A retródiszkók királynője – vagy ahogy egykor nevezték: a kelet-európai Madonna – ezek szerint jóval több, mint “remetelány”, aki táncikál és szórakoztat. A vele készült beszélgetésből nem csak ez derül ki, de rengeteget megtudhatunk egy ellentmondásos, sok groteszkkel tarkított korról is, amikor a popzene egyfajta szelep volt, nemcsak itthon, de a szocialista blokk számos országában. Az énekeseket, zenészeket büszkén “mutogatták” a nemzetközi turnékon, ugyanakkor igyekeztek valamelyest beszabályozni is őket. Eközben működött a jól bevált recept: a női eszközöket kihasználó előrejutás is. Zoltán Erika azt mondja, utóbbira lett volna lehetősége, de nem élt vele, pedig akár a világhír is múlhatott rajta. “Három ilyen lehetőségem volt. Az első ’88-ban, amikor az osztrák menedzsmentemen keresztül sikerült eljutni Dieter Bohlen (a Modern Talking egyik énekese, producer) hamburgi irodájába. Ott éreztem azt, hogy ha a tehetségem mellett a nőiségemmel, a bájaimmal is élnék, az, hogy is mondjam, igencsak célravezető lenne a siker érdekében. Ezzel akkoriban is sokan éltek – világsztárok is – ezen a pályán, de kell hozzá bizonyos karakter. Abszolút ítélet- és ítélkezésmentesen mondom: ehhez is érteni kell, érdekkapcsolatokat ügyesen fenntartani. Nekem nem ment soha.”
Amikor az énekesnő közönségdíjat kapott az Interpop Fesztiválon, egy hónapos kubai turné volt a jutalma. Ma is álomszerű út lenne… Igaz, azok között a körülmények között ez is felemás módon zajlott. “Nagyon szoci volt. Életemben nem fogytam le annyira, de tulajdonképpen gyönyörű volt. Az Interkoncert szervezte az előadók külföldi fellépését, Nyugat-Európa ritkaságszámba ment, főleg az NDK, a Szovjetunió voltak a népszerű úti célok, volt ’88-ban szovjet turném is. A kubai utat úgy hozták össze, hogy minden kelet-európai ország egy énekessel képviseltette magát. Szóval magyarként teljesen egyedül voltam – életemben először utaztam a tengerentúlra, ráadásul a 25 órás út után a csomagjaim nem érkeztek meg. És ehhez képzeld el a ’80-as évek végének Kubáját, tehát nem az történt, hogy beszaladt az ember egy-két boltba, és gyorsan megvette, amire szüksége van.” De ez mind semmi ahhoz képest, hogy Grúziában szinte foglyul ejtették…
Erika manapság, mint a hozzá hasonló korú zenészek általában, időnként megkapja a kérdést: miért nem hagyja már abba, miért nem vonul vissza. Pedig nem tartozik azok közé a művészek közé, akik mindörökké huszonévesnek hiszik magukat. “Sokan mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy ez a harminc év bizony eltelt – aktívan ugyan, de eltelt” – mondja. “A mai napig a legjobb tudásom szerint táncolok és éneklek a színpadon, de nem nézhetek ki úgy, mint huszonnégy évesen. Nem mondom, hogy nem esnek rosszul a kritikák, de aki ilyenekkel áll elő, az sosem volt az én oldalamon, és akkor minek veszekedni. Nagyapám mondta sokszor, bocsánat, talán lehetne finomabban is fogalmazni, hogy »kislányom, aki szarral verekszik, maga is szaros lesz«. Szóval nem kell mindig mindenáron megvédenem magam – ráadásul igazán nincs miért bocsánatot kérnem.”
