Ül egy huszonhat éves lány a magyar X-faktor zsűrijében aligszoknyában. Meghatódik, kiabál, vitatkozik, flörtöl, vibrál, egyetért, szempilláit rebegteti, szembeszáll idősödő rock and rollerrel, egy követ fúj a Nemzeti Színház korábbi igazgatójával, és miért ne tenné meg? Tóth Gabi ugyanis Magyarország popkulturális ikonja. Véleményformáló, trenddiktáló, és nem a pejoratív, hanem az objektív értelemben vett celeb, sztár.
Művész az, aki egy adott művészeti ágban kiemelkedőt hoz létre: Tóth Gabi művész, remek énekes, jó dalokkal, szuggesztív kifejezőeszközökkel, önálló színpadi egyéniséggel. Sztár az, aki nemcsak a művészetével, hanem életének minden percével kifejez, üzen, képvisel, hat. A celeb, ahogy Magyarországon, lenézően használjuk ezt a jobb sorsra érdemes kifejezést, művészetét helyettesíti porhintéssel, a valódi sztár ezzel szemben kiegészíti a tehetségét, a művészetét a színes konfettivel, a show-val. És hogy percember helyett álló csillag lehessen, legfőképpen munkával, kitartással és alázattal.
A celebipar mennyiségben gondolkodik, de a nagy számok törvénye kitermeli a minőséget. A Megasztár második szériájában feltűnt Tóth Gabi e nagy számok szülötte. Korántsem az egyetlen. De – unásig tudjuk – nem mindig az a győztes, aki megnyeri a tehetségkutatót, gyakran inkább az, aki képes használni, amit ott megszerez. És persze az, aki megérti a legfontosabbat: nem szeretheti mindenki.
Aki mindenkinek meg akar felelni, senkinek nem tud, aki a maga útját járja, előbb-utóbb követőkre talál. Tóth Gabi mert valamilyen lenni, valamilyen énekesnőként, valamilyen közszereplőként, valamilyen tévésztárként, valamilyen nőként. Hisztis p***? Érzékeny lélek? Szexbomba vagy szexőrült? Bolondos vagy elmeháborodott? Kinek mi, de hogy senkinek nem közömbös, az nem kérdés.
A valamilyenség, az egyéniség, a tehetség használatához szükséges másik tehetség az, ami felkéréseket hoz, ami megtölti a koncertek nézőterét, ami felröpít a zenei sikerlistákra. Ez kell ahhoz, hogy Tóth Gabi száma ott legyen minden televíziós szerkesztő telefonjában, hogy ne nagyon akadjon olyan nagy nézettségű tévéshow, ahova szereplőként, fellépőként vagy éppen mentorként ne számítanának rá.
Aki sztárnak áll, az hiába tapasztaná be hálószobája kulcslyukát. Hosszú szerelem, rövid fellángolás, egy éjszakás kaland, semmi nem maradhat titokban; ahogy címlap a műmell, kattintástenger a hiányos öltözék, hangfájl a sírás. Van, aki bíróságra jár, helyreigazíttat, kifakad. Hősünk ezt is beépíti saját brandjébe, izgalmas, tökéletlenségében is érdekes személyiségnek tűnve. Vállalja magát akkor is, ha a trollok kéjes örömmel köveznék meg érte.
Az önállóság azonban nem csap át kezelhetetlen öntörvényűségbe. A profi jellegzetessége, hogy ismeri az alázatot, elfogadja az instrukciót, amíg az nem imidzsét sodorja veszélybe. A nem magányos művész kolléga is, csapatjátékos, esetenként egyenlő az egyenlők közt. Ritka, aki mindig betartja a szabályokat. Talán ő sem teszi, de a határok feszegetése és átlépése között van egy hajszálnyi különbség. Az ajtók – úgy tűnik – még befelé menet állnak nyitva.
Hogy mennyi ebből a jó érzék, és mennyi a tudatosság, hogy mennyi ebből ő maga, és mennyi azok, akik hivatásként foglalkoznak a pályájával, az külső szem számára nem látható. De Tóth Gabi Tapolcáról ma kétségtelenül Magyarország egyik legerősebb személyes márkája.
Hogy honnan jött, mind tudjuk. Hogy megérkezett-e, vagy még úton van, egyszer kiderül.
