nlc.hu
Sztárok
Az Életrevalók a színházban is ugyanúgy elbűvölt minket, mint a mozivásznon

Az Életrevalók a színházban is ugyanúgy elbűvölt minket, mint a mozivásznon

Amikor a feleségem meglepett két jeggyel a Játékszín Életrevalók előadására, egyáltalán nem örültem neki. Vannak filmek, amik annyira tökéletesek, hogy egy színházi adaptáció úgysem érhet a nyomukba, legalábbis ezt gondoltam akkor. Azonban ez a színpadi adaptáció némileg rácáfolt az előítéleteimre.

Ha egyszer készülne egy felmérés a magyar nemzet kedvenc filmjeiről, az Életrevalók jó eséllyel ott lenne a top 10-ben, pedig még csak alig néhány év telt el a bemutatója óta. Olivier Nakache és Eric Toledano filmje nem több egy egyszerű barátság történeténél két nagyon különböző ember között, de ezt a barátságot olyan megkapó erővel és természetességgel mutatja be, és úgy sugárzik belőle az életöröm, hogy lehetetlen neki ellenállni. A film sikere nagyban múlott a két főszereplő játékán és kisugárzásán, és ugyan François Cluzet személyét nem gondolom pótolhatatlannak, de az Omar Syből áradó hatalmas energia, kedves naivitás és életkedv első ránézésre olyasminek tűnt, amit képtelenség lesz pótolni. Véleményem mellett nem sokáig tartottam ki, ugyanis ahogy színpadra lépett Vadász Gábor, azonnal éreztem, hogy a Játékszínben megoldották a lehetetlennek tűnő feladatot.

Afrikaiból roma

Mivel afrikai származású színészből felénk elég limitáltak a lehetőségek, és szerencsére ma már nem divat egy szerep kedvéért fehér embereket feketére festeni, Horgas Ádám rendezőnek és csapatának változtatni kellett az alapsztorin. A színpadi változatban Driss nem afrikai bevándorló, hanem egy csóró, folyton bajba kerülő, de jólelkű roma srác, ami már egy kicsit hitelesebbnek tűnik egy magyar színházban. Az más kérdés, hogy a francia nevek és a magyar cigány popzene összehozása kissé nyikorogva ment csak, és támad ebből némi zavar a történetben, de közben az alkotók olyan lendülettel viszik előre a cselekményt, hogy nincs túl sok időnk ezen töprengeni. Amikor a darab elején az egyik szereplő énekelni kezdett, kissé görcsbe rándult a gyomrom az ijedtségtől, hiszen eszem ágában sem lenne megnézni az Életrevalók musicalváltozatát, de szerencsére ezt a danolászós dolgot nem viszik túlzásba. Viszont ha már itt tartunk, akkor ezzel az erővel simán ki is hagyhatták volna őket, mert túl sokat nem tesznek hozzá az élményhez.

Fotó: Ambrus Marcsi
Fotó: Ambrus Marcsi

Omar Sy magyarul

Ahogy a film, úgy a darab sikere is nagyban a szereposztáson múlik. Hirtling István ugyanazzal a minimalizmussal és fanyar humorral játssza a tolószékbe került Philippe karakterét, mint François Cluzet a filmben, így tökéletes helyettesítő. Azonban nála sokkal nagyobb meglepetés Vadász Gábor, akiről én még sosem hallottam korábban (persze ez az én szegénységi bizonyítványom), de itt olyan energiával veti bele magát Omar Sy egykori szerepébe, hogy azt öröm nézni. Nem másolja Syt, mégis megvan az alakításában ugyanaz az ártatlan báj és kissé tulok nyersesség, ami Driss karakterét annak idején annyira szerethetővé tette. Vadász a hátán cipeli végig az egész produkciót, és kevés magyar színészt láttam eddig, aki ilyen tökéletes időzítéssel ontja magából a poénokat a színpadon. Remélem, a filmesek is meglátják benne a lehetőséget, és még sok-sok vígjátékban láthatjuk majd, mert egy ilyen tehetséget vétek lenne elpazarolni.

Fotó: Ambrus Marcsi
Fotó: Ambrus Marcsi

Minimalizmus minden téren

Egy mozgalmas filmet persze nem egyszerű színpadra állítani, hiszen egy autós száguldozás vagy egy ejtőernyőzés megjelenítése a színházban erős korlátok közé van szorítva, sőt már önmagában az komoly gondot okoz, hogy az Életrevalók története rengeteg helyszínen játszódik (galéria, étterem, utca, autó, Driss családjának háza, Philippe háza és annak különböző szobái…), és mindezt lehetetlen normálisan megjeleníteni két felvonásban. A Játékszínnek nincs egy óriási, ezerféle módon mozgatható és pillanatokon belül teljesen átrendezhető színpada ehhez, így egyetlen módszer jöhetett szóba: a minimalizmus. Egészen apró átrendezésekkel, és szinte jelzésértékű díszletekkel érzékeltetik, hogy hol járunk éppen, de a színházban épp az a jó, hogy ha jó a darab és magával ragad a cselekmény, a fantáziánk kiegészíti a hiányosságokat.

Fotó: Ambrus Marcsi
Fotó: Ambrus Marcsi

A két főszereplőn kívül minden egyes színész több szerepben is látható, sőt olyan is akad köztük, akinek annyi karakter jutott, hogy ezzel a teljesítménnyel egy nagyobb család teljes tagságát egymaga meg tudná jeleníteni. Bár a színészi teljesítményekkel itt sem volt gond, néha azért már azt éreztem, hogy a több itt tényleg többet jelentene, és a kelleténél két-három színésszel kevesebbel oldották meg a feladatot.

Kicsit savanyú, de nagyon a miénk

Mindezek ellenére Horgasék elég hűek maradtak az eredeti filmhez nemcsak szellemiségében, de történetvezetésében is. Apróbb változásokat hajtottak végre csupán – itt például Drissnek nem öccse, hanem húga van –, egy-két új poént is beleírtak, de nagyrészt arra támaszkodtak, ami bizonyítottan nagyon jól működött a filmben. A Játékszín Életrevalókjánál talán elképzelhető egy színesebb, gazdagabb és látványosabb színpadi adaptáció is, de a lényeg, a darab szíve nagyon is a helyén van, a lendülete mindvégig kitart, a szereplőit pedig ugyanúgy szeretni lehet, mint Omar Syt és François Cluzet-t.

Fotó: Ambrus Marcsi
Fotó: Ambrus Marcsi

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top