– Lassan nem tudok úgy tévét nézni, rádiót hallgatni, vagy újságot kinyitni, hogy ne lássalak. Úgy tűnik, megvalósult az álmod, amiről néhány éve meséltél nekem. Akkor még a Viva TV öltözőjében ültünk…
– Valóban, és igyekszem ennek az álomnak minden pillanatát megélni. Imádom a munkám, rendesen végigjártam a ranglétrát, sokat küzdöttem azért, hogy az X-Faktor és a rádióműsor az életem része lehessen. Most úgy élek, hogy hajnalban elindulok otthonról, késő éjjel hazaérek és bezuhanok az ágyamba. Péntekenként próbálom kialudni magam, olyankor, mint egy gyerek, kilenckor fekszem le, hogy a hétvégi adásokban összeszedett legyek.
– Gondolom, ez az életvitel is szerepet játszott az Adéllal való szakításodban.
– Ahogy mondod. Ez az életforma, amit most élek, ellehetetleníti a normális kapcsolatot. Egyszerűen nem volt időnk egymásra, amitől eltávolodtunk, és muszáj volt meghozni ezt a döntést. De hagyjuk is ezt, mert szeretném lezárni. Ha beszélek róla, nem megy. Vannak még nehéz pillanataim emiatt, de szerencsére nincs lehetőségem arra, hogy belemerüljek ezekbe az érzésekbe. Egyik feladat követi a másikat.
– Elképesztően szemtelen vagy a műsoraidban! Sosem volt emiatt kellemetlenséged?
– Nem, hacsak az nem, amit a múltkor a Fat Phoenix-es fiúk műveltek velem. Ráragasztották a fejemet arra az idétlen, meztelen kartontestre és körbehurcoltak a Corvin negyedben. Esküszöm, nincsenek ilyen szőrös mellbimbóim! (Nevet.) De nem sértettek meg engem. Szeretek másokat osztani, de azzal sincs bajom, ha engem osztanak. Próbálok a határmezsgyén egyensúlyozni, rögtön az élcelődést következő mondatomban tenni egy kedves megjegyzést, vagy mondani valami jót is arról az emberről, aki éppen a humorom áldozatává vált. Nem tehetek róla, a személyiségem szerves része, hogyan hazudtolhatnám meg magam?
– Sosem mondta anyukád, hogy ne hozz már zavarba másokat, kisfiam?
– Anyukám nem, mert ő egy rendkívül elfogult és büszke édesanya, aki Németországból, interneten követi nyomon, amit a képernyőn művelek. Bezzeg a nagymamám! Ő igazi, régimódi tévénéző, aki azon a véleményen van, hogy sem Vágó Istvánnal, sem Vitray Tamással nem fordulhatott volna elő soha, hogy meztelen kartonbábuként szaladgáljon, akkor én miként járhattam így? Aminek én részese vagyok, az már az újgenerációs televíziózás, és megértem, hogy a nagyszüleim ezzel nem tudnak azonosulni. A vasárnapi ebédek alkalmával ott állok hát a szőnyeg szélén, a nagymamámmal szemben, és lesütött szemmel hallgatom, hogy kit mivel bánthattam meg, vagy épp mit kellett volna másként csinálnom. Előtted van? (Nevet.) Ez persze nem több a részéről, mint szeretetteljes féltés. Amikor az aktuális kritikán túl vagyunk, leülünk az asztalhoz és megeszem a rengeteg finomságot, amit nekem főzött. Imádni való, ahogy készül az érkezésemre.
– Nem láthat túl sokat mostanság…
– Nem, és nem viseljük túl jól, de lassan már kezdem megszokni, hogy valamelyik szerettemet nélkülözni kell. Németországban apukám távollétét kellett megszoknom, amióta pedig itthon élek, anyukám és a testvérem hiányzik. Anyukámmal a távolság ellenére nagyon szoros a kapcsolatunk, apuval is közel állunk egymáshoz, de ez nem az a szokásos apa-fia kapcsolat: jókat beszélgetünk, elszakmázgatunk. Persze imádom, ahogyan a féltestvéreimet is, de ha biztos bázist kellene meghatároznom itthon, az kétségtelenül a nagyszüleim háza volna.
– Nem is hittem volna, hogy ilyen családcentrikus vagy. Pár éve azt mondtad nekem, te 40 éves korod előtt el nem tudod képzelni, hogy családot alapíts.
– Most ebben a témában kissé skizofrén vagyok. Az egyik énem az örökösen nyüzsgő, energiabomba tévés srác, aki hétvégenként a zenekarával járja az ország falunapjait, kolbászt eszik, sört iszik, és nem tudja eldönteni, melyik széplányt próbálja meg elcsábítani a sok közül. A másik énem pedig, képzeld el, amint felszínre kerül, teljességgel ellehetetleníti ezt az agglegényes idillt! Egyre inkább kirajzolódik előttem egy jövőkép, amikor is feleségem van és gyerekem, és meg kell mondanom, ezt látva tökéletes elégedettség tölt el. Egyre inkább erre gyúrok!
Istenes Bence jól érzi magát, de korántsem boldog – férfias őszinteséggel mesélt nekem arról, mi zajlik mostanság a lelkében.
– 26 évesen?
– Hidd el, ha megtalálom azt, aki igazán nekem való, egy percig sem fogok gondolkodni. Az apja szeretnék lenni a gyerekemnek és nem a nagyapja.
– A reggeli rádiós koránkeléssel edzhetsz erre az időszakra.
– Mindent meg lehet szokni. Csak maximális teljesítménnyel érhetünk el igazán nagy dolgokat. Danival és Petrával egyre inkább összeszokunk, szeretnénk különbözni a többi reggeli műsortól. Frissek, fiatalosak, minél inkább interaktívak lenni.
– Sokan mondják rád, hogy te vagy II. Sebestyén Balázs. Mit szólsz ehhez?
– Nem is értem. Ő egy pimasz, szókimondó pasi, aki a zenetévénél kezdte, az RTL-nél folytatta, és végül az X-Faktorban kötött ki. Én pedig egy pimasz, szókimondó pasi vagyok, aki szintén ott kezdte, az RTL-nél folytatta és végül az X-Faktorban kötött ki. (Nevet.) Nem zavar. Tisztelem őt. Örülök, hogy a nyomdokaiba léphettem és nagyon jól érzem magam.
– Boldog is vagy?
– Hm. Nincs olyan, hogy minden tökéletes. Persze van bennem egy mardosó hiányérzet. Kiben ne lenne egy elmúlt szerelem után? Magánéletem gyakorlatilag nincs. Most a munka ideje van. Aztán majd eljön a szerelemé is.