Nóri tudatosan visszavonult már jó ideje: hírt szinte csak a blogján keresztül adott magáról, magukról. Első fotózását, magazinban megjelenő nagy interjúját nekünk adja – a bizalmat és a megtiszteltetést ezúton is köszönjük neki. Csoda, hogy amit tudunk, meg is mutatunk belőle? Például hogy milyen fantasztikusan néz ki – ezzel is érdemelte ki, pluszban, Fit&Beauty mellékletünk címlaplánya címét.
A dupla munkához persze dupla idő is kell. Egy egész napot töltöttünk Nóriékkal, hiszen úgy gondoltuk: Micinek az lesz a legegyszerűbb, ha egyszerre készítjük el a két címlapanyagot. Bevallom, mi kicsit féltünk attól, hogy egy négy és fél hónapos kisbaba hogyan fogja venni az akadályokat, miként is viseli, hogy anyukáját lefoglalja a sminkes, a fodrász, a stylist… De Nórinak lett igaza: felesleges volt minden izgalmunk. Mici végigjátszotta, -ette és -aludta a napot, láthatóan élvezve a pörgést, ami körülvette. Miközben persze mindig volt valaki, aki őt babusgatta.
– Az, hogy tudatosan távol tartottad magad több mint egy évig a médiától, azért volt, mert a körülöttetek lévő felhajtás miatt utólag megbántad az őszinteséged?
– Nem, ennek így kellett lennie. Amikor belevágtunk a lombikprogramba, tudtam, hogy fel fogom vállalni a nyilvánosság előtt a történetünket – látva azt, hogy ez a téma valójában mennyi embert érint, és hogy ezt mindenki mennyire titkolózva intézi, mintha valami szégyent takargatna. Pedig a magunkba fordulástól talán még nehezebb megélni ezt az egészet. Pont ezért határoztam el: amint sikerül, és babát várok, tiszta vizet fogok önteni a pohárba. És különben is: nem akartam álszenteskedni életem legnagyobb sikeréről!
– Ezzel a nyilatkozatoddal pedig megnyitottál egy duzzadó zsilipet…
– El sem tudod képzelni, milyen elképesztő mennyiségű levelet kaptam, illetve mennyi nő állított meg az utcán. Sőt volt, hogy a saját kollégám jött oda, hogy elmesélje: ő is hasonló cipőben jár. És képzeld, volt, akinek én adtam erőt ahhoz, hogy tovább próbálkozzon – és végre nem is eredménytelenül! Hidd el, ez már a felemelő része volt a történetnek. Engem sokkal inkább az előzmények viseltek meg. Éveken át éreztem úgy, hogy mindenki számon kéri rajtam, amiért még mindig nem vagyok terhes.
– Nem lett volna egyszerűbb már a problémát is bevállalni a nyilvánosság előtt?
– Nem, ezzel nem szerettem volna haknizni. Ilyen típusú figyelemre, illetve sajnálatra nem vágytam. Pont ezért, amikor végre a jó hírről számolhattam be, nagyon végiggondoltam, hogyan adok ennek hangot. Nem akartam, hogy bárki kiforgassa a mondanivalómat. Így a saját blogomon, a saját szavaimmal írtam meg a történetem, hagyva, hogy mindenki oda tegye, ahova akarja. Utólag úgy érzem, jobban nem is dönthettem volna. Egyetlen nyilatkozatot vállaltam még: a csatornánkon szólaltam meg. A Fókuszban forgattunk egy riportot, aztán csöndben maradtam – és nyugodtan, szépen kivártuk Mici érkezését.
– Idáig tényleg az egyetlen fórum, ahol hallani lehetett rólatok, az a blogod volt. Rendszeresen olvastam én is, így tudom: egyáltalán nem hozod benne a tökéletes anyukát. Inkább bevállalod az esendőséged.
– Miért, te ismersz tökéletes, gondtalan anyukát?! Szerintem mindenkinek megvannak kezdetben a maga kétségei, csak mélyen hallgat róla. De miért is? Ha valamit, akkor azt megtanultam a barátnőmmel, Törköly Erikával tartott Angels’ Army-rendezvényeinken, hogy nincs felszabadítóbb annál, mint ha beszélsz a problémáidról! Hiszen kapásból rájössz arra, hogy nem vagy egyedül. Ha nem zárkózol magadba, hihetetlen energiákat leszel képes felszabadítani. És mivel látom, látjuk, hogy ez kicsiben működik, miért ne működhetne nagyban is? Sokan olvassák, amit írok, van is felelősségérzetem velük kapcsolatban.
És mit üzensz annak, aki most vág majd bele a babázásba?
Hogy csak a szülésig tud mindent eltervezni – arra, ami utána jön, már nem lehet felkészülni. Hirtelen szakad rá az emberre az érzés, hogy gyökeresen megváltozott az élete. Nekem a szülés utáni első hetek pont ezért nehezek voltak. Csináltam én a dolgom, meg közben boldog is voltam, mégis ott munkált bennem a másik véglet: hogy nem találom magamat a gépezetben… Mindig azt gondoltam, hogy egyszer csak felébredek ebből az állapotból, és megértem, hogyan működik ez az új életem, és kikristályosodnak előttem a kérdéseimre a válaszok. De nem, nem jött a megoldás. Határtalanul büszke vagyok például arra, hogy ebben a komplett káoszban sem adtam fel az anyatejért való küzdelmemet. Sokat harcoltam azért, hogy legyen – öt nap után érkezett meg, de öt hét kellett ahhoz, hogy beálljon a megfelelő mennyiség. Aki nem élte át, nem tudja, hogy az az öt hét nekem olyan volt, mintha öt év telt volna el. Kétségbeesve kerestem a megoldást, mikor egyek, igyak és pihenjek azért, hogy legyen elég táplálékom Mici számára. Én, aki korábban tökéletesen megszerveztem az életemet, most csak néztem, hogyan futnak velem a percek…
Belőled hogyan jött ki a feszkó? Emlékszem, én a fürdőbe zárkóztam zokogni.
