Kereken negyedszázada mutatták be a kilencvenes évek egyik legismertebb filmjét, az Elemi ösztönt. Paul Verhoeven erotikus thrillerének alkotóelemeiben egyenként tulajdonképpen semmi különös nincs (adott egy minden korábbinál romlottabb femme fatale, egy minden korábbinál kiégettebb nyomozó, ehhez jön még néhány gyilkosság, sok szex, némi botrányosság, egy csipet konyhapszichológia, meg négy vagon cigaretta, és készen is vagyunk), együtt viszont valami olyat adnak ki, ami korábban sosem volt, és azóta sem ismétlődött meg – sőt, ami azt illeti, valószínűleg nem is fog, hiszen Az éj színétől egészen az obligát Elemi ösztön 2.-ig minden újrázási próbálkozás megbukott. Na de akkor mivel vigasztalódhat a néző, aki mégis valami hasonlóra, de újra vágyik? A jubileum alkalmából azt nézzük végig, hogy legalább külön-külön továbbélnek-e a huszonöt éves sikerrecept hozzávalói.
Az erotika
Ezen a téren nyilván A szürke ötven árnyalatát és az annál is szürkébb A sötét ötven árnyalatát kell felemlegetnünk így 2017-ben, és ezzel mindent el is mondtunk arról, mi jut a népnek az Elemi ösztön után. Lehet, hogy minden vetítésre tömegével özönlenek a párok, és a csendesebb részeknél félreérthetetlen cuppogás hallatszik a mozik összes sarkából, a takarítók pedig kígyóuborkákat találnak a padlón a stáblista után, de csinálhat bármit Jamie Dornan a tömegben félénk, kamerák előtt gátlástalan Dakota Johnsonnal, Michael Douglas és Sharon Stone jeleneteihez sosem fognak felérni, a legendás lábcseréről meg inkább ne is beszéljünk.
A pszichológiai csűrés-csavarás és a feszültségkeltés
Akkora dömpingje még a tágabb értelemben vett thriller műfajnak sincs, mint az Elemi ösztön bemutatója környékén (van egyáltalán a szuperhősfilmeken, a folytatásokon és a semmiből feltámadt sci-fiken kívül bárminek is dömpingje jelenleg?), de a pszichothriller szűkösebb zsánerében így is időről időre feltűnik valami, amire érdemes odafigyelni. Korábbról említhetnénk mondjuk a Viharszigetet, de még újabb és sokkal inkább idevág a Holtodiglan, amiben ugyanúgy központi szerepet játszanak a férfi-nő viszonyok is, mint az Elemi ösztönben – ráadásul úgy tűnik, hogy ez a vonal most rendesebben is beindul mind a könyvpiacon, mind Hollywoodban.
Michael Douglas és Sharon Stone az Elemi ösztönben
A démonasszony karaktere
Catherine Tramellt sokan máig az egyik legemlékezetesebb női gonosztevőnek tartják a filmtörténetben – figurájában a klasszikus femme fatale alakja éledt újjá, de jóval önállóbb és erősebb formában. Nos, ilyen karakterekkel azóta is rendszeresen találkozunk: említhetjük például megint a Holtodiglant és benne Rosamund Pike-ot, vagy mondjuk a Laura Prepon által megformált Alex Vause-t az Orange is the New Blackből, Marion Cotillard-nak pedig egyenesen specialitásai az ilyen típusú szerepek. Sőt, ha nem szűkítjük le a (valamennyire) klasszikus femme fatale-okra a kört, nyugodtan idevehetjük Cersei Lannistert is a most már biztosan befejeződő Trónok harcából – nála démonibb női szereplőt keresve sem lehetne találni.
Sharon Stone
A kiégett zsaru figurája
Egy nevet mondunk: Rust Cohle. A megcsömörlött nyomozó figurája valószínűleg kiirthatatlan a filmesek fantáziájából, és ahogy azt a felsőjétől bármikor megváló, de többre is alkalmas Matthew McConaughey megmutatta A törvény nevében első évadában, vannak is még kiaknázatlan dimenzióik ezeknek a karaktereknek (sőt ne legyünk igazságtalanok: kivette a részét a dologból a társa, Woody Harrelson, majd a következő szezonban Colin Farrell is, de az ínyenceknek nyilván eszükbe jut Dominc West is a Drótból). Ugyanakkor, bár ezeket az árnyaltabb figurákat nem lehet eléggé üdvözölni, kicsit azért fáj is, hogy több Nick Curranünk és John McClane-ünk már nem nagyon lesz, mert volt abban valami szívmelengető, amikor ezeknek a papírmasé alakoknak a filmek hetvenedik-nyolcvanadik perce táján menetrendszerűen le kellett tenniük a főnökük asztalára a jelvényüket és a szolgálati fegyverüket, hogy a tökéletlen törvényeket áthágva szolgáltassanak igazságot a maradék félórában.
A botrányfaktor
Az Elemi ösztön a maga idejében jókora felhördülést okozott, de vajon sikerült-e azóta ez más filmnek is? Nos, a botrányos produkciókat lehet sorolni a Ken Parktól A nimfomániáson, A United 93-ason és A passión át Az emberi százlábúig, de nézzünk végig a listán: az első kettő rétegfilm, a második kettő egész más vonalon mozog, utóbbinál pedig olyan komoly problémák vannak a nívóval, hogy kár is foglalkozni vele. Nem, ebbe az irányba kár is menni – ha pedig elindulunk másfelé, megint kikötünk A szürke ötven árnyalatánál, aminek a botrányértékét pont az Elemi ösztön tükrében nehéz komolyan venni. Talán elhamarkodott a verdikt, de egyelőre úgy tűnik, hogy az olyan szalonképes, viszont az állóvizet csak felkavaró botrányok ideje is lejárt, mint amilyet az Elemi ösztön okozott, annál ugyanis már magasabban van az ingerküszöb.
+1: A hamvadó cigarettavégek
Az ember egyfelől azt gondolná, hogy ebben már sikerült meghaladni a negyedszázaddal ezelőtti állapotokat, másfelől meg azt, hogy többet nem is lehet bagózni a mozivásznon, mint az Elemi ösztönben, mert a szereplők annyiszor gyújtanak rá, hogy kis túlzással akár a cigarettázásra is vonatkozhatna a film címe. Nos, egy nem is olyan régi kimutatás szerint még az X-Men: Az elsőkben is 30-50 dohányzós “incidens” látható, akárcsak A leleményes Hugóban, az Éjfél Párizsban pedig még ennél is több pöfékelést vonultat fel – sőt versenyben van a kategóriában a kifejezetten tiniknek szóló Alkonyat-sorozat is (és akkor még nem is beszéltünk a már említett Rust Cohle-ékról, akik ugyancsak gazdagon füstölnek). Úgy látszik, vannak dolgok, amik nem változnak.
