Nem meglepő, de kísérteties a hasonlóság az egykori vízilabdázó, színész, énekes és vállalkozó, valamint legidősebb fia, Giuseppe között. Szinte csak a szakáll hiányzik, a mosolyra húzódó szemek azonban egyértelműen Bud Spencert idézik.
“Most járok először Budapesten, édesapám többször járt itt, főleg sportolóként – meséli Giuseppe. – Sokat játszott a magyar válogatott és persze Kárpáti úr ellen [Kárpáti György – a szerk.]. De ha minden igaz, mostanában többször is jövök majd, mivel több oka is van, hogy most itt vagyok. A legfőbb, hogy ünnepeljük édesapámat, aki október 31-én született.”
“Apám számára fontos volt, hogy tegyen az emberekért” (Fotó: Vadnai Szabolcs)
Bud Spencer idén lett volna 87 éves, a jeles alkalmat megünneplendő a színész több mint másfél millió rajongóját tömörítő Facebook-oldalán hirdették meg a Bud Spencer Memorial Party Worldwide elnevezésű eseményt. A rajongókat arra kérik, hogy osszanak meg magukról egy videót, amin a Különben dühbe jövünk című filmben látható kórusjelenetben emlékezetes Spencer-alakítást utánozzák.
“Aztán ott vannak a könyvek is – folytatja Giuseppe. – Apám négy könyvet írt, ebből két önéletrajzi kötete, illetve egy, ami az életfilozófiájáról szól, már megjelent. Aztán írt még egyet, amelyben a rajongóinak mond köszönetet. Rengeteg levelet kapott a világ minden tájáról, amelyekre igyekezett válaszolni, de ez elég sok időt igényelt. Aztán amikor megjelent a közösségi média, meglepődve tapasztalta, hogy még olyan helyekről is írnak neki, mint Kína, vagy például Afganisztán vagy Irak. Nagyon meglepte, hogy szinte nincs olyan kis iraki falu, ahol ne ismernék a munkásságát. A rajongói pedig nagyon lelkesek. A Facebook-oldalt a fiam indította, ezen keresztül kaptunk történeteket, például egy német rendőrtől. Ő egy balesetben eltörte a nyakát, és az orvosai azt mondták neki, hogy soha többé nem fog tudni járni. Hat hónapot töltött kórházban, és egyetlen dolog tudta jobb kedvre deríteni: ha apám filmjeit nézte. Ő azt állítja, hogy ennek köszönhető, hogy végül újra megtanult járni. De volt egy brazil nő is, aki nyolc hónapos terhesen küldött pár fotót magáról, ahogy a tévé előtt ül, és folyamatosan Bud Spencer-filmeket néz. Azt írta mellé, hogy azt szeretné, a gyereke boldogan jöjjön a világra, és ehhez van szüksége a filmekre.”
A könyvek mellett Giuseppe Pedersoli azért is utazott Budapestre, hogy egy animációval foglalkozó csapattal találkozzon, ugyanis a mai napon indult el a kampány, amelynek célja egy Bud Spencer – Terence Hill-videojáték megalkotása.
“Éppen ma indul a kampány a Kickstarteren, én pedig ma fogok tárgyalni az animációs csapattal, akikről úgy hallom, nagyon jók a szakmájukban – mondja a mindig mosolygós Giuseppe. – Egy klasszikus hangulatú videojátékot szeretnénk, mivel a rajongók számára ő is és Terence Hill is úgy él a tudatukban, mint ahogy a filmekből emlékeznek rájuk. Szeretnénk a későbbiekben akár modernebb technológiákat is használni arra, hogy az emlékét megőrizzük, illetve, hogy életben tartsuk, mert a rajongók számára Bud Spencer továbbra is él és létezik. De ez egy hosszú és költséges folyamat, ezért első lépésként most ezt a játékot szeretnénk létrehozni, aminek a lényege, hogy Bud Spencerrel és Terence Hill-lel lehet játszani. Az ötlet egy német cégtől jön, akik rengeteg megkeresést kaptak a rajongóktól, mi pedig örültünk a lehetőségnek. Terence is engedélyt adott rá, mi pedig úgy gondoltuk, hogy a Kickstarteren gyűjtünk pénzt a játékra, hogy a rajongók ilyen módon is részeseivé válhassanak.”
