelőtt egy egész kollekciót kaptam tőlük ajándékba. Szoknyákat, blúzokat, ruhákat küldtek nekem. Mint Angelina Jolie-nak szokták Los Angelesben. (Nevet.)

Úgy tűnik, valahol mégiscsak megéri magyar színésznőnek lenni.

Csupa öröm. (Nevet.) Ha New Yorkban járok, és az ő ruháikban, szinte mindig megkérdezik, honnan van az adott darab, ki készítette. Nem feltűnő holmik, mégis mindig kitűnnek a tömegből, visszafogottan elegánsak és nagyon nőiesek. Emlékszem, egyszer egy New York-i kis boltban, a város egyik legvagányabb negyedében is megkérdezték, ki tervezte azt a hátizsákot, amelyet viselek. Azóta forgalmazzák is abban az üzletben a USE táskáit.

A nőiességedet mikor kezdted el igazán hangsúlyozni?

Még a főiskolán. Emlékszem, amikor az osztályfőnököm, Horvai István tanár úr azt kérdezte egy órán, hogy mostantól láthatnak-e rendes ruhában is. Akkoriban leginkább punk akartam lenni, bőrben és bakancsban jártam. Aztán fokozatosan finomodott a stílusom. Szerintem az ember jó esetben huszonéves korában lefejti magáról a korábbi, kamaszos lázadásainak a maradékát, és magára talál. A fiús, vagány dolgokat most is nagyon szeretem, de a lelkem mélyén a szép anyagokat, a finomságot, az időtlen eleganciát és a rafinált nőiességet érzem igazán magaménak. A harmincas éveimre jutottam el oda, hogy ebből egyre többet és többet meg is merek mutatni a világnak.

Mennyire foglalkoztat a kor? Megviselt például az évtizedforduló?

Nem mondanám, hogy megviselt, de mindenképpen egy feladat, hogy ilyenkor az embernek újra kell értékelnie és értelmeznie önmagát. Meg kell tanulnia egy új számmal is a korábbi önmaga lenni. Visszatekintve azt látom, hogy nekem sokkal szorongatóbb élmény volt tizenből huszonévesnek lenni és önállóan elkezdeni egy életet, mint huszonévesből harmincassá érni. Három évtized alatt ugyanis – szerencsés esetben – minden kitisztul az ember körül. Kezd beérni, és egyre erősebben érzi, hogy mit jelent az, amit addig csinált.

Pánikra akkor lehet ok, amikor valaki azt érzi, hogy ugyan évszámokban már messze tart, ám szakmailag vagy a magánéletében még sehol.

Szerintem teljesen érthető, ha egy nő nagyon fél az első nagy évtizedváltástól. Szerencsére nekem a harmadik X utáni életem csodálatos volt, tele élménnyel. Minden pillanatát maximálisan élveztem mint nő és mint színésznő is.

Idén augusztusban lettél negyven.

Igen, előtte, bevallom, én is szorongtam. A születésnapomat megelőző hetekben aludni sem bírtam. Nem biztos, hogy csak ezért, de furcsa érzés volt. Úgy éreztem, szinte tegnap végeztem színésznőként. Az ember nem tud mit kezdeni ezzel, de vicces, mert harmincéves koromban szinte ijesztően hasonlóan éreztem magam.

Mi történt a születésnapod előtti éjszakán?

Egy egyhetes meglepetésutat kaptam a férjemtől. Az óceán partjára mentünk hármasban a kislányunkkal. Eleve nem szeretek nyaralni, már gyerekkoromban sem értettem, miért járnak egyáltalán üdülni az emberek. Mindig olyan kimódoltnak, unalmasnak és sznobnak éreztem a nyaralóhelyeken furcsán összeválogatott emberek társaságát. Mindig Jacques Tati nyaralós filmje jut eszembe ilyenkor, az ő abszurd viccein mindig elmosolyodom.

Ez valamiféle frusztráció nálad, vagy arról lehet szó, amit Karl Lagerfeld is vall, hogy a kreatív emberek nem tudnak nyaralni, mert elfecsérelt időnek érzik?

Valószínűleg a kettő kombinációja. Aztán rájöttem, hogy gyerekkel minden más, a gyerek már attól boldog, hogy egész nap a parton lebzselhet, hogy homokvárat építhet, lubickolhat, és hogy süt a nap. Festői panoráma vett körül minket, szóval nem volt azért olyan rémes. (Nevet.)

Mi történt végül?

