Most kezdhetném azzal, hogy Zimány Lindát senkinek sem kell bemutatni, de ez nem igaz. Biztosan kevés ember van, aki nem hallotta még a nevét, vagy nem látott róla képeket, de ez közel sem jelenti azt: ismeri is. Jó a humora, csupaszív és segítőkész, ezt mondják róla a barátai, akik meg kritizálják, azok csak egy magamutogató szőkeséget látnak benne, és sokszor megjegyzik, Zimány Linda ingyen kapta a sikert. Nem tudom, neked mi a véleményed róla, és változik-e az interjú végére, de egy próbát megér.
Ritkán adsz csak interjút, mondjuk a szervezés alatt rá kellett jönnöm, hogy nincs is rá nagyon időd. 3 éve ügyvédjelöltként dolgozol, nemsokára elérkezik a legnehezebb időszak, emellett fotózásokat is vállalsz. Hogy csinálod?
Már a végén vagyok, februártól szakvizsgázom, szóval erősödik a helyzet. Kellett azért ez a három év, bele kellett szoknom, ez egy teljesen más élet, mint amit eddig éltem. Próbálok a hétköznapokban csak ezzel foglalkozni, a többi munkámat hétvégére hagyom. A nyár mindig lazább, nemsokára ítélkezési szünet lesz, így kicsit könnyebb megoldani a nyaralást is. Nemsokára neki kell állnom tanulni, ami – már most látom – nem lesz egyszerű: 5 tantárgyat kell felvennem a szakvizsgán, egyre három hónapom van, szóval eléggé sűrű. Emellett dolgozom, mint ügyvédjelölt, de azért a szabadidőm nagy részét tanulással töltöm majd. Ha végzek, szeretnék a mostani főnökömnél maradni, mert leginkább a média-, és személyiségi jog érdekel. Persze, mindenbe belekóstolhattam, de ez tetszik a legjobban.
Fotó: Zimány Linda/Grandioso Management/Vojcehovszkij Richárd
A médiás múltadból adódóan komolyan vesznek a tárgyalóteremben?
Mindig azok az emberek mondják, hogy ez az egész komolytalan, akik sosem voltak a jogi egyetem közelében. Sokan talán azt hiszik, de nem olyan vaskalapos már ez a jogi szakma, mint régen. Nagyon jó fej ügyvédjelöltek, ügyvédek vannak, sokan nem is gondolnák, hogy mennyire nyitottak az élet minden területén. Persze, én is tudom, hogy vannak dolgok, amelyek nem férnek már bele – nyilván nem vállalnék el már egy Playboy címlapfotózást. Szerencsére kinőttem már az életem ezen részéből, például sokkal szégyenlősebb vagyok, mint régen.
Talán azt mondhatom, hogy egyedülálló a szakmában, hogy a fotózások mellett tanultál is, méghozzá a jogi egyetemen, ami nem egy sétagalopp.
Mindig azt mondom, az a lényeg, hogy mi van a fejedben. Szerintem itthon ez nagyon behatárolt, sokat kell fejlődnünk az elfogadásban, de azért már van egy része a társadalomnak, főleg a fiatalok, akik talán értik már, miről is van szó. Sokan értékelik a szakmában, hogy amellett, hogy a modellkedésről és a szereplésről szólt az életem, hozzátettem valami pluszt, tanultam, mert tudtam, hogy a fotózások sem tartanak örökké, és fejlődni akartam, ugrani egy szintet. Szerencsére ez pozitívan csapódott le.
Le tudnál számolni a szerepléssel?
Ez nagyon érdekes, a barátaim többször is megjegyezték, hogy az utóbbi időben introvertált lettem, régebben sokkal nyitottabb voltam az emberekre, most azért már felnőttem, hiszen mégiscsak 32 éves vagyok, más dolgok fontosak. Mindig is ügyvéd szerettem volna lenni, de belehalnék, ha emellett nem csinálhatnék mást. Ilyenkor jönnek jól a különböző felkérések, vagy fotózások. Változatos az életem, és én ezt szeretem a legjobban.
Hatalmas követőtáborod van az Instagramon. Igyekszel mindenkinek megfelelni?
Olyan sok előítéletes emberrel találkozom: van, aki reménytelen, és sosem fogok neki megfelelni, de szerencsére akadnak olyanok is, akik odajönnek hozzám az utcán, vagy egy kép erejéig, és megjegyzik, hogy pozitívan csalódtak. Én is egy hétköznapi ember vagyok, ugyanolyan értékrenddel, mint mások, nem harapok, kedves vagyok mindenkivel, aki