Zita, az utolsó királynénk – aki soha nem mondott le a magyar trónról

Vasfegyelemben nevelkedett

Zita Mária Adelgunda Mikaéla Rafaéla Gabriella Jozefa Antónia Lujza Ágnes Bourbon–pármai hercegnő 1892. május 9-én született Viareggióban, Olaszországban. Apja, Róbert az utolsó uralkodó, trónjától 1859-ben megfosztott pármai herceg, anyja Mária Antónia portugál infánsnő volt. Apja első és második házasságából is 12-12 gyermek született, Zita a 17. gyermeke volt.

A család hatalmas udvartartást vezetett, fenntartottak egy nyári rezidenciát az alsó-ausztriai Schwarzauban, és egy télit a toscanai Viareggióban. Mária Antónia vasfegyelemmel nevelte gyermekeit, betartva a római katolikus vallás minden előírását. “Anyám nagyon szigorú volt… Apámnak, ha meg kellett szidnia valamelyikünket, akkor nagyon megszidott, de egy ujjal sem nyúlt hozzánk” – emlékezett vissza gyermekkorára a királyné, aki testvéreivel együtt korán megtanult franciául, németül, olaszul, portugálul és angolul, Zita később a magyar és a cseh nyelvet is elsajátította.
1903-ban a hercegnőt beíratták a zangbergi Szent József Leánynevelő Intézetbe, ahol Zita osztályelső lett. Három év múlva azonban kivették az intézményből, hogy testvéreivel együtt haldokló apjuk mellett legyenek. Mire Zita hazaért, apja elhunyt. Ezt követően Angliában, a bencés rendi Szent Cecília-zárdába küldték, melyet anyai nagyanyja, az apácává lett Adelheid hercegnő vezetett. Zita jól érezte itt magát, de a nedves, párás klíma kikezdte az egészségét. Csehországba küldték gyógykúrára, itt találkozott Ferenc József király unokaöccsével, későbbi férjével, Károllyal.

A szerelemből házasodott Habsburg

Habsburg Károly a trón második számú várományosa volt ekkoriban. Az első helyen Ferenc Ferdinánd állt, aki azonban rangon alul nősült, így gyermekeit kizárták a trónöröklésből. A mélyen katolikus hívő Károly nagyanyja, Mária Terézia közeli kastélyában találkozott Zitával. Mivel Mária Terézia Zita nagynénje volt, így a fiatalok szegről-végről rokonok voltak. Károly az első percben beleszeretett Zitába, és ezután gyakran tiszteletét tette nála. “Nagyon összebarátkoztunk, és természetesen boldogok voltunk, hogy újra meg újra találkozunk… Károly főherceg még serényebbnek mutatkozott, amikor 1910 őszén fülébe jutott a pletyka, hogy jegyben járok egy távoli spanyol rokonommal, Don Jaime madridi herceggel” – írta emlékirataiban a királyné.
Ferenc József ekkor már nagyon szorgalmazta, hogy Károly nősüljön meg, Zita pedig elfogadható menyasszonyjelölt volt: katolikus és királyi vérből származott. Károly 1911. június 13-án jegyezte el Zitát, október 21-én pedig össze is házasodtak. Ferenc József egy csodaszép diadémot ajándékozott a menyasszonynak. Károly boldog volt, hiszen szerelemből házasodhatott. Zita egy év múlva megszülte a monarchia trónörökösét, Ottót, akinek maga az agg Ferenc József lett a keresztapja. A párnak összesen nyolc gyermeke született.

Ajándék kelmében a koronázáson

1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, így a trón várományosa Károly főherceg lett. Ez az esemény vezetett az első világháború kitöréséhez, mely megosztotta Zita családját: fivérei ellenséges oldalon álltak. Két év múlva Zita élete is megváltozott: 1916. november 21-én meghalt Ferenc József, trónján Károly főherceg követte I. Károly illetve IV. Károly néven, Zitából pedig császárné és királyné lett. Az év december 30-án koronázták meg őket Budapesten. Zita ruhája a magyarországi arisztokrácia nőtagjainak ajándéka volt, elkészítéséhez harminc méter atlaszt, a béléshez harminc méter taftot, ugyanennyi flanelt és tizennyolc kilogramm aranyat használtak fel. “Zita királyné ezüstliliomokkal és kettős keresztekkel teleszórt bíborszínű uszályos ruhában, hosszan elnyúló öles csipkefátyollal, gyémántkoronával a fején” – írta gróf Bánffy Gyula. A koronázás előtt a királyné saját kezűleg javította ki a koronázási palástot, koronázásakor pedig ezt mondta magyarul: “Örömmel teljesítem a nemzetnek önök által nyilvánított kívánságát, amely saját forró óhajtásommal is találkozik.” A szokás szerint a Szent Koronát a királyné vállára tették.

