A 19. századi viktoriánus Anglia egyenesen fellélegzett Oscar Wilde műveit olvasva, akit éppen ezek alapján embertestbe zárt angyalnak, magánéleti eseményei kapcsán azonban emberbőrbe bújt démonnak hittek. Oscar Wilde volt az első író, aki úgy élt, ahogy írt: erkölcsösen vagy épp erkölcstelenül.
Wilde kivételes egyéniség volt, egyesek szerint igazi zseni. A ma embere szerint pedig, valljuk be, kissé önfényező, karrierista és narcisztikus. Azok közé a művészek közé tartozott, akik életüket könyveiknél fontosabb alkotásnak tartották. Élete tele volt pompával, dicsőséggel, tündökléssel; gazdag volt, befolyásos és sikeres, de éppen a csúcson bukott hatalmasat. Egy kínos botrány kapcsán ugyanis kiderült róla, hogy saját neméhez vonzódik. Ezt követően Oscar Wilde neve évtizedekig tabu lett, Anglia kitaszította.
A csillogás és fényűzés után börtönbe zárták, mert vállalta önmagát, és hitt a szó és a szerelem erejében, köttessen az nővel vagy férfival. Olyan magasról zuhant olyan mélyre, hogy egész Európa erről beszélt. Anglia csak 1954-ben, születésének centenáriuma alkalmából ébredt rá, hogy Oscar Wilde az ország egyik legnagyobb művésze, írója volt, és alkotásai inkább tiszták és erkölcsösek, mintsem bűnösek.
Oscar Wilde érzelmes, gyengéd alkat
Wilde már gyermekként is igen érzékeny és minden ízében alkotó figura volt. Nagyon nagy hatással voltak rá testvérei, a nála két évvel idősebb bátyja, Willie Wilde, és a nála három évvel fiatalabb húga, Isola Francesca Emily. Wilde imádta Isolát, rengeteget mesélt neki, nagyon sok időt töltöttek együtt. Élete első nagy tragédiája az volt, mikor a kislány tízévesen, 1867-ben meghalt. Oscar Wilde csak hosszú idő elteltével tudta magát túltenni a veszteségen.
Ezt bizonyítja az a tény, hogy Oscar halálakor megtalálták Isola egy gondosan borítékba rejtett hajtincsét, amit az író mindig magánál tartott. Wilde egyébként rettentő nehezen tudott megemészteni dolgokat. Amikor tinédzserként véletlenül egy játékban fellökött egy mozgássérült fiút, bár annak semmi baja nem lett, Oscart napokig rémálmok gyötörték, és hetekig levert volt, noha azonnal bocsánatot kért a fiútól, aki el is fogadta azt.
A nők bálványozták
Oscar már fiatalon is borzasztóan tehetséges volt, édesapja halála után neki kellett ellátnia édesanyját, akinek földbirtokain rengeteg jelzálog volt. Karrierje első sikere egy egyetemi ösztöndíj volt, ezzel segítette ki az asszonyt. Már akkoriban, 1879-ben zseninek tartották, a korosztálya legjobbjának, fényűző estekre, pompás fogadásokra járt, majd összeköltözött jó barátjával, egy francia festővel, Milesszal. A környezete már akkor is furcsállotta a dolgot, de mint mondták, két művészember remek inspirációt tud adni egymásnak, ráadásul hasonló körökben mozogtak.
Constance és Cyril
A nők bálványa lett, szinte virágról virágra szállt, de festő barátjától nemigen akart elköltözni. Együtt jártak még udvarolni is, így elejét vették a kezdődő pletykáknak, majd Oscar rátalált a nagy szerelemre. Londonban összeházasodott Constance Mary Lloyddal. Sorra jelentette meg legkülönbözőbb műfajú írásait, előadásokat tartott, újságíróként tevékenykedett, elégedett volt életével. Amikor egy estélyen megkérdezték tőle, hogy mit csinált aznap, Wilde szerényen csak ennyit felelt:
Egyik versem nyomdai levonatát javítottam. Egész délelőtt töprengtem, végül kihúztam egy vesszőt. Délután folytattam a munkát, aminek az lett az eredménye, hogy visszaállítottam azt a bizonyos vesszőt.
1885-ben megszületett Oscar és Mary első fia, Cyril, majd a következő évben Vyvyan. Wilde ráérzett az apa szerepére, és ontotta magából a szebbnél szebb meséket. 1888-ban megjelent A boldog herceg és egyéb mesék című gyűjteménye. Ezekkel Wilde még a dán mesefejedelmet, Andersent is túlszárnyalta.
Élete csúcsa, élete kudarca
Az 1890-es év Oscar Wilde életének legjobbja volt. Karrierje szárnyalt, magánélete boldognak látszott, a legfelsőbb elit társaságában mozgott, és minden úgy történt, ahogy azt mindig is álmodta: miatta voltak kíváncsiak az emberek a műveire. Azonban itt jött a sosem várt csavar. Egy fiatal író, aki mélyen tisztelte Oscart, arra kérte, bírálja el műveit, legyen tanítója és mentora. Ez az ifjú Lord Alfred Douglas (Bosie) volt, akivel a hivatalosnak induló kapcsolatuk egyre mélyebb, barátibb viszonnyá változott. Több időt töltött Wilde a fiatal fiú társaságában, mint saját családjával, ami rengeteg konfliktust szült.