Én be sem zárkóztam. Amikor Mici sírt, én is vele sírtam. De ma sem bánom, hogy így alakult: meg kellett élnem minden nehézségét ennek az időszaknak ahhoz, hogy tudjam értékelni azt, amikor kezdett helyreállni a rend. Nálam a hatodik hét hozta meg ezt a pillanatot. Hirtelen rutinosabb lettem, találtam magam számára egy kis szabadidőt. Ne gondolj nagy dolgokra! Például kitaláltam, hogyan tudok reggel nyugiban lezuhanyozni – betettem egy játszószőnyeget a kád mellé, és cserébe kaptam öt percet. Igen, öt percet. Aki ugyanis még nem babázott, nem tudja: ha ő alszik, akkor jön egy csomó más feladat, aminek eleget kell tenni. És szinte még a dolgod végére sem érsz, már rögtön fenn a kicsi.
De most már összeszokott páros vagytok! Nap mint nap szerveztek programot.
Igen, gyorsan elindultunk a nagyvilágba. Persze volt bennem egy álomkép arról, hogy szeretném, ha Mici alkalmazkodó, nyitott lenne – és ennek a szakirodalom szerint is az egyik feltétele, hogy sokszor kimozdulj vele. Ám ha azt láttam volna, hogy neki ez nem tetszik, maradtunk volna a kis védett fészkünkben, otthon. De nem így lett: imádja az újabbnál új ingereket. Erről biztosan az is tehet, hogy kilenc hónap alatt volt alkalma hozzászokni a pörgéshez. Nem voltam az az otthon ülős, lábfeltevős kismama.
És ki az, akire hallgatsz? Akinek a tanácsát mindig megfogadod?
Olyan dolgokban, amihez nem értek – ilyen például a táplálkozás -, egyértelműen a védőnő és a gyerekorvos a két legfontosabb infóforrás. De egyébként próbálok az első pillanattól kezdve az ösztöneimre hallgatni és hinni magamban. Persze, olvastam egy csomó szakirodalmat, fórumot, meg hallgatom a barátnőimtől, nekik mi vált be, de valahogy mindig arra megyek, amiről azt érzem, hogy a legjobb lesz nekünk. Eddig úgy tűnik, ez az ösztönös módszer bevált. Ráadásul Palkó jó partner ebben. Valahogy mindig talál megoldást, ha én már nem.
Azt nem vetted észre, hogy parázósabb lettél – magaddal kapcsolatban is?
De, igen. Egyrészt mert érzem, hogy nem eshetek ki a sorból. Másrészt pedig a felelősség nagy úr: talán még óvatosabban élem az életemet. Például ha érzem, hogy bújkál bennem egy betegség, nem két lábon akarom kihordani, hanem elmegyek az orvoshoz… Így most talán még hitelesebben képviselem azt a mellrákellenes kampányt is, amihez én is a nevemet adtam.
Akkor biztos azt is jobban átérzed, anyukád miért aggódott érted annyit… Egyébként közelebb kerültetek egymáshoz?
Persze, hiszen most van még egy közös pont az életünkben. A szülés után másfél hetet nálunk is töltött. De sajnos most ütközött ki először: ahhoz nagy a köztünk lévő távolság, hogy annyit legyünk együtt, amennyit szeretnénk. Így kettesben oldjuk meg az életünket Palkóval.
És szerinted mikor jön a pillanat, hogy újra randizzatok?
Szerintem egy mozi erejéig biztos hamarosan. Talán ez az a program, ami a legjobban hiányzik. De annak is örülnék, ha otthon tudnék randihangulatot teremteni, például egy vacsorával. Ám bevált rendszer ide vagy oda, azt még nem látom, mikor tudok bevásárolni hozzá, illetve csenni fél órát arra, hogy előkészítsem a húst…
És mi az az álomprogram, amire most nagyon vágysz, de csak egyedül?
Csupán egy nyugodt délelőttre és a laptopomra. Pár dologba azért már belefolytam. Ezek nem szigorúan vett munkák, inkább feladatok, amik az Erikával közös cégünkkel kapcsolatosak, és más nem tudja helyettem elintézni. De így csak gyűlik a listám, ami dühít. Jó lenne már pipálgatni is róla.
Ha már a munkánál tartunk: nagy titok, hogy mikor térsz vissza a képernyőre?
Akkora, hogy még én sem tudom. (Nevet.) Eredetileg egy év „szabit” terveztem, és valószínűleg tartani is fogom magam ehhez. Nem érzem azt, hogy bárhova is rohannom kellene. De ha valami apró megbízást kapnék, arra lehet, hogy igent mondanék… Ráadásul nyugodtan megyek is el itthonról – hiszen Palkónál jobb emberre nem is hagyhatnám Micit.
