Krasznai Tünde: “Véget ért egy tündérmese”

– Az X-Faktor ideje alatt bérelt helyed volt a bulvárlapok hasábjain, és ez a műsor után sem változott. Legutóbb azt lehetett olvasni, hogy az italba menekülsz a problémáid elől…
– Azt hiszem, most jött el az idő, hogy tisztázzam a dolgokat – ha úgy tetszik, tiszta vizet öntsek a pohárba. (Mosolyog.) Nem vagyok álszent, soha nem is voltam, s nem is leszek soha. Gyűlölöm a képmutatást. Nem mondom, hogy egyáltalán nem szoktam alkoholt fogyasztani, viszont pont annyit iszok, mint bárki más – sőt kevesebbet is, mint egyes előadók. A cikkre visszatérve: azt írták, nekem pia kell ahhoz, hogy fel tudjak menni a színpadra – erről szó sincsen. Ellenkezőleg! Tisztelem annyira a rám kíváncsi nézőket, hogy a maximumot hozzam ki magamból a színpadon. Igen, egy buli, egy születésnap, vagy akár egy rendezvény alkalmával szoktam inni, s olyan is előfordul, hogy egy nehéz, fárasztó nap után egy pohár bor mellett lazítok. Egy pohár, nem több – van ebben bármi rossz? Szerintem nincs.

– Folyamatosan mosolyogsz, mindeközben viszont nekem úgy tűnik, s a szavaid is erre engednek következtetni, hogy komoly harcokat vívsz önmagaddal, önmagadban.
– Őszinte ember vagyok, éppen ezért nem is akarom titkolni a nyilvánvalót: nehéz napok és hetek vannak mögöttem, és most sem egyszerű a helyzetem. Tudod, az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy aki szerepelt a televízióban, annak mindene megvan, annak minden jó, pedig az élet ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt. Talán most még nehezebb is, mint a kezdetek kezdetén. Kaptunk egy nagyon jó lehetőséget, amivel mindannyian élni szeretnénk, de közben akarva-akaratlanul rá kell döbbennünk, hogy ez egy borzasztóan nehéz út. Hiába az erőnk, a kitartásunk, a személyiségünk, mert egyszerűen az van, hogy sokkal több dolognak a függvénye az, hogy merre sodor minket az élet. Én folyamatosan dolgozom, most van egy nagy projektem. Próbálok kitartani.

– Másra számítottál, mást vártál?
– A műsor kezdetén felkapott minket a média, mindenki rólunk írt, mindenki velünk foglalkozott. Olyan életet éltünk, amilyenre mindig vágytunk: hétről hétre bizonyíthattunk a színpadon, azt csinálhattuk, amit szeretünk. A műsor végeztével azonban lezárult egy korszak – véget ért egy tündérmese. Tudod mit adott nekem az elmúlt néhány hónap? Illúziókat, vele együtt pedig csalódást – amikor ezt mondom, nem az X-Faktorra gondolok, hanem az emberekre, az emberi kapcsolatokra. A legnehezebb talán az, hogy egyszerre kell megtalálni azokat az embereket, akik építenek, és kiiktatni azokat, akik leszívják az energiámat, akik rombolnak. Utóbbiból volt bőven az utóbbi időben.

– És az előbbiből?
– Egykori mentorapámmal, Geszti Péterrel nem szakadt meg közöttünk a kapcsolat – ha csak háromhetente is, de mindig szakítunk időt a találkozásra. Jó érzés tudni azt, hogy ő mellettem van, hogy nem engedte, s nem is fogja elengedni soha a kezemet. A legnagyobb ajándék az, hogy ő – annak köszönhetően, hogy igen széles látókörű a magyar zenei piacon – mindig irányt tud mutatni nekem. Rajta kívül a menedzserem, Tereh István az, akire mindig számíthatok: ő abban segít, hogy ne kallódjak el, hogy ne tűnjek el a süllyesztőben. Nagy szükségem van rájuk – jobban, mint bármelyik egykori döntősnek. Természetesen meg kell említenem a barátaimat is, akik nélkül nem lennék az, aki vagyok, és nem tartanék ott, ahol vagyok. Szeretem őket!

– Azt mondják, egy előadót az őt szerető emberek tartanak életben. Tudod viszonozni nekik azt a szeretet, rajongást, amit tőlük kaptál a műsor folyamán?
– Nincs olyan nap, hogy ne érezném az emberek felém áradó szeretetét, érdeklődését, szimpátiáját. Sokszor megállítanak, elmondják, hogy mennyire drukkoltak nekem, én voltam a kedvencük. Nagyon jólesik, hogy kíváncsiak rám, az életemre. Legszívesebben a színpadon, énekelve hálálnám meg mindenkinek, hogy kitart mellettem, szereti, amit képviselek. Az egyik nehézségi faktor viszont az esetemben az, hogy nevetségesen kevés fellépésem van, ami egyben szomorú és nehéz, másrészt viszont örülök neki, hogy nem vagyok “kipörgetve”. Lehet, hogy úgy meglenne az egzisztenciális biztonságom, de lehet, hogy hamar kimorzsolódnék, és nem tudnék annyit foglalkozni a saját projektemmel, mint most. Hiszek és bízom abban, hogy a törekvéseim egyszer meghozzák a gyümölcsüket.

– Mi volt az elmúlt időszak legnagyobb tanulsága, vagy éppen tapasztalása számodra?
– Öntudatra ébredni. Én, aki arról meséltem, hogy mennyi mindenen keresztülmentem; én, aki azt mondtam, hogy ismerem az embereket; és én, aki azt hittem, hogy mindent láttam már, fűt-fát-virágot, én… rájöttem, hogy nem tudok semmit. Régen mindig csak arra mentem, amerre fújt a szél, de nemrég ráeszméltem egy nagyon fontos dologra: ha nem vagy öntudatos, meghalsz ebben a világban. Megtanultam kezelni embereket és helyzeteket, szétválasztani az érzéseimet a gondolkodástól, attól, hogy mi a helyes. Már tudok lényegre törően tárgyalni, tudom, hogy ki az, aki csak ígérget, s ki az, akiben igazán bízhatok. S tudod mit? Már ezért megérte.