IV. Károly és Zita királyné, középen Ottó herceggel

“Egy uralkodó sohasem mondhat le”

A háború alatt Zita kórházakat látogatott, katonákat ápolt, árva gyermekeket pátyolgatott, megtanulta elkészíteni a csirkepaprikást, amit a magyarok igen nagy gesztusként értékeltek. Aktívan politizált, az antanthatalmakkal való békülési kísérletei nem sikerültek, ahogyan férjének sem. Közben gyermekeit nevelte. “Úgy emlékszem rá, mint állandóan jelen lévő anyára, magától értetődő volt, hogy fölénk hajolt, amikor betegek voltunk, hogy esténként együtt imádkozott velünk, hogy rögtön ott termett, ha valamelyikünknek baja esett, és hogy megfeddett bennünket, ha lusták voltunk” – írta anyjáról Félix főherceg.
1918-ban, a háború elvesztése után felbomlott az Osztrák–Magyar Monarchia, Károlyt megfosztották uralkodói jogaitól, vagyonától, és száműzték őt és családját országaiból. November 13-án Magyarország vonatkozásában Károly aláírt egy nyilatkozatot, hogy lemond az “államügyek vitelében való minden részvételről”, de nem a trónról! Ezt a királyné egész életében hangsúlyozta. Mielőtt Zita is aláírta volna a papírokat, így beszélt: “Egy uralkodó sohasem mondhat le. Trónjától megfosztani lehet, uralkodói jogait megvonni tőle lehet. Ez rendben van. Mert ez merő erőszak. De ez nem kötelezi arra, hogy elismerje: elvesztette uralkodói jogait. Engedhet az erőszaknak, attól függően, milyen időben és milyen körülmények közé kerül, de lemondani soha, soha, soha! Inkább itt pusztulok veled, de majd jön Ottó. És ha mindannyiunknak pusztulnia kell is, akad még Habsburg elegendő.” Egész életében császárnénak és királynénak tartotta magát, és száműzetésének hosszú évei alatt nem fogadott el segítséget azoktól az országoktól, melyek az első világháborúban ellenségeik voltak, vagyis akiknek hite szerint a Habsburg-ház bukását “köszönhette”.

Nem fogadott el segítséget

A család svájci emigrációba vonult, ahonnan Károly 1921 márciusában és októberében is sikertelenül kísérelte meg magyar trónja visszaszerzését. A második királypuccs után a házaspárt néhány napig a tihanyi apátságban tartották fogva, ekkor tartózkodtak utoljára magyar földön, majd a távoli Madeira szigetére szállították őket. Mivel vagyonukat államosították, a családnak semmi pénze nem volt. A szállodát nem tudták fizetni, ezért egy, a hegyekben álló nyaralóba költöztek, amit egy gazdag portugál bocsátott rendelkezésükre. A villában nem volt fűtés, a falak nedvesek és penészesek voltak. Az amúgy is gyenge egészségű Károly király spanyolnáthát kapott, s 1922. április 1-jén elhunyt, miközben neje a nyolcadik gyermekükkel volt várandós. Férje halála után Zita királyné élete végéig feketében járt.
A király halála után a győztes nagyhatalmak nem támogatták a családot. Zita el sem fogadta volna a támogatásukat. Károly végakaratát, miszerint a királyné és gyermekei huzamosabb ideig nem tartózkodhatnak antantterületen, Zita a második világháború kitöréséig még a legnehezebb napokban is figyelembe vette, akkor is, amikor súlyos anyagi helyzetben volt, így visszautasította az olasz kormány ajánlatát, hogy telepedjék le Parmában, ahol visszakaphatja családi birtokait.

A gyerekek: Otto, Adelhaid, Robert, Felix, Karl Ludwig, Rudolf, Charlotte, Elisabeth

“Mister, harminc éve egyetlen perc sem volt, hogy nem gondoltam volna Európára”

Végül Zita rokona, a spanyol király Madridba költöztette őket, az asszony itt szülte meg nyolcadik gyermekét. A királynét teljesen lefoglalta gyermekeinek oktatása, osztrák és magyar tanárok tanították őket. Ottót trónörökösnek nevelte, hiszen ő maga sosem mondott le az osztrák és a magyar trónról. A királyi család ekkor a Monarchia utódállamai által fizetett szerény apanázsból élt, pedig míg az osztrák javaikat államosították, addig a magyarországiakat nem, így azok jövedelme a kiskorú gyermekeket illette meg. Ebből is utaltak át nekik, és számíthattak a legitimista arisztokrácia nagylelkű támogatására is, elsősorban a Hunyadi és az Andrássy családokra.
1929-ben, amikor több gyermeke egyetemista lett, Belgiumba költöztek, innen csak a második világháború miatt mentek tovább az Egyesült Államokba, majd Kanadába. A háború alatt Zita királyné kötszert és gyógyszereket gyűjtött Ausztria és Magyarország számára. Fiai mind aktívan részt vettek a háborúban: Ottó főherceg rendszeresen találkozott Roosevelt elnökkel, Róbert herceg londoni követként dolgozott, Károly Lajos, Félix és Rudolf főhercegek pedig beléptek az amerikai hadseregbe. Zita ekkortájt mondta egy újságírónak, aki egykori országaival való kapcsolatáról faggatta: “Mister, harminc éve egyetlen perc sem volt, hogy nem gondoltam volna Európára, harminc éven át nem volt olyan nap, mikor ne lettem volna Bécsben vagy Budapesten.” 

