Ilyennek képzeltem, ilyen volt… a hazatérés
Míg másnak talán örömmámor, hogy végre hazatérhet a kórházból, nekem egyre szűkült a gyomrom a félelemtől, mi lesz, ha elhagyjuk a védőhálót jelentő, a babákhoz igazán értő, kedves szakemberekben bővelkedő kórházat. Őszintén rettegtem a hazatéréstől. Az úttól. Attól, hogy Kornél majd végig fogja sírni az időt, amit a számára szokatlanul hangos kocsiban töltünk. És én tapasztalatlan anyukaként nem fogom tudni megnyugtatni. Legalábbis ezzel riogatott minket mindenki. Ezért úgy képzeltem, hogy az én picinyem semmit sem fog nyugodtan viselni: sem az öltöztetést, sem az autósülésbe csomagolást, sem az utazást. Amikor a szokásos nagyvizit után ismét megkaptam – most már végleg – a kisfiamat, nem hittem a szememnek, mert mélyen, mozdulatlanul aludt a kis pocakján. Próbáltam én felébreszteni, magához téríteni, de csak egy-egy pillanatra nyitotta ki a szemét, és máris visszazuhant az álomvilágba. Így hát egy alvó, mozdulatlan csecsemő pici batyutestét vetkőztettem le, pelenkáztam át, öltöztettem fel a Welcome to the world feliratú kisruhába, amit kifejezetten a hazaútra választottam anno, és még vártam, hogy elbúcsúzhassunk a kórház munkatársaitól. Ez idő alatt Kornél egy rózsaszín szoptatópárnán aludt, békésen. Gondoltam, meg is etetem, még az indulás előtt. De a tej ínycsiklandó illata sem térítette magához. Végül bekötöttük a kis álomszuszékunkat a babahordozóba, kiszállítottuk a kocsihoz, bekötöttük, és enyhén feszült némaságban megtettük az utat hazáig. Otthon még két órát aludt, mire magához tért. A végén persze már aggódtam, hogy ugye jól van ez a gyerek?! Persze hogy jól volt, és rettentő éhes volt a kb. hatórányi durmolás után…
 |
| Mariann és egynapos kisfia |
Ilyennek képzeltem, ilyen volt… az első éjszaka
Ehhez képest az első éjszaka nem volt ennyire pihentető. A kórházban töltött néhány nap után a hullafáradt zombi-kismama szerepét osztották rám is, hatalmas karikákkal a szemem alatt. Mert a kórház bizony nem szálloda, ott minden „reggel” 5-kor rád kukkantanak, hogy jól vagy-e. Akkor is, ha éppen abban a pillanatban sikerült egyetlen percig lemenni alfából bétába. Szinte semmit sem aludtam a kórházban töltött éjszakákon, inkább egyfajta éber álomban fetrengtem. Szóval nem voltam éppen kipihent és üde, amikor megérkeztünk haza. Mindezek ellenére úgy képzeltem, hogy majd együtt, édes kettesben megfürdetjük Gyurival a babát, megmasszírozom a kis testét, és pont olyan nyugodt lesz, mint amilyen állapotban hazahoztuk. Aztán csak begördítem a kiságyába, és már alszik is – mégis csak az én vérem, én pedig bármikor képes vagyok 12 órát
 |
| Megtévesztő frizura |
aludni, egyhuzamban. Ehhez képest azzal kezdődött az első éjszaka, hogy nagyjából fél 11-kor, amikorra berendezkedtünk, megmutattunk neki mindent, nagy gonddal elkészítettük a pont 36,5 fokos fürdővizét, és lassan belehelyeztük a pici popóját a kiskádba, Kornél üvöltésben tört ki, és így is maradt kb. négy hétig. Nekem azt mondták, a babák imádják a vizet, hiszen kilenc hónapot töltöttek benne. Na ja! Lehet, hogy Kornél ezért is sietett és bújt elő két héttel korábban, mert már odabent is utálta a vizet. Gyuri papír zsebkendőből gyúrt magának füldugót, hogy mosolyogva tudja tutujgatni az üvöltő kisfiát. Én bezzeg nem használtam, csak nem fog egy ízig-vérig anya ilyen eszközhöz folyamodni?! De, fog, nagyjából a harmadik napi fürdetésnél… Végül csak elkészültünk – bár férjuram az első pár napban inkább nyújtott lelki támaszt a fürdetés során és a pelenkázásnál, mert még nem tudta, hogyan nyúljon a törékenynek tűnő, pici testhez. Szóval, túl voltunk az etetésen is, lassan elbóbiskolt a kezemben, hát, gondoltam, azt írta az egyik szakkönyv, jobb, ha leteszem már ebben az alvási fázisban. Hát, hogyne, csakhogy már attól kipattant a szeme, hogy meg merészeltem mozdulni. Vissza hát, a ringatáshoz. Ismét próba szerencse. Esélytelen. Nem tudom, hányszor játszottam el, mire a kétségbeesés könnyeit nyeltem, végre Gyuri átküldött a saját ágyunkba, hogy legalább fél órát pihenjek, addig ő próbálkozik. Azonnal elaludtam. Az utolsó, amire emlékszem, hogy diadalittas mosollyal közli, hogy SIKERÜLT! Snitt, és a következő éber pillanat, három órával később, Kornél egyre erősödő nyöszörgése. És már pattantam is, és futottam etetni. Gyuri ebből nem sokat érzékelt. Tipikus férfi: ha én üvöltöttem volna mellette, talán felriadt volna. Sebaj, a kismamafül tényleg működik, azóta is. Volt, hogy előbb ébredtem én, majd tíz másodpercre rá meghallottam Kornél első nyekkenését.