Életem egyik legboldogabb napját éltem át. Mindennap jógáztam, amit a városban nem teszek, de a természet közelsége valahogy ösztönösen azt hozza ki belőlem, hogy ki nem hagynám. A születésnapomon a nappal együtt ébredtem, és szinte szaladtam is ki az óceán partjára hajnalban. Senki sem volt még ott, csend volt, egyedül voltam. Néztem a felkelő napot. Tudom, nagyon giccsesen hangzik, de mágikusan kezdődött. Az egyedüllét élményét is a maga teljességében éltem át. Tudtam, hogy a kislányom és a férjem még alszanak. Arra gondoltam, hogy az ember valójában minden fontos pillanatban egyedül van. Amikor megszületik, amikor meghal, amikor középen van, mindig. Aztán vagy megtanul ezzel együtt élni, vagy egész életében félni és frusztrálódni fog. Szerintem azon a napon néztem ezzel szembe igazán, és megkönnyebbültem. Nyugodt, csendes volt a víz, és én is az voltam. Mosolyogva mentem fel a szobába, ahol csupa meglepetés várt rám. Egy tökéletes nap állt előttünk.

Mitől volt az?

Hogy nem csináltunk semmit, csak ettünk, ittunk, sétáltunk, fürödtünk. Délután félelmetes vihar kerekedett, égszakadás-földindulással, azt éreztem, hogy minden, ami körülöttem történik, a tökéletes mása annak, ami éppen bennem zajlik. Gyönyörűség és vihar egyszerre. Estére lecsendesedett az idő.

Az egyik, vagy „a” legemlékezetesebb napod volt ez a viharos-boldog születésnap?

A huszadik, a harmincadik és a tizenhatodik születésnapom mellett az egyik, de a legmágikusabb, az biztos. Rájöttem, hogy minden megy tovább, nincs ok pánikra. Nincs bennem több félelem, hogy hogyan tovább. Amúgy meg mi bajom lehet? Különben is, olyan jó dolgok történnek éppen most.

Mi minden?

Most indul az HBO sorozata, a Terápia. Életem egyik legfontosabb munkája volt. A Cabaret vagy a Bál közelmúltbeli sikeréből a mai napig táplálkozom. Hamarosan Németországban fogok forgatni, gyönyörű szerepem van egy mozifilmben. A férjem a világ egyik legtehetségesebb fotográfusa, a kislányom pedig gyönyörű és egészséges. Mindezek ellenére reálisan gondolkodom, tudom, hogy egy nőnek egyre több, sokszor egyre összetettebb feladatai lesznek. De az is bebizonyosodott – és remélem, hogy ez már így is marad –, hogy mindig tudok mit kezdeni magammal, és folyamatosan meg tudok újulni. Rájöttem, hogy annyi a titok, hogy egyszerűen hagyni kell, hogy minden alakuljon magától.

A Terápia – annak ellenére, hogy tévésorozat – olyan élményt nyújt, mint ha az ember színházban lenne, vagy könyvet olvasna. Nem mindennapi meglepetés.

Azért lehet, mert elképesztően jól megírt forgatókönyvvel dolgoztunk. Olyannal, amely krimiszerűen fűzi a szálakat, és ezzel odaszegezi a nézőket a képernyő elé. Szépen dolgoztatja meg az ember agyát. Verbálisan is több dimenzióban mesél el egy sztorit. Tulajdonképpen az egész sorozat egy pszichológusnál játszódik, de az elmesélt történetekből olyan gazdag cselekmény bontakozik ki, hogy a néző szinte magának vetíti le a saját filmjét közben. Szerintem példaértékű, hogy az HBO vállalta a kockázatot, és szembe mert menni az áramlatokkal. A szakma legjobbjaival olyan produkciót készített, amelyről nem lehet biztosan tudni, hogyan is reagálnak rá a nézők, de úgy vélem, azaz remélem, hogy nagy sikere lesz.

Gondolom, a készítők azért profitot is remélnek.

Ez egy nagyon nagy sikerű izraeli sorozat magyar feldolgozása, tehát a tutit hívták elő, de az is természetes, hogy ma már a műhelymunkának is profitigénnyel kell működnie. Erre indult el a világ, a gazdasági válság egyébként sem tesz jót a szabad alkotásnak. De az, hogy Enyedi Ildikót és Gigor Attilát kérték fel rendezőnek, mindenképpen azt tükrözi, hogy a maximális művészi igényességre és a mélységre szavaztak a döntéshozók. A slow life, a visszalassulás és a lecsendesülés mint tendencia azzal is jár, hogy az emberek ismét valódi értékekre, valódi arcokra kíváncsiak. Ha valakinek analóg fényképezőgép lóg a nyakában, mindenki felkapja a fejét. Mert már ezrével készítik a digitális fotókat. Természetes, hogy a csömör után másfelé indulunk tovább.

Nem mindegy, hogy merre.

Hiszem, hogy minden tekintetben egy jobb világ felé. Vagy legalábbis szeretnék hinni benne.