Drága nagymami

A háború után Zita az Egyesült Államokban maradt, Európába csak gyermekei esküvői alkalmából utazott át, majd 1952-ben, hogy idős anyját ápolja, Luxemburgban telepedett le. 1962-től a felső-bajorországi Pöckingenben élt, élete utolsó évtizedeit Svájcban, a Zizers község apátságában kialakított idősek otthonában töltötte. Bár visszavonultan élt, de a világ dolgaitól nem szakadt el. Szellemi frissességét egész életén át megőrizte, több napilapot járatott, rádiót hallgatott, hajnali ötkor kelt, és hithű katolikusként minden reggel részt vett a misén. Kiterjedt levelezést folytatott, és rajongott unokáiért. Egyikük, Katalin Mária főhercegnő visszaemlékezése szerint: “Nagymama egyébként sose ajándékozott, viszont minden idejét nekünk, az unokáinak szentelte. Értünk jött az iskolába, és sokat mesélt.”

Zita otthona, Zizers csak 30 kilométerre fekszik az osztrák határtól, Ausztriába egy törvény értelmében mégsem utazhatott, mivel soha nem mondott le a trónról. Idősebb fia, Habsburg Ottó ezt 1961-ben megtette, s miután lemondott uralkodói jogairól, többször hazalátogathatott. Zita 1982-ben, hat évtized után két alkalommal mégis egykori birodalmának földjére léphetett. A kormány a trónról történő lemondástól eltekintett az idős császárné esetében, így kilencvenévesen Adelheid nevű lánya, majd néhány hónappal később édesanyja sírját kereshette fel. Ettől kezdve gyakorta meglátogatta egykori országát, az osztrák televízióban is többször szerepelt.

Zita, szegény bűnös halandó kér bebocsátást!

Kilencvenedik születésnapja után Zita királyné egészsége hanyatlani kezdett, mindkét szemén szürke hályog keletkezett. Öt évvel később a Habsburgok még összegyűltek megünnepelni a királyné és császárné 95. születésnapját, 34 unokája és 15 dédunokája köszöntötte akkor. Egy év múlva Zita tüdőgyulladást kapott, 1989. március 14-én hunyt el családja körében. Az osztrák kormány engedélyezte, hogy a hagyományos Habsburg-szertartás szerint temessék el Bécsben. A családi hagyomány szerint szívét különválasztották testétől, ezt a királyné óhajának megfelelően Svájcban, a muri apátságban helyezték el, ott, ahol férje szívurnája is van, testét pedig Bécsben, a Szent István-székesegyházban ravatalozták fel.

Kétszáz Habsburg vett részt a gyászmisén hatezer meghívottal együtt, majd a városon át a Kapucinusok kriptájába vitték a koporsót azzal a hatlovas fekete, széttárt szárnyú sassal és a császári koronával ékesített hintón, melyen még Ferenc József koporsóját is szállították.

A ceremóniamester bekopogtatott a kripta ajtaján.
– Ki van odakint? – kérdezte belülről egy szerzetes.
– Zita, Ausztria császárnéja, Magyarország koronás királynéja, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Lodoméria és Illíria királynéja, Jeruzsálem királynéja, Ausztria főhercegnéje, Toscana és Krakkó nagyhercegnéje, Lotaringia, Bar, Salzburg, Stíria, Karintia, Krajna és Bukovina hercegnéje, Erdély fejedelemasszonya, Morvaország őrgrófnéja kér bebocsátást.
– Nem ismerem!
A ceremóniamester újra kopogtatott.
– Ki van odakint?
– Zita császárné és királyné kér bebocsátást!
– Nem ismerem!
A ceremóniamester harmadszor is bekopogtatott.
– Ki van odakint?
– Zita, szegény bűnös halandó kér bebocsátást!
– Lépjen be!

Forrás: Jean Sévilla: Zita, a bátor császárné; Hammond: Mária Terézia; Erzsébet, Zita – Nagy császárnék fiatal lány korukban; Grössing: Tragédiák a Habsburg-házban; Rubicon; Mult-kor; Wikipédia