| Szurovecz Kitti további interjúit itt találod! |
– Korábban színésznőként ezer fokon égtél, amióta édesanya vagy, inkább csak takaréklángon. Mindig is azt láttam, a színpad emberei a hivatásuk szerelmesei, amitől gyakran a családjuk is szenved. A te életedből mennyire hiányzik a bohém lét?
– Nagyon vidám életet élünk, csak nem éjjel 10-kor kezdődik, hanem reggel 6-kor, és este 8-ig tart. (Nevet.) Pillanatnyilag két új darabban is játszom: a Baltazár Színházban egy hete mutattuk be a Boldog óra című előadást, a Centrál Színházban pedig a Mészáros Márta rendezte Edith és Marlene című darabban állok színpadon. Ezek a munkák pedig pont kielégítik a mostani szakmai ambícióimat. Nem vállalok sok előadást, esténként az esetek többségében mesét olvasok a gyerekeimnek, én fektetem le őket. Jelenleg az anyaszerepem a főszerepem.
– Vajon miért állt be nálad ez a pálfordulás? Sok színésznő anya, mégis meg tud békülni azzal, hogy esténként nagymama vagy bébiszitter dugja ágyba a gyerekeit…
– Mielőtt megszülettek, a narcisztikus, egoista és exhibicionista énem állt előtérben. A színészi szakma nem a legjobb személyiségjegyeimet erősíti, persze ezt csak most, utólag látom így. Ameddig szükségtelennek tűnt a példamutatás, mindegy volt, hogy emberileg is keresem a helyes utat. Mielőtt anyává lettem, rengeteg munkát vállaltam, de olyat, ami emberileg, szellemileg is nagy fejlődést jelentett volna, szinte alig. Rá kellett jönnöm, hogy sorsszerep a színpadon 5-10 évente, ha megadatik, és akkor szerencsésnek mondható az ember. Elérkezettnek láttam az időt, hogy gyereket szüljek, és egy magasabb szellemi síkon szerettem volna az életemet folytatni.
– Ez így nagyon szépen hangzik, de miután megszületett Jadviga, azonnal bele tudtad engedni a lelked ebbe a megváltozott ritmusba? Sosem vágytál vissza a pörgésbe?
– Anyává válni egy beavatás, ami a szüléssel megy végbe. Ennél intenzívebb életet és tanulást, mint amit a gyerekeim hoztak az életembe, elképzelni sem tudtam. Most, hogy már a kisfiunk is kétéves, a harmadik babán gondolkozunk.
– Hogyan éltek ti négyesben?
– Nagyon is hagyományos értékek és elvek szerint. Színes, viharos, csodálatosan változatos hétköznapokat élünk. Hétvégén igyekszünk megoldani, hogy mind a négyen egy időben otthon legyünk. A párom egy rendkívüli hivatástudattal megáldott orvos, aki munkája mellett a karitatív feladatokból is kiveszi a részét: a mélyszegénységben élő falvakat járja a máltaiak orvoscsoportjával.
– Úgy tudom, mindez tőled sem áll távol, csak te más eszközökkel operálsz…
– Boldizsár Ildikó tanítványa vagyok már évek óta, most meseterápiát tanulok, és én is rendszeresen látogatok mélyszegénységben élő gyerekeket, bár a csoportjaimat most leadtam, mert a színházi elfoglaltságom több időmet töltötte be, mint terveztem. Nagyon sokat kapok, nagyon sokat tanulok tőlük.
Színésznőként sem lehetnék a gyerekeim nélkül olyan teljes, mint amilyen most vagyok. Lelkileg, érzelmileg feltöltődöm és fejlődöm. Kétségbeejtő, hogy ma hazánkban csak a szülők hét százaléka mesél rendszeresen a gyerekének, helyette tévéznek, számítógépeznek a kicsik. Csak kevés hétévesnek van igazán képi látása, képzelőereje, nyitott fantáziája, ami nélkül sem a tanulásban, sem élete megalkotásában, sem a megoldáskeresésben semmilyen segítő támasztékuk nem lesz. Én mindent megteszek, hogy a gyerekeim megkapják az útra való pogácsát, amikor majd a kilépnek az élet sűrű erdejébe.
– Hogy néz ki mindez a gyakorlatban?
– Az együtt töltött időnkben nagyon sokat vagyunk vidéken vagy a természetben. Feltöltődünk a természet adta erőforrásokból. Legyen tél, hó, eső, szél, tavasz, virágillat, megyünk és figyelünk. Tanulunk a madarak énekéből, bogarakat gyűjtünk, virágot ültetünk, sokat énekelünk. Olyan dolgokat csinálunk, amihez nem pénz kell, hanem odafigyelés arra, ami körülvesz és értékálló.
A gyerekek még nem különülnek el a világtól, ők egységben érzik magukat a természettel. Azt szeretném, hogy mindig vissza tudjanak térni belső középpontjukba, ha ha ki is billennek az élet viharaiban. Önazonosak legyenek és boldogok. Olyan nagy csoda egy gyerek, kívánom, hogy a szülők ráébredjenek, mekkora kincs birtokosai, és gyermekeiket olyan nagy becsben tartsák, mintha a lottón nyertek volna.
– Akkor nem te vagy az a mama, akinek a gyereke már hatévesen három nyelven beszél…
– Ugyan! (Nevet.) A kislányom Waldorf-iskolába jár, lassan vége az első évnek, de még mindig nem olvas és ír folyamatosan. Viszont minden reggel mosolyogva ugrik ki az ágyból, és alig várja, hogy induljunk az iskolába. Csodálatos a képzeletvilága, van véleménye az élet dolgairól, és abban a közegben, csakúgy, mint itthon, értékesnek tartják a gondolatait. Minden gyerek eredendően szeret tanulni, szívja magába a tudást, ezt csak elrontani lehet, és az iskolák többsége meg is teszi.
Én annak idején szigorú, teljesítménycentrikus két tannyelvű iskolába jártam, és jól emlékszem, milyen sokat szenvedtem már gyerekként a megfelelési kényszertől. Nem lettem boldogabb ember, sőt a lényeget újra kellett tanulnom felnőtt fejjel. Sokszor hallom, hogy a mai világra, az életre kell nevelni gyerekeinket, szerintem meg kell erősíteni őket, és elég terelgetni őket, hiszen én felnőttként csak ronthatok rajtuk. Ahogyan egy kis facsemetét is meg kell támasztani, támogatni kell a növekedésben, méghozzá jó ideig, hogy aztán már kiállja a szélviharok, hóviharok támadását és fel legyen vértezve. Az én gyerekem is tanul nyelveket a suliban, és fog is beszélni, amikor majd eljön az ideje.
– Ezek szerint nem a színházban látod a jövődet? Egyszer megnőnek a picikéid.
– Biztos vagyok abban, hogy eljön annak is az ideje, hogy megint önmagamat építsem fel. Majd amikor föllépek az égig érő fa következő ágára, amikor a mostani életszakaszomat kiteljesítettem. A színészet a hivatásom, nincs annyi eljátszott álomszerep, ami kielégítené az egómat. Most pedig élvezem anyaként, nőként a csodálatos életemet, ami megadatott nekem.
