– Nemrég feltettél egy régi képet a közösségi oldaladra a régi duci korszakodból. Döbbenetes látni a változást.
– Kaptam is legalább háromezer „lájkot” arra a fotóra. A legfurcsább az, hogy ilyenkor magam is hitetlenkedve nézem: ez valóban én vagyok? Nyolcéves koromban hetven kiló voltam. Ennél a túlsúlynál már több egészségügyi problémával is küzdöttem, például magától elkezdett vérezni az orrom. A vérnyomásom is csapnivaló volt. Aztán édesapámék felkerestek egy személyi edzőt, s az ő segítségével lefogytam húsz kilót. Közben étrendet is váltottam, nem ehettem szénhidrátot, viszont egy nap ötször kellett kevesebbet ennem.
– Miután lefogytál, lelkileg is sokat változtál?
– Rengeteget. Hihetetlen személyiségváltozáson mentem keresztül… Annak idején, kövér kislányként folyton otthon ültem. Amíg a gyerekek iskola után elmentek fagyizni, és közös programokat szerveztek, én szaladtam haza. A gyerekek kegyetlenek. Például nagyon megviselt, hogy hordónak hívtak. Magamba fordultam, beszélgetni sem volt kedvem senkivel. Aztán amikor lefogytam, hirtelen kinyíltam.
– Éjjelenként álmodban a régi, kövér Gigi jön elő, vagy már az új?
– Szerencsére már csak az újjal álmodom. Nincsenek rémálmaim. Ételekkel, kajákkal azonban szoktam álmodni…
– Aki egyszer kövér volt, annak folyamatos rettegés az élete?
– Sajnos igen. Hiszen akármikor megeszek egy sütit, mindig eszembe jut, vajon mennyit hízhatok tőle. Néha azt gondolom, már az étel gondolatától is hízhat az ember. Anyukám istenien főz, és a legóvatlanabb pillanatokban képes elővarázsolni egy nagy tányér süteményt. Édesapám hízott is 15 kilót az utóbbi időben, én azonban ezt nem engedhetem meg magamnak. Egy színpadon álló ember ne legyen túlsúlyos. Pláne nem 16 évesen!
A teljes interjú Sándor András január 15-én megjelenő, „Mélyinterjúk 2. (Újabb 45 beszélgetés)” című kötetében olvasható majd el. A könyv előrendelhető itt.
