A reflektorfényből húsz éven át jóval kevesebb jutott neki, mint ami kezdeti sikereiből következett volna. Közben, amíg a színházak nem halmozták el feladatokkal, megteremtette saját színházát, zenekarát, világát. A Mamma Mia! főszereplőjeként azonban újra megtapasztalhatta, milyen a tomboló siker. A lányát útjára engedő édesanya szerepéhez nem volt szüksége a fantáziájára.
Fotók: Szalay Zoltán – Evita, Bársony Péter – koncertfotók, Kalmár Mádhava -portrék
Hogy viselted, hogy egy évtizednyi csillogás után elmaradoztak a telefonok, egyre kevesebbszer szerepelt a neved a próbatáblán?
Amikor színésznek megy az ember, sokszor megkapja azt a figyelmeztetést, hogy ez a pálya olyan, mint a hullámvasút, egyszer fenn, egyszer pedig lenn. Amikor rögtön a főiskola után a megkaptam Evita szerepét, megalapítottuk a Rockszínházat, a hullámvasút egyből a csúcsra hajtott, azonnal megismert az egész ország. Minden magazinnak én voltam a címlapján, gyakran szerepeltem az akkor még egyetlen tévében. Éreztem, hogy nem lesz ez mindig így, mégis nehéz volt átélni, ahogy lefelé indult el az a bizonyos hullámvasút.
Hogyan telt ez az időszak?
Más elfoglaltságok után néztem. Vállaltam szerepeket Debrecenben és Veszprémben, tanítani kezdtem egy musicalstúdióban, elkezdtem nyelvet tanulni, és a színésznői pálya mellett énekesnő is lettem. Önálló esteken kezdtem dolgozni, saját magam hoztam létre, és rendeztem meg előadásokat kisebb játszóhelyeken. Volt, hogy a díszleteket, kellékeket az ócskapiacon vettem meg. Sokat dolgoztam, de kevésbé “zajosan”, mint korábban.
Volt, hogy magadba zuhantál? Hogy rosszul viselted a helyzetedet?
Igen, volt, hogy nagyon megviselt, de tudtam, hogy csak saját magamat tudom kihúzni ebből a gödörből. És nem eshettem szét, hiszen akkor még kevesebb lehetőséghez jutottam volna. Szembe kellett néznem vele, hogy a szakmámhoz elengedhetetlen szerencse éppen elpártolt tőlem, és bizonyára több hibát magam is elkövettem. Sok mindenről megvolt a véleményem, nem is rejtettem véka alá, többeket megbánthattam. Amikor mindent rossznak látsz, biztos lehetsz benne, hogy még rosszabb lesz a helyzeted, de lassan elkezdtem az életemben a jó dolgokat keresni, ez erőt adott az “újjáépítéshez”.
Gondoltál arra, hogy végleg hátat fordítasz a színháznak?
Nem, a színházat sosem tudtam volna feladni. Ha nem is álltam mindig a színpadon, rendezőként átláthattam a folyamatokat. De általában a saját rendezéseimben is játszottam egy kisebb szerepet, hogy ne érjen véget a kapcsolatom a darabbal a premieren.
Vártál a nagy visszatérésre? Voltak próbálkozásaid?
Volt, hogy elmentem szereplőválogatásokra, volt, hogy el sem mentem, mert azt éreztem, úgysem kaptam volna meg. Közben higgadtan vettem tudomásul, hogy kiöregszem szerepekből, bizonyos kor után ugyanis rendesen megfogyatkoznak a női szerepek.
Aztán két évvel ezelőtt kiírták a Mamma Mia! szereplőválogatását a Madách Színházban. Mi történt?
Egy barátnőm hívott fel, hogy láttam-e a felhívást. Azt mondta: “Ez a te szereped, el kell menned”. Én is éreztem, hogy Donna karaktere nagyon közel áll hozzám. Alaposan felkészültem a castingra. Két dalt kellett vinnem. Az üres, kivilágított színpad közepére kellett kiállni, a rendező, Szirtes Tamás és csapata a nézőtéren ülve nézte meg azt a közel 500 színészt, akik a Mamma Mia! szerepeire jelentkeztek. Az én sorszámom a 173-as volt. Jólesett, hogy amikor én következtem a The Winner Takes it Allal, Kocsák Tibor, zenei vezető, akivel több, mint 30 éve kezdtünk együtt dolgozni, felpattant a helyéről és ő ült a zongorához, mert ő akart kísérni.
