Sztárok

“Nem érdekelt, hogy föltámadott a tenger” – Varró Dani, költő

Varró Dani versírói tehetsége már egészen fiatal korában megmutatkozott, és bár a költői pálya sosem volt életbiztosítás, ő kitartó volt, és sikerrel is járt. A Túl a Maszat-hegyen, a Szívdesszert és az Akinek a lába hatos című verseskötetek szerzőjét karrierje mozgatórugóiról és egy gombfocipályáról kérdeztük, amit még hétéves korában kapott szüleitől.

Varró Dani tizenkét évesen kezdett verseket írni, és azóta csak egy rövid időre állt meg, amikor gimnáziumi magyartanára azt mondta, bűn rossz, amit csinál. Jól tette, hogy végül nem adta fel: gyerekkötetei a kezdetektől fogva óriási népszerűségnek örvendenek, felnőtteknek szóló versei is sikeresek, és műfordítóként is sok dolga akad. Művészként a kritika és a dicséret egyaránt tudja hajtani, de a kudarcokkal nehezen birkózik meg, az “edzés” hasznosságában pedig annak ellenére is hisz, hogy az ő mesterségében nem nagyon lehet gyakorolni. És hogy mit választ, amikor arra kérjük, jelölje meg a karrierje alakulásában főszerepet játszó tárgyat? Inkább ne találgasson senki: egy gombfocipályát.

A Nagy gombfocikönyv ismeretében arra gyanakodnék, hogy valahogyan Tandori Dezsőhöz lesz köze a dolognak, de pontosan mi is a szerepe ennek a gombfocipályának abban, hogy költő és műfordító lettél?

A hetedik születésnapomra kaptam édesapámtól ezt a gombfocipályát, amin aztán vele is, a barátaimmal is hatalmas gombfocibajnokságokat rendeztünk. Ez a szenvedélyem vezetett el az olvasáshoz, az említett Tandori Dezső Nagy gombfocikönyvéhez, ami a kedvenc könyvem volt gyerekkoromban, rengetegszer elolvastam. Utána persze jött a többi, először Tandori más medvés-verebes gyerekkönyvei, aztán minden más, egymás után kölcsönöztem ki őket a gyerekkönyvtárból. És írni is így kezdtem: először csak a gombfocimeccsekről vezettem részletes jegyzőkönyvet, hogy ki hanyadik percben lőtt gólt és kapott sárga lapot, aztán ezek kisebb novellaszerűségekké nőtték ki magukat, amikben a gombfocijátékosok megelevenedtek, és persze én voltam a szövetségi kapitány. Ezek nyilván teljesen a Nagy gombfocikönyv utánérzései voltak.

Kiknek, minek köszönhető még, hogy végül ezt a hivatást választottad?

Édesanyámnak, annak ellenére, hogy később igyekezett eltéríteni ettől a pályától, és inkább valami jövedelmezőbb foglalkozás felé terelni. Ő szerettette meg velem a verseket. Emlékszem, hogy az iskolában csupa olyan verset tanultunk, amik teljesen hidegen hagytak, egyáltalán nem érdekelt, hogy föltámadott a tenger, de akkor anyukám megmutatta Petőfitől A helység kalapácsát, ami az egyik legviccesebb mű a magyar irodalomban, és arra felcsillant a szemem. A testvéremnek, Varró Zsuzsának is nagy szerepe volt benne, ugyanis először ő írt verseket a családban, én meg irigykedtem a sikereire. De leginkább a gimnáziumi magyartanáromnak, Gaszner Tibornak, aki elsőként mondta meg, hogy nagyon rossz verseket írok.

Vagyis inkább a kritika hajtott előre, nem a dicséret?

Eleinte egyértelműen a kritika. Tizenkét éves korom óta verselek, és tizenöt éves koromig mindenki csak dicsért, aztán jött a hideg zuhany az említett magyartanáromtól, aki megmondta, hogy bűn rosszak a verseim. Ez először persze nagyon fájt, ki is dobtam rögtön a versíró füzetemet a folyosón a kukába, és elhatároztam, hogy soha többet nem írok verset. De aztán mégis elkezdett bennem mocorogni, hogy milyen jó lenne olyan verseket írni, amik még a szigorú tanár úrnak is tetszenek. Később viszont, az első könyvem megjelenésének idején nagyon bizonytalan voltam magamban, és hatalmas lökést adott a rengeteg pozitív kritika, illetve hogy személyesen is nagyon sokan mondták, mennyire szeretik, amiket írok. Ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a következő könyvem, a Túl a Maszat-hegyen jól sikerüljön, és olyan sikeres legyen, amilyen sikeres lett.

Ezek szerint szoktál kételkedni is magadban? Mi olyankor a taktikád?

Nagyon sokszor. És nincs igazán taktikám, de nem is vagyok biztos abban, hogy a kételkedés feltétlenül rossz. Persze a folyamatos kételkedés egy lélekőrlő állapot, de arra inspirálja az embert, hogy mindig keressen valami jobb megoldást, és ne adjon ki olyat a kezéből, amivel nem száz százalékig elégedett. És nagyon sokszor van jobb megoldás, nagyon sokszor lehet még javítani egy már késznek tűnő alkotáson. Szerintem az sokkal veszélyesebb, ha az ember elhiszi magáról, hogy minden, amit csinál, automatikusan jó lesz.

A kudarcélményekkel hogyan birkóztál meg? Már ha egyáltalán voltak.