Oscar Wilde és Lord Alfred Douglas
Az 1891-es év volt az egyik legtermékenyebb Oscar Wilde életében. Kötetei sorra jelentek meg, az érdem azonban részben a fiatal Douglasé volt, hisz ő ihlette meg, sőt konkrétan elbűvölte Wilde-ot. Élete legnagyobb és legismertebb alkotása is ekkor született. A Bunbury – avagy jó, ha szilárd az ember című vígjáték, amit a 19. század egyetlen igazán mulatságos és komoly fordulatokkal teli színdarabjaként emlegetnek. A bemutatót követő fergeteges siker egyetlen szépséghibája az volt, hogy néhány hónappal később Wilde már a pentonville-i börtönben raboskodott, két év kényszermunkára ítélt fegyencként.
Bűnös szerelem
Az ifjú lord Douglas apjának, Queensberry márkinak ugyanis egyáltalán nem tetszett az akkoriban abnormálisnak számító viszony fia és az író között, és felelősségre vonta Wilde-ot, aki meggondolatlanul rágalmazási pert indított a márki ellen. Ez lett Oscar veszte, mert így saját magát állította vádlói elé, akik nem tudtak mihez kezdeni szabad szellemével. Ráadásul az ellene felhozott vádakat nem tagadta, egyszerűen abszurdnak tartotta.
Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű.
A bíróság bűnösnek találta Oscar Wilde-ot a fajtalankodás bűntettében, és két év fegyházra, valamint kényszermunkára ítélték. 1895-től 1897-ig raboskodott a börtönben, ahol érthető módon teljesen megtört. Ez alatt az idő alatt megtért és megbánta – ma már tudjuk, hogy el nem követett bűnét. Ő mégis úgy érezte, hogy érzéseivel saját családjára hozott szégyent. Még a börtönévei alatt halt meg hőn szeretett édesanyja, akire így emlékezett:
Anyám halála oly szörnyű volt nekem, hogy én, aki egykor a nyelv mestere voltam, nem találok szót, mely kifejezné fájdalmamat. Ő és az apám olyan nevet hagytak rám, amelyet ők nemessé és megbecsültté tettek. Én örökre szégyent hoztam erre a névre.
1897-ben, szabadulva a börtönből, azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy a bíróság feleségének, Constance-nak ítélte a két kisfiát és bár az asszony még mindig szerette és anyagilag is segítette Oscart, nevet változtatott, hogy Cyrilt és Vyvyant ne érje szégyen és megaláztatás. Hazája elfordult Wilde-tól, bár barátai mindenben támogatták, sőt szerelme, Douglas sem hagyta el. Várt rá, és továbbra is együtt éltek. Szerelmüknek nem tudtak ellenállni.
A körülötte csapott konkrét hisztéria nem csitult, ezért úgy döntött, hogy Franciaországba költözik, egy kis tengerparti faluba, Bernevalba. Itt egy rövid ideig még együtt laktak Alfreddal, a megvetés ellenére is ragaszkodtak egymáshoz. A börtönévek azonban annyira megviselték Oscar lelkét, hogy úgy érezte, bűnben él. Emiatt folyamatos konfliktusa volt Alfreddal, hiába szerették egymást, Wilde örök vívódása megmérgezte a szerelmet. Azután végleg megszakadt kettejük kapcsolata, és elváltak útjaik.
C. 3. 3.
Wilde rengeteget szenvedett amiatt, hogy nem fogadták el. Korábban ő alakította a közvéleményt, most őt alakította mások véleménye és megítélése. A readingi fegyház balladája című munkáját 1898-ban adták ki, szerzőként C. 3. 3.-at jelölve meg. Ez volt rabzárkájának száma. Az emberek Wilde iránti gyűlölete kezdett átalakulni szánalommá.
A hazaszeretetéért börtönbe zárt hazafi szereti a hazáját; a fiúk szeretetéért börtönbe zárt költő szereti a fiúkat.
– mondta később.
1900-ban fülfertőzése, amelyet a börtönben kapott, igen súlyossá vált. Javasolták neki a műtétet, de az egyetlen dolog, ami heves fájdalmai közepette is bosszantotta Wilde-ot, az az ízléstelen tapéta volt. Viccesen jegyezte meg:
A tapéta meg én halálos viadalban állunk egymással. Vagy nekem, vagy neki, de egyikünknek mennie kell.
Köztudott volt, hogy Wilde nem tud jól bánni a pénzzel, minden egyes penny kifolyt kezei közül. Korábban Alfred volt, aki figyelte és beosztotta a keresett vagyont, az előtt pedig Mary igyekezett kordában tartani Oscart. Bár, akkor még nem igazán kellett.
Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet”
– mondta mindig.
1900. november 29-én, egy nappal halála előtt katolikus hitre tért. Hű barátok kis csoportja kísérte el utolsó útjára. Az elmondások alapján Alfred nem volt köztük, de néhány írásban azt állítják, hogy aznap a környéken járt, és később is többször meglátogatta a sírt.
