Tippelek, milyennek képzelitek egy napját: nyugisnak – tele shoppinggal, szépítő kezelésekkel, barátnőzéssel… Mivel a fotózáson nem maradt időnk beszélgetni, kitaláltuk, telefonon bepótoljuk. Három napig üldöztem, mire volt rám fél órája.
– Egyik megbeszélésről esel a másikra, és egyszer sem hallottam, hogy arra hivatkoztál volna: bocs, most azért nem érek rá, mert épp hajat szárítani megyek.
– Na oda például sohasem mennék! (Nevet.) Meg is őrülnék attól, hogy valaki öt percig állítgatja egy tincsemet… Nem, nekem erre nincs időm. Otthon pont negyed óra alatt megvagyok az egésszel. Kozmetikushoz is csak havonta egyszer megyek. Az egyetlen luxus, amit megengedek magamnak, az a pedikűr és a manikűr, kéthetente. De igen, tudom, hogy sokak szerint én nem csinálok semmit. Pedig tele van a határidőnaplóm: két műsort is vezetek, rádiózok, énekelek, fotózok, megbeszélek. Nekem is ugyanúgy reggeltől sokszor késő estig a munkáról szól az életem, csak nem egy irodában ülök. És attól, ha több lábon állok, csak bonyolultabb a helyzet, hiszen több dologra kell egyszerre odafigyelnem.
– És még posztolsz is a Facebookon. Nézegettem a honlapod is, ott már hat éve, az online naplódban is helyet kapott, ha szereztél egy Burberry gumicsizmát. Tudatos volt, hogy ilyen irányba indulj, vagy ráéreztél, hogy erre igény van?
– Mindkettő, csak fordítva. Egyszerűen imádtam ilyen bejegyzéseket írni, és aztán láttam: egyre nagyobb igény lesz rá, így már gőzerővel csináltam. Egyébként ha nem szeretném, nem tudnám megtenni, tőlem nem lehet semmit kierőszakolni. Ez már gyerekkoromban is így volt. Hiába írattak be zongorázni, a hangszer felé sem néztem – míg ki nem vettek a zenesuliból. Utána gyakoroltam.
– Egyébként is jól működnek a megérzéseid?
– Abszolút! Ha például egy munkalehetőséggel kapcsolatban rossz érzésem van, nem vállalom
el, bármennyit is fizetnének érte. Talán ezért is van, hogy még sohasem tévedtem rossz útra. Tudom, hogy miket pletykálnak rólam is, de ebből semmi sem igaz. Tiszta szívvel tudok a tükörbe és a szüleim szemébe nézni. Nemhogy nem „dubajoztam”, de engem még férfi sem tartott ki soha! Amióta a szüleimtől elköltöztem, én fizetem minden költségem, sőt ma már a családomat is segítem. A kitartott focistabarátnő-sztori sem él (párja Feczesin Róbert, az olasz Ascoli játékosa – a szerk.). Szinte minden repjegyem én fizetem, amikor kilátogatok hozzá. Ez az erős vágyam az anyagi függetlenségre az egyik oka annak is, hogy nem költöztem ki hozzá. Hogy rászoruljak, ha nem kapok kinn munkát?! Engem nem így neveltek. Büszkén vállalom, hogy mindent egyedül értem el, de a szüleim belém fektetett bizalma és támogatása is kellett hozzá.
– Talán egyetlen terület van, ahol nem érezlek szerencsésnek, és ez az éneklés. Pedig gyönyörű hangod van.
– Én ezt nem így élem meg. Igen, nincs készülő lemezem – mert én nem kérek lehetőséget. Persze ha a másik fél megtenné a kezdő lépést, boldogan működnék együtt… De szerencsére így is minden hétvégén fellépek. Ahova ugyanis egyszer meghívnak, szinte mindig újra megteszik.
– Amikor néztem a Voice válogatóit, végig bennem volt, hogy te leszel a következő, aki kihasználja az arctalanságban rejlő lehetőséget.
