Robbie Williamsnél jobb drog nem kell

Azok táborát erősítem, akik Robbie Williams munkásságát maximum az autósrádión keresztül ismerik, dalait csak bizonytalanul tudnák visszaadni, és a Sziget első napjára is csak azért mentek ki, mert kaptak ajándékba egy jegyet. Rajongói szív és a lelkesedés hiánya ellenére most mégis be kell vallanom, bár a hétfői koncert óta már eltelt jó pár óra, még mindig be vagyok zsongva.

czv

2015. Augusztus 11.

Hétfő este úgy tekertem ki a Szigetre, hogy majdnem elkövettem azt a végzetes hibát, hogy egy párolt káposztás sült csülök miatt kihagytam Robbie Williamset, de aztán eszembe jutott, mennyibe került a jegy, és rábeszéltem magam, hogy ez most nem egy olyan koncert, amiről le lehet csúszni. És tényleg!

Robbie Williams színpadra lépésének ötödik percében bekövetkezett az, amivel nem számoltam: elvesztettem a kapcsolatom a valósággal. Nem kicsit. Hosszú idő után újra megsimította arcomat az őrült eufória, annak is az a típusa, amit az ember kizárólag gigatömegben élhet meg – boldog, spicces, életigenlő, szerelmes, bódult, lökött emberek ölelésében.

MTI Fotó: Mohai Balázs

Így utólag, ahogy próbálom rekonstruálni az eseményeket, nem tudom pontosan belőni, mikor jött el a pont, amikor elszálltam, de biztosan tudom, hogy köze van ahhoz a pillanathoz, amikor Williams hidrogénszőke tarajával, elvetemült tekintetével először nézett farkasszemet a tömeggel – szigorúan a kivetőn keresztül:

Nem vagyok egy elfogult, könnyen elvarázsolható típus, de ez a fazon azonnal levett a lábamról. Végig úgy néztem rá, mint magára Luciferre, aki mesésen játssza a legjobb havert, az emberi popsztárt, az egomán világsztárt, az érzelmes férfit, a szeretetre méltó családapát – szerepei között pedig úgy siklik, hogy észre sem veszed.

A profi manipulációból csak annyit észlelsz, hogy kontroll nélkül ordítod bele a csillagos égbe a Queen Bohemian Rhapsodyját: Mamaaaaa, úúúú, úúúúúú! Aztán a következő pillanatban már recsegő ízületekkel, ellustult vádlikkal ugrálsz a magasba, kezeiddel pedig görcsszerű karmozgást végzel; és amikor már majdnem a mennybe kartempóztad volna magad, egy olyan dallammal ránt vissza a kellemes porba, ami a szíved kellős közepét tépdesi, és a sírástól csak az ment meg, hogy a kamera az egyik piszkosul dögös vokalista csajra zoomol rá, akinek akkora a dekoltázsa, hogy elfelejtesz meghatódni.

Nem érdekelt, hogy fogalmam sincs a dalszövegekről, mégis 90 percen keresztül énekeltem, ordítottam, visítottam, vinnyogtam, és messze hajítottam hűséges társam: a kontrollt. A fejem kiürült, a torkomból kiordítottam a ki nem mondott gondolatokat, és egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy ezt a palit receptre kellene felírni depresszió ellen. Nála jobb drog nem is kell.