Anyák vagyunk, egyszerre tudunk barátok, ellenségek, hadvezérek és pszichológusok lenni. Csak nekünk megy. A szülés után valamilyen furcsa okból kifolyólag a többi anyában hol a sorközösséget, hol pedig a közellenséget látjuk, legyen szó a szomszéd Julikáról vagy Katalin hercegnőről. Olykor azt mondjuk, hogy ő is egy közülünk, máskor pedig hevesen fröcsögünk, hogy neki mennyivel egyszerűbb, hiszen dada vigyáz a fiára, és a protokoll-rendezvényeken kívül más munkája sincs.
Dehogynem. Az a nő is ő, akit a monarchia alattvalói és a kőbe vésett szabályok kényszerítettek 10 órával a szülése után a nyilvánosság elé. Szerintem elképesztő bátorság és tartás kell ahhoz, hogy valaki ilyen elegánsan jelenjen meg ország-világ előtt, és most mégis ezért bántják. Igen, mi átlagnők, átlaganyák sosem lettünk volna erre képesek, és szerencsére senki nem is várja el tőlünk. Rólunk nem készültek fotók a legnagyobb magazinok címlapjára a szülésünk napján, nem kérték, hogy a szokásoknak megfelelően mosolyogjunk a makulátlan frizuránkkal. Mi szenvedhettünk kedvünkre, nem volt baj, ha nem tudtunk ülni, járni, lépcsőzni. (Csak halkan jegyzem meg, hogy a lépcsőzés Katalin hercegnőnek sem ment zökkenőmentesen, a harmadik lépcsőfoknál pontosan leolvashattuk az arcáról, hogy titkon bizony ő is egy közülünk.) Cambridge hercegnéje nem teheti meg, hogy elesett vagy fáradt legyen, tőle mást vár el a nép, és meg is kapják. Most pedig, amikor az egyébként közkedvelt Katalin pont olyan képet mutat, amilyet a hangos nép és még hangosabb sajtó követel tőle, mindenki bántani kezdi.
Csinálja utána, aki bírja!
Bántják azért, mert a haja túlságosan rendben volt, aztán azért is, mert csak egy kézzel tartotta a babáját. A haja igazgatásáról pedig talán külön cikk is született. Te jó ég, micsoda elképesztő némber ez a Katalin… Tudjátok, hogy milyen? Pont olyan, amilyennek lennie kell. Tökéletesen viselkedik a nyilvánosság előtt, hercegnőhöz méltóan, pedig biztos vagyok benne, hogy abban a 3-4 percben minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy mosolyogni tudjon, mert a szülés utáni hormonfröccs erre már nem képes. Ehhez már jellem kell. Azt hiszem, én sosem lettem volna képes ilyesmire, tisztán emlékszem, hogy a szülés utáni negyedik órában ketten támogattak el a mosdóig, és nagyjából a második napon tudtam teljesen kiegyenesedni.
Legyen leharcolt és fáradt?
És mi van akkor, ha Katalin, aki már számtalan hagyománnyal szakított, egy másik utat választ, és napokkal később lép ki a kórház ajtaján? Esetleg bevállalja, hogy csatakos hajjal, karikás szemmel botorkál ki a Lindo Wing ajtaján…? Biztos vagyok benne, hogy akkor meg az lenne a baj, mert valahogy az elmúlt években úgy programoztak át bennünket, hogy nekünk semmi sem jó. Az is baj, ha van rajta kabát, és az is, ha nincs. Valószínűleg ezt Katalin hercegnő és a megjelenésén dolgozó teljes stáb is pontosan átgondolta, és ebben az esetben nincs jó döntés. Ez viszont már nem az ő hibájuk, hanem csakis azoké az embereké, akik május 2-án nem egy büszke feleséget, egy méltóságteljes hercegnőt és egy fáradt, de boldog anyát láttak, hanem egy újabb témát, amin majd jót lehet fröcsögni addig, ameddig a szomszéd gyereke le nem veri a muskátlinkat…