A Pedersoli család egyébként a mai napig tartja a kapcsolatot a most 77 éves Terence Hill-lel, eredeti nevén Mario Girottival, aki a színészóriás ravatalán megindító beszéddel búcsúzott örök barátjától.
“A rajongók számára Bud Spencer él” (Fotó: Vadnai Szabolcs)
“Terence most Spanyolországban van, ahol egy saját filmjét rendezi éppen – mondja Giuseppe –, de reméljük, hogy novemberben vissza tud jönni, és együtt el tudunk jönni a november végi Guido & Maurizio de Angelis koncertre, amit Budapesten rendeznek november 29-én, édesapám emlékére. Remélem, nekem is sikerül itt lennem, előtte ugyanis Panamában leszek, részben azért, mert a feleségem családja ott él, részben pedig mert egy filmes projekten dolgozom. Egy történelmi drámát szeretnék leforgatni, egy olasz–panamai hősről, Hugo Spadaforáról. Ő egy orvos volt, aki szembeszállt Noriega rezsimjével, végül lefejezték.”
Giuseppe a harmadik filmes generáció a Pedersoli családban, anyai nagyapja producerként dolgozott, többek között Federico Fellini legendás Az édes élet című alkotása köthető a nevéhez, de az ötvenes–hatvanas években számos új-realista produkcióban benne volt.
“Nagyapám eleinte nem gondolta, hogy a veje híres színész lesz – emlékszik vissza nevetve Giuseppe. – Én magam sem erre a pályára készültem, Milánóban ügyvédnek tanultam. Aztán úgy alakult, hogy tolmácsként lehetőségem nyílt együtt dolgozni Sergio Leonével, a Volt egyszer egy Amerika forgatásán. Persze amikor találkoztam Robert De Niróval vagy Joe Pescivel, onnantól már kevésbé érdekelt a jogi pálya. Édesapámmal eleinte nem dolgoztam együtt, de aztán amikor már egy ideje ezen a területen tevékenykedtem, egyszer megkérdezte, hogy miért is nem dolgozunk mi együtt? Nagyon boldog vagyok, hogy erre lehetőségem nyílt, az első projekt, amin együtt dolgoztunk, a Gyerünk fiúk! forgatása volt Kolumbiában, ahol rengeteg tapasztalatot szerezhettem.”
Bud Spencer, a filantróp
Bud Spencer egyedülálló jelenség volt, bár filmjeiben gyakran elcsattantak a jellegzetes pofonok, az erőszak efféle megjelenése tulajdonképpen tiltakozás volt a jóval véresebb alkotásokkal szemben. Emellett küldetésének tekintette, hogy szót emeljen az elnyomottak és a gyengébbek segítése érdekében.
“Azért jöttem, hogy édesapámat ünnepeljük” (Fotó: Vadnai Szabolcs)
“Úgy gondolom, hogy ha valakinek megadatik, hogy boldog, sikeres életet éljen, muszáj tennie valamit a többi emberért – mondja Giuseppe, akinek ezen a ponton mintha egy könnycsepp csillanna meg a szemében, mosolya azonban egy pillanatra sem hervad le. – Ha pedig valaki egy olyan szimbólummá válik, mint amilyen édesapám volt, akkor a hírnevét fel kell használnia erre. Néhány évvel ezelőtt kinevezték az UNICEF jószolgálati nagykövetének, amit egy megható ceremónia során jelentettek be. Nem mondok neveket, de tele volt a terem egy csomó »nagymenő« üzletemberrel, akik többmilliós adományokkal támogatták a szervezetet. Meginterjúvolták apámat, aki akkor olyasmit mondott, ami számomra azóta is nagyon nagy jelentőséggel bír. Azt mondta, nem az a fontos, hogy anyagilag mit adsz, hanem hogy emberileg mit adsz magadból. Mondok is egy példát: még régebben Dél-Afrikában forgatta pár filmjét, amikor ott még működött az apartheid rendszere. A forgatás után elindultak egy étterembe vacsorázni, azonban oda nem engedték volna be a stáb fekete tagjait. Apám pedig egy szó nélkül felállt és kivonult, hogy máshova menjenek. Ez akkor hatalmas botrányt okozott, az újságok első oldalán írtak róla, mert ezt az ottani rezsim provokációként értékelte. Ő azonban nem provokálni akart, hanem felhívni a figyelmet az ottani emberek helyzetére. Mindig úgy érezte, hogy mindenkinek tennie kell azért, hogy a világ jobb hely legyen.”
