Egyre-másra azt hallom az ismerőseimtől, hogy frenetikus, amit alakítasz a Játékszín Acélmagnóliák előadásában. Amint tehetem, megnézem. Élvezed Shelby szerepét? A filmben Julia Roberts játszotta…
Sajnos nem láttam a filmet, de tervezem, hogy megnézem. Nem tartok attól, hogy az eredeti mű színészi megoldásai befolyásolnák a játékomat. Mindig is kíváncsi voltam arra, mások hogy élnek meg egy-egy szerepet, így tervezem, hogy a Tatabányán szintén sikerrel futó Acélmagnóliákat is megnézem, ami azért is nagy élmény lesz, mert volt egyetemi osztálytársnőm játssza benne ugyanazt a szerepet, mint én.
Többek között Hernádi Judittal és Zsurzs Katival játszol együtt, aki a darabban az anyádat alakítja. Milyen a munka igazi színpadi dívák között?
Rengeteget tanulok tőlük, és imádom a nőies energiákat, amik jelen vannak közöttünk, amikor játszunk. Nincs rivalizálás, féltékenykedés, csak tökéletes egymásra hangoltság. Előadások előtt nagyon jókat beszélgetünk. Élvezettel hallgatom történeteiket, büszke vagyok arra, hogy velük dolgozhatok, hogy szeretnek engem, hogy befogadtak. Katival hátborzongatóan hasonlóan látjuk az élet dolgait, néha azon kapom magam, hogy úgy nézem őt, mintha későbbi önmagamat figyelném. A valóságban és az Acélmagnóliákban is próbára teszi a női lelkeket az élet, de olyan erőt mutatnak, amelyre csakis az asszonyok képesek.
Az a világ rendje, hogy az élet kicsit megtép minket, vannak harcaink. Ezek szerint te sem vagy kivétel…
De nem ám! (nevet) Hihetetlenül nagy belső érzelmi amplitúdókon működöm, ezért állandóan küzdök a harmóniámért. Főként szakmai szempontból. Nagyon sokat tettem, dolgoztam már azért, hogy benne legyek a színházi élet vérkeringésében, lelki értelemben felsöpörtem már jó néhány színpadot, zokszó nélkül, alázattal, de még mindig gyakran érzem magam kívülállónak.
Vajon miért van ez így?
Talán, mert úgy tűnik, nem álltam sorba, amikor az önbizalmat osztogatták.
Miután elvégezted a színművészetit, szerencsére nem a pesti közegben kellett debütálnod. Hogy fogadtak a szegedi kollégák?
A szegedi négy évem csodálatos volt, valóságos elixír a lelkemnek. Természetes, közvetlen szeretettel vártak, én pedig rácsodálkoztam, milyen fantasztikus színészek dolgoznak a vidéki színházakban, akik rég túl vannak azon, hogy városszerte világhírűek, szerényen, alázattal teszik a dolgukat, csodás pillanatokat varázsolnak színpadra, és Budapesten még csak nem is tudunk róluk! Ma már nem játszom ott, de amikor csak tehetem, visszajárok megnézni egy-egy előadást. A férjemmel, Szente Vajkkal nyomon követjük más vidéki színházak életét is, sőt évente kétszer-háromszor Londonba is elmegyünk, ahol mindig napi két előadás a program. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a nemzetközi színházi életből is naprakészek legyünk.
Ez már új generációs színészi hozzáállás, ez kétségtelen. Jól gondolom, hogy ebben Szente Vajk az éllovas? Még a Csabai Színistúdióból ismerem, egy mindig lelkes, érdeklődő, segítőkész fiatal srácként emlékszem a férjedre, akibe minden alsóbb éves lány szerelmes volt. Persze, titkolták…
A férjem hihetetlen pozitív jelenség, és igen, valóban ő szoktatott rá a színház-körutakra. És milyen jól tette! Hála neki, közelebb kerültem a mainstream zenés színház világához is, ami éles kontrasztot képez az én Zsámbéki-Zsótér féle, prózai, alternatív irányultságommal. Vajk jelenléte a szorongásaimra is gyógyír: amikor hangulatemberségem nehezebb pillanatait élem, benyúl a lapockám alá, megmutatja, hogy vannak szárnyaim, kifésülgeti rajtuk a tollakat és ráébreszt, hogy tudok velük repülni. Gyakran megnézzük egymás előadásait is, ő az, akitől mindig elfogadom a kritikát, mert nagyon friss, újszerű meglátásai vannak.
Nekem úgy tűnik, önelemző típus vagy…
Ez igaz. Folyamatosan figyelem a személyiségem legapróbb változásait is, mivel érzem, hosszú még az utam az ideális mértékű önbizalom megszerzéséig. Szerencsés vagyok, mert azzal foglalkozhatom, amit a legjobban szeretek. De ha lesarkítjuk a dolgokat, ez is csak egy munka, szolgáltatás, amiért az emberek, a nézők fizetnek. Így kötelességünk estéről estére a maximumot adni, rettenetesen feldühít a szakmaiatlanság, többek között az, amikor azt látom, hogy egy színész privát hangulata lesír a színpadról! Hogy szinte haragszik a nézőre, amiért játszania kell… Szerintem ez megengedhetetlen, és többször történik meg, mint kellene…
Visszatérve az önbizalom kérdéséhez. Eddig azt hittem, csak én vagyok komplexus-nagyker. Te miként fejleszted magad, hogy később magabiztosabban élhess?
Rengeteg lelki élettel kapcsolatos könyvet olvasok, szépirodalmat is, és mostanában a spirituális témájú kötetek is sokat adnak nekem. Ugye tudod, hogy a te Fényembereidet is szeretem? (nevet) Lebeg előttem egy jövőkép, amikor harmóniában vagyok önmagammal, eltűnnek a szorongásaim, az egész lényem boldogabb, mint ma. Hiszen ha a megfelelő energiákat sugárzom majd magamból, az éppen nekem való feladatok találnak majd rám. Hiszek a „kérd, és megadatik” elvben, és abban, hogy tudatosan kell megélni minden percet, figyelni a jelekre, az életünk összefüggéseire, mert utat mutatnak. Egyszóval jó ideje kőkemény belső küzdelemben élek, de ami fontos, az az, hogy elindultam az úton, amely a teljesség érzéséhez vezet.