– Sajnos amikor toborozták az indulókat, nem néztem utána, mi a műsor koncepciója. Mert ha tudtam volna, hogy itt tényleg csak a hang dönt, benevezek. Igen, bennem is folyamatosan az van: nekem is ott kellene lennem… Hogy végre bizonyítsak!
– Ahol viszont 100 százalékig jelen vagy, és gondolom, ez azért sok mindenért kárpótol, az tényleg a Facebook.
– Hidd el, itt is mindig becsületes voltam. Én sohasem vásároltam lájkot azért, hogy több potenciált lásson bennem egy partner. Már 104 ezren vagyunk, és büszkén mondom: jó ennek a közösségnek az arca lenni. Folyamatosan dolgozom azért, hogy minél izgalmasabb legyen a dolog. Persze néha megesik, hogy ki kell tiltanom embereket, akik szidnak engem vagy bántják a kolléganőimet. De mellettem van ilyenkor a kemény mag – tőlük kapnak rendesen a „betolakodók”.
– És mit szólsz azokhoz, akik szerint túl könnyed vagy?
– Azt, hogy büszkén vállalom: én igenis pozitívan állok az élethez. Próbálom kerülni a híradót, persze a borzalmas hírek így is megtalálnak, nem véletlen, hogy csatlakoztam az UNICEF éhező gyermekek megsegítésére irányuló kampányához. De az, hogy igyekszem mindig jókedvű lenni, nem jelenti azt, hogy nem szoktam sírni. Az én feladatom azonban az, hogy pozitív posztjaimmal kicsit vidámabbá tegyem azok mindennapjait, akik követnek.
– És ahhoz is ilyen jól állsz, hogy idén harminc leszel?
– Egyáltalán nem foglalkoztat. Debreczeni Zita barátnőmről viszont tudom, már most várja az augusztust. Amikor ő lett harminc, rengeteget szívtam a vérét, így alig várja, hogy visszaadja a leckét. De a viccet félretéve, bevallom, régen azt hittem, ilyen idősen már lesz két gyerekem. De nem bánom, hogy így alakult. Most van itt az ideje, hogy hajtsak, hogy segítsek a szeretteimnek.
– De nem mondhatni, hogy a szerelmi életeden nem dolgoznál. Már három éve stabil kapcsolatban élsz.
– Igen, és nagyon szeretjük is egymást. A távszerelem érdekes módon nekünk nem betesz, hanem spannol minket.
– Jól kezelitek a hűséget, illetve a féltékenységet?
– Könnyű egymáshoz hűségesnek lennünk, hiszen szeretjük egymást. A féltékenység is csak egészséges méretekben van jelen – amennyivel éreztetjük a másikkal, fontos nekünk. Hidd el, ezen a fronton is működik a megérzésem. Éltem én már napi 24 órában együtt pasival úgy, hogy éreztem, megcsal – és igazam is lett. Most nyugodtan alszom el minden este, több ezer kilométerre Robitól, még akkor is, ha tudom, hogy bulizni ment.
– Hol voltatok karácsonykor?
– Robi kinn, mert meccsei vannak, én itthon. Hozzá a szülei mentek ki, én pedig Kapuvárra utaztam, a családomhoz. Szilveszterkor már itthon, a barátainkkal bulizunk. Valentin-napon nem leszünk együtt, mert utána van a szülinapja, arra időzítünk mindig. De persze február 14-én mindig kap meglepit, ami rám emlékezteti.
– Elmesélsz egyet?
– Két éve, amíg edzett, az egyik üres szekrényét kezelésbe vettem. Piros kartonból szíveket vágtam ki, kitapétáztam velük a szekrény belsejét, majd közös fotókat ragasztottam rájuk. Elrejtettem még egy csomó csokit, aztán az utolsó szívvel leragasztottam az ajtót, és a lelkére kötöttem, csak Valentin-napon tépheti fel…