Olyan volt az életben is, mint a filmvásznon
“Apám filmjei reakciók voltak a spagettiwesternekre, amelyek elég erőszakosak voltak – emlékszik vissza Giuseppe. – Amikor Terence-szel együtt elkezdtek Enzo Barbonival dolgozni, rájöttek, hogyan változtathatják meg a dolgokat úgy, hogy az erőszak komikus elemként tűnjön fel a vásznon. Az öklüket használták, ami egyrészt akkor nagyon férfiasnak számított, másrészt viszont épp ezen a módon mondtak nemet az erőszakra. Ez fontos volt számukra, hogy a filmjeiket az egész család megnézhesse. Egyébként a legtöbb filmjük úgy ábrázolja őket, amilyenek a való életben voltak, ez a fajta hitelesség pedig jól működött a közönségnél. Édesapám nem is gondolta magát igazán színésznek, mivel ő 100 százalékban olyan volt a filmeken is, mint a vásznon. Terence ezzel szemben egy nagyon, szerény, félénk ember, de amikor felvett egy cowboyjelmezt, vagy lóhátra pattant apám mellett, azt mondta, más embernek érzi magát. Apámat mindig körüllengte egyfajta pozitív energia, Terence pedig, aki nagyon vallásos, visszahúzódó ember, ilyenkor úgy érezte, hogy ez az energia őt is feltölti, és nagyon szabadnak érezte magát ilyenkor.”
Amikor arról kérdezem, hogy lát-e a mai színészek között olyasvalakit, aki ha nem is helyettesíthetné Bud Spencert, de képviseli ezt a fajta pozitív szemléletet, gondolkodóba esik.
Bud Spencer római lakásán, 2014 októberében. Giuseppe Pedersoli a bal szélen, mellette az életrajzi kötet szerzője látható (Fotó: Németh Dániel)
“Nem is tudom, a mozi azóta nagyon sokat változott – mondja. – A western műfaja nagyjából eltűnt, bár Tarantino próbálkozik vele, sőt még az olasz westernek előtt is tiszteleg, de ez már egy új megközelítés. A vígjátékok sem olyanok, mint voltak, például a mai olasz komédiákban viszonylag sokat káromkodnak, és ez működik a közönségnél. A Bud Spencer – Terence Hill-filmek azért értek el akkora nemzetközi sikereket, mert általános ideákat jelenítettek meg, kicsit úgy, mint Charlie Chaplin vagy Stan és Pan filmjei. Persze a kritikusok szemében ezek a filmek nem intellektuális alkotások, de Bud és Terence is mindig igyekeztek a filmjeikben üzeneteket közvetíteni. Tiltakoztak a háború és az erőszak ellen, főleg ha az erőszak nők vagy gyerekek ellen irányult. Ami a színészeket illeti, láttam Ryan Gosling és Russel Crowe filmjét, a Rendes fickókat, amiről azt olvastam, hogy mintha Bud Spencer és Terence Hill modern változata lenne. Tény és való, hogy itt-ott megfigyelhető valamennyi hasonlóság, de azért az ő filmjükben több az erőszak és többet is káromkodnak benne. Édesapám és Terence Hill számára pedig fontos volt, hogy ezt elkerüljék.”
További cikkek Bud Spencerről az NLCafén:
- Terence Hill és Bud Spencer: különböztek, de nem vitáztak
- Bud Spencer: “Az élet olyan, mint egy álom, ki szépet, ki rosszat álmodik”
- Bud Spencer parkot avattak Budapesten