Próbaéneklésemet néma csend követte. Ilyenek a castingok, nincs azonnali reakció, csak vársz, amíg hívnak. Ennek ellenére nem volt bennem bizonytalanság. Alaposan felkészültem, tudtam, hogy megcsináltam, amit meg kellett. Ha az kell, amit én tudok, az enyém lesz a szerep, ha más kell, akkor nem. Rövidesen továbbjutottam a következő fordulóra, ahol már csak 15 potenciális Donna volt. Végül éppen a férjemmel, Péterrel sétáltunk Tokajban, amikor felhívott Szirtes Tamás, hogy enyém a szerep, rövidesen kezdődhet a munka. Nagyon boldog voltam, sikongatva ugrándoztam, nem tudom, mit gondoltak rólam az emberek az utcán. A négy hónapos próbafolyamat kemény, de élvezetes időszak volt. Tartanom kellett az iramot a fiatalabb kolléganőkkel, hiszen a nézőt nem érdekli, hogy ki hány éves, csak az, hogy jó előadást lásson.
Donna szerepe anyaszerep. Nem ismeretlen előtted.
Igen, van egy most 28 éves lányom, akitől néhány éve nekem is el kellett búcsúznom, mert külföldre költözött. Zenész lett belőle, és Németországban él. Nekünk is közeli a kapcsolatunk, mindig sok időt töltöttünk együtt. Amikor a munkám miatt egy pár hétre távol voltam tőle, az édesapja volt vele többet. Szerencsém van, hiszen a férjemmel mindig meg tudtuk oldani, hogy akinek éppen kevesebb az elfoglaltsága, az vegyen részt aktívabban az otthoni dolgokban. Az elválás nehéz volt, és a színpadon minden este újraélem abban a jelenetben, amikor Donna ráadja a menyasszonyi ruhát Sophie-ra. Olyankor minden édesanya könnyezik a nézőtéren is, vagy azért, mert átéltek hasonlót, vagy, mert tudják, hogy ez vár rájuk is.
A premier tavaly Szegeden volt 4000 néző előtt. Mi járt a fejedben? Éreztél valamiféle elégtételt?
Be kell hogy valljam, nagyon jó érzés volt. Annak idején, az István a királlyal, a Népstadionban 90 ezer ember előtt játszottam, de az elmúlt években nem voltak ilyen nagyszabású fellépéseim. Azt éreztem, hogy újra itt vagyok. A Mamma Mia! nagyon fontos nekem, mert igazi női darab, női sorsokról. Nő írta, az eredeti előadást nő rendezte, ahogy a filmet is, és a szerepeknél is a férfiak játszanak alá a nőknek, ami nem gyakori.
Miközben visszatértél a nagy színpadokra, nem hagytad el a kicsit sem. A Budapest Bámészko című esteden városi legendákat idéztek meg.
Szeretem Budapestet, egy-egy szeglete különösen fontos számomra. A Vas utca, ahol a főiskola alatt belógtunk az Uránia Mozi emeletére, a Nagymező utca, a színházak utcája, és ott a Mozsár Kávézó, az Andrássy út, amelyben szinte naponta gyönyörködöm gyalog vagy biciklivel, vagy a sok művelődési ház, ahol a Rockszínház hontalansága idején próbáltunk… De Budapest tele van legendával, helyekkel, emberekkel, közös pontokkal. Ezeket idézzük meg Nádasdy Ádám szövegeivel és a dalokkal, amelyeknek zenéjét Wolf Péter, Gallai Péter és Vedres Csaba szerezték, a dalszövegeket Fábri Péter írta. Olyan pesti hősökről beszélünk és énekelünk Ádámmal és a Kováts Kriszta Kvintettel, mint Rejtő Jenő, Jávor Pál vagy Domján Edit. Egy intimebb térben a közönséggel is lehet beszélgetni, együtt nosztalgiázunk a régi Budapestről. Az amerikai turnénk után a Madách Stúdió fogadta be az előadást. Legközelebb december 10-én játsszuk.
A tanítást folytattad?
Most is tanítok, a Baltazár színház tagjainak tartok színészmesterség órákat. Én legalább annyit tanulok tőlük, mint ők tőlem. Türelemre oktatnak, amire a családom szerint szükségem is van. Olyan önzetlen és őszinte szeretetet kapok tőlük, amely erőt ad. Ráadásul profi hozzáállással dolgoznak, és olyat tudnak természetes könnyedséggel, amit egészséges színészek sok tanulás után is csak ritkán. Szívesen dolgoznék színpadon is Down-kóros művészekkel.