Ilyennek képzeltem, ilyen… a férjem és Kornél kapcsolata
Gyuri azóta édesapa, amióta megismerkedtünk. Csak a gyerek hiányzott hozzá – januárig. Én megismerkedésünkkor még nagyon nem álltam készen az anyaságra, és egyértelműen neki köszönhetem, hogy másfél év alatt 180 fokos fordulatot vett a hozzáállásom. Szóval amikor először kezébe vehette a fiát, meg volt hatódva, teljesen fel volt zaklatva, összezavarodva és egyben megrészegülve pislogott. Valamilyen adminisztrációs kérdésre tisztességes választ sem tudott adni, csak azt, hogy uramatyám, ez itt a fiam! Azt mondják, hogy a férfiak egy-két éves kor alatt nem tudnak mit kezdeni a gyerekükkel. Lehet, hogy van ebben igazság, de Gyuri azt hiszem, tudatosan igyekezett ennek ellene dolgozni. Amikor hazaértünk, és elkezdtük a családi életünket, én tele voltam aggodalommal, kétségekkel, félelemmel. Mi lesz, ha nem értem majd, hogy mit szeretne, miért sír a pici? Mi lesz, ha nem tudom majd megnyugtatni? Mi lesz, ha valamit rosszul csinálok? És miért sír már megint, amikor már megetettem (úgy másfél órán keresztül), tisztába van téve, nem fázik, és nincs melege? Ehhez képest az én drága uram, az APA, maga volt a megtestesült nyugalom. Mosolyogva ringatta Kornélt akkor is, amikor én már hisztérikusan feladtam volna. És közben engem nyugtatgatott: ez normális, gondolj bele, most jött ki, neki még minden új, és idő kell, hogy megszokja az életet. Azt hiszem az első mosoly volt az első komoly fordulópont. Mert ebből kiderült, hogy a pici lélek itt van, és jelez nekünk, ebből a pici testből. Ettől kezdve igazi, cinkos apa-fia kapcsolat alakult ki közöttük. Gyuri rajong a fiáért. Mindent elkövet, csak hogy megnevettesse, és a legnagyobb kacajokat Kornél az apukájának tartogatja. A fürdés is csak akkor igazán élvezetes, ha apa végzi. Gyuri pedig kétméteres magaslatáról büszkén figyeli, ahogyan a kisfia minden társaságban egy pillanat alatt mindenkit levesz a lábáról.
 |
| Kornél és papája (fotó: Story magazin) |
Ilyennek képzeltem, ilyen volt… amikor először vigyáztak a rá a nagyszülők
Február 23-án ünnepeltük az első házassági évfordulónkat. Kornél akkor volt éppen hathetes. Úgy gondoltuk, annyi belefér, hogy elugorjunk egy gyors ebédre kettesben. Romantikázunk egy picikét, amíg Kornélra a nagyszülők vigyáznak. Drága szüleim boldogan jöttek, kényelmesen elhelyezkedtek a picike körül, aki akkor még a nappaliban töltötte délutáni sziesztáját. Mindent nagyon alaposan elmagyaráztam, mikor mit kell vele csinálni, hol van a lefejt tej, hogyan kell pelenkázni (drága szüleim még textilpelenkával bajlódhattak a mi időnkben), milyen ringatást vagy dalt szeret a legjobban, ami azonnal megnyugtatja. Röhej, annak a szülő-párosnak magyaráztam a gyereknevelésről, akik két lányt felneveltek, minden gond nélkül. Picit nehéz szívvel, de csak nekivágtunk a kb. tízperces útnak. Jó érzés volt úgy ülni Gyuri mellett a kocsiban, hogy nem vág a beszélgetés közbe egy-egy panaszkodó nyaffanás. Beültünk az étterembe, gyorsan rendeltünk, még gyorsabb volt a kiszolgálás, nagyjából 35 perc múlva már ültünk is az autóban, és siettünk haza. Már láttam magam előtt, hogy bömböl az én picikém, mert anya sehol, és nem tudják megnyugtatni. Na persze! Amikor összesen egyórányi távollét után beléptünk a lakásba, a szüleim csodálkozva néztek ránk. De gyorsak voltatok! És Kornél? Hát, ő még mindig alszik. Fel se ébredt? Nem. Azért még megvárták, míg magához tért az unokájuk – persze 10 perc sem kellett neki, és egy picit még elgügyögtek vele. Aztán este 11-ig már nem aludt a drágám – el lehet képzelni, milyen kicsattanó hangulatban volt addigra a hullafáradtságtól.
 |
| Kornél első mosolya |
