Szabadságra vágyott, majdnem az életével fizetett
1929. május 4-én született a színésznő, akinek karrierjét végig kísérve úgy gondolhatnánk, senki nem akarhat jobb életet az övénél. Siker, csillogás, vagyon és férfiszemek kísérték útján, legalábbis ezt mutatták a kamerák. A négy fal között azonban magányos, szomorú, szerelmekben csalódott nő volt, akinek mindennapjaira sok szörnyűség nyomta rá a bélyegét.
Audrey Kathleen Ruston néven született Brüsszelben, Ella van Heemstra bárónő lányaként, de az arisztokrata előnyöket nem sokáig élvezhette, mivel közbeszólt a szülei válása, majd a második világháború. Apja lemondott róla és testvéreiről, ez volt élete talán első, de egyik legmegrázóbb élménye. A válás után édesanyjával Hollandiába költözött, ahol végig élte a háborút. Azokat az éveket soha nem heverte ki, az akkor átélt traumákat semmilyen későbbi sztáros csillogás nem tudta kitörölni az emlékezetéből. A háború alatti félelem, az éhezés, a létbizonytalanság megtapasztalása egész életére kihatással volt.
Amikor a háború után Audrey elolvasta Anna Frank naplóját, szinte magára ismert benne. Ő is tízéves volt, amikor a háború kitört, és megelevenedett minden emléke, főként az, amikor az utcákon járva menekült a halál elől. Tizenévesen segítette az ellenállás munkáját, és leveleket hordott nekik. Egy alkalommal elkapták, és majdnem egy hónapra bezárták egy sötét pincébe. Kis híján éhen halt, májgyulladást kapott. Az első adandó alkalommal sikerült megszöknie, de ezt az élményt sohasem heverte ki. Talán ezért is élte úgy a további életét, hogy az anyagi dolgok szinte semmit nem jelentettek számára, elsődlegesnek az emberi kapcsolatokat tartotta. Az átélt borzalmak miatt kialakított egy életfilozófiát magának, amely egyszerűen csak abból állt, hogy elfogadta az életet olyannak, amilyen. Nem voltak elvárásai, örült, hogy élhetett.
Humphrey Bogart és William Holden társaságában a Sabrina című filmben
“Véletlennek” köszönhette a világhírt
A háború befejeztével édesanyjával Amszterdamba, majd Londonba költöztek, és balettozni tanult. Nyoma sem volt az arisztokrata életnek, szerény albérletben éltek, és neki is dolgoznia kellett, hogy egyáltalán legyen mit enniük. Minden lehetőséget megragadott: tánckari balerina volt, modellkedett, majd a színészet felé vette az irányt. 1951-ben kapta meg élete első főszerepét Colette Gigi című regényéből készült darabjában. Ezután szinte az egyik felkérés a másikat érte. Az első filmfőszerepe a Római vakációban volt Gregory Peck partnereként, amelyért meg is kapta a legjobb női főszerepért járó Oscar-díjat. Az 1961-es Álom luxuskivitelben című filmet szinte a véletlennek köszönhette, hiszen Holly szerepét eredetileg Marilyn Monroe-nak szánták, de nem vállalta el. Audrey Hepburn viszont világhírű lett vele.
Egy kultikus kép a Breakfast at Tiffany’s című filmből
Különös kisugárzása volt, egyszerre volt “kékvérű”, mégis szelíd és visszafogott, s ez olyan bájt kölcsönzött számára, hogy a közönség azonnal a szívébe zárta őt. A szakma is megszerette, és jöttek is sorra a jobbnál jobb szerepek a legnagyobb színészek, többek között Humphrey Bogart, Fred Astaire és Cary Grant oldalán. Elbűvölte Hubert de Givenchyt is, akinek valósággal a múzsája lett. A híres divatdiktátor tervezte a fiatal színésznő filmbeli és otthoni ruháit is. Audrey Hepburn elegáns stílusával, egyedi kisugárzásával divatikonná vált. A sikerek mellett azonban kijutott a botrányokból is neki, hiszen az 1964-es My Fair Ladyben Elizát játszva, az eredeti tervvel ellentétben nem az ő hangja hallható a dalok alatt. Első körben ugyan felénekelte azokat a színésznő, de az énektudása nem bizonyult elegendőnek, ezért kicserélték a dalokat Marni Nixon hangjával. Ezt persze sem a szakma, sem a közönség nem díjazta, mégis a mai napig kasszasiker a film.
Félt a csalódástól, az anyaság volt számára a vigasz
Audrey Hepburn saját bevallása szerint soha nem hitte el igazán, hogy világsztár lett belőle, sőt, idegenkedett ettől a világtól. Elsődleges szerepének a magánéletét tekintette, amelyben sajnos nem volt olyan sikeres, mint a mozivásznon. “Nem a szerelemtől félek, hanem attól, hogy elmúlik” – vallotta, és ezt több alkalommal meg is kellett tapasztalnia. A Sabrina forgatása alatt ismerkedett meg William Holdennel, akivel egymásba szerettek, de a tervezett esküvőre végül mégsem került sor. Holden ugyanis vazektómián esett át, Hepburn azonban mindenképpen szeretett volna gyermeket, így végül elváltak az útjaik.
Inkább Mel Ferrer színészhez ment feleségül, akitől első fia, Sean született. Ettől kezdve a színészet második helyre lépett az életében, és az anyaság kapta a főszerepet. Ezután már alig vállalt el felkéréseket. A nagy szerelem azonban válásba torkollt, és nem sokkal később hozzáment Andrea Dotti pszichiáterhez, akitől második fia, Luca született. Ez a házasság sem tartott sokáig, férje hűtlensége miatt. Bár gyermekeit imádta, és minden erejével egy szerető és összetartó családi fészket igyekezett létrehozni, igazi társra csak harmadik férje mellett talált. 1980-ban ment hozzá Robert Walders színészhez, akivel haláláig együtt élt.
Audrey Hepburn hitt a csodákban
Fia szerint anyját egész életében körüllengte valamilyen, a környezete számára megmagyarázhatatlan szomorúság, és egyetlen dolog volt, amiben rendíthetetlenül hitt: a szeretetben. Imádott nevetni, a nevetést mindenre gyógyírnek tartotta, ennek ellenére többször volt depressziós, előfordult, hogy 44 kilóra fogyott, pedig szeretett enni, már amikor volt hozzá kedve. Bármilyen borzalmakat is élt át élete során, és bármennyire is meghatározták ezek a történések az életét, soha nem adta fel, még akkor sem, amikor vastagbélrákot diagnosztizáltak nála, és tudta, hogy már nincs remény. Úgy vélte, hogy az élet akkor ér véget igazán, amikor már nincs egy ember sem, akinek szüksége lenne rá. Őrá szükség volt, a UNICEF jószolgálati nagyköveteként. Utazásai során látta újra azokat a tragédiákat, amelyeket gyermekkorában a háborúban élt át. Úgy vélte, a pokolban járt, és ezek után látni sem akarta többé a hollywoodi csillogást, tudván, hogy amíg ő tündököl, a világ más részein gyermekek milliói meghalnak. Az utolsó pillanatokig azt mondogatta: “hiszek a csodákban”.