Voltak, és nehezen. Érdekes, hogy az életbeli kudarcaimat általában úgy próbálom feldolgozni, hogy kiírom magamból, és ez segít. De az írásbeli kudarcaimra inkább az a válaszom, hogy akkor nem írok, és ez sokkal kevésbé hatékony.

Hogy látod, mennyiben tehetség és mennyiben verejték függvénye a sikeres munka?

Nem mernék általánosítani. Voltak zsenik, akiknek valószínűleg elég volt az ihlet, és percek alatt kiráztak valamit az ujjukból, ami javítás nélkül azonnal zseniális lett és örök érvényű, gondolok itt például a Sándorokra: Petőfire, Weöresre. De nekem személy szerint soha nem tart ki az ihlet egy teljes versig. Inkább úgy működik, hogy van egy ihletett pillanat, amikor megszületik egy versötlet, azt gyorsan lefirkantom, de nagyon ritkán sikerül elsőre kikanyarítani verssé. Azzal még aztán foglalkozni kell, nézegetni innen-onnan, gyűrögetni így-úgy, dolgozni kell vele sokat, még ha úgy is érzem közben, hogy nem haladok, és az egész használhatatlanul rossz. Mert aztán amikor újra jön egy ihletett pillanat, akkor abban a már jól megdolgozott anyagban az ember jó esetben egyszer csak meglátja a verset, rájön, hogy ezt ide kell rakni, azt oda, ezeket ki kell húzni, és kész. Azt is gondolom, hogy bár a költészetben nincs szigorúan vett edzés vagy próba, ha az ember folyamatosan olvas verseket, és használja valahogy a mesterségbeli tudását, mondjuk rendszeresen fordít, akkor nem rozsdásodik be annyira, és kevésbé kerül olyan helyzetbe, hogy amit az ihlet pillanatában vizionál, azt nem tudja aztán elég jól kivitelezni.

Szeretsz pókerezni, van játék a költészetben és a műfordításban is, és most meghatározó tárgynak is egy játékot választottál. Mekkora szerepe van a pályafutásodban a játékosságnak?

Nagyon nagy. Főleg azt szeretem a játékokban, hogy világos és egyértelmű szabályok vannak, amiket sokkal könnyebb átlátni, mint mondjuk az életet, és ez rám nagyon felszabadító hatással van. Ez a költészetre is igaz, nem véletlenül szeretem a kötött formákat, azokban vígan lubickolok, de a szabadversből vagy a prózából hiányoznak nekem a kapaszkodók. A másik dolog a játékkal a jó értelemben vett versengés, ami, azt hiszem, hajtott a pályám kezdetén, és szintén van köze a gombfocihoz. Édesapám soha nem hagyott nyerni, több mint egy évig egyetlen meccset sem nyertem ellene, és éppen ezért a mai napig tisztán emlékszem arra az alkalomra, mikor először sikerült legyőznöm. Anyukám pont vécén volt, én meg diadalittasan kiabáltam be az ajtón, hogy megvertem a papát 6:4-re! Azt hiszem, összefügg ezzel, hogy noha gátlásos, visszahúzódó ember vagyok, és gyerekkoromban még inkább az voltam, a verseimmel soha nem szerénykedtem, az első pillanattól kezdve bátran megmutattam őket a tanáraimnak, beküldtem versíró pályázatokra, és az első elismeréseket, az első publikációmat is ennek köszönhetem.

Ősszel új köteted jelenik meg. Mit lehet tudni róla így elöljáróban?

Kicsit ilyen Bús férfi panaszai-szerű kötetnek szánom, nagyon alanyi lesz, és nagyon régimódi. Lesz benne a hitvesi lírától az arccsipkedős nagybáty-versen át a létösszegző költeményig mindenféle vers, amit egy korombeli költőnek illik megírnia. A 2007-es Szívdesszert óta ez lesz az első felnőtt verseskötetem, a Jelenkor kiadó gondozásában jelenik majd meg, a rajzokat a Szívdesszertet is illusztráló Rácz Nóra fogja készíteni.

A kéziratot éppen most adod le. Inkább jó vagy rossz hatással vannak rád a határidők, a nyomás?

Is-is. Ahogy a Maszat-hegyben írtam:

“A költő, szó se róla, dőre,

Ha verset ír határidőre,

Viszont ha nincs határidő,

Mi mindent hagyna félbe ő!

Bóklászni jobb az úton inkább,

De végigmenni oly nehéz,

S tán mindig új utakra térsz,

Ha néha farba nem rug egy láb,

S ha tör rajtad a hiszti ki,

Nem szól egy hang, hogy: iszkiri!”

A te gyerekeid játszanak azzal a bizonyos gombfocipályával, amit még a szüleid vettek neked hétéves korodban? Esetleg inspirálja majd őket is valamire?

A legnagyobbik fiam, Misi, aki már hat és fél éves, imád gombfocizni, és vele is ugyanezen a gombfocipályán játszunk. Túl azokon, amiket már mondtam, az is inspiráló lehet a gombfociban szerintem, hogy valahogy úgy viszonyul a számítógépes játékokhoz, mint az olvasás a tévézéshez. Míg utóbbi zsugorítja, előbbi hizlalja a fantáziát. Hiszen amint felsorakoznak a kezdőpöcköléshez, a gombok megelevenednek, az ember szövetségi kapitánnyá avanzsál képzeletben, és lelki füleivel hallja, ahogy elhangzik a kezdősípszó, és százezer tomboló néző előtt, jó estét, jó szurkolást, megkezdődik az évszázad összecsapása…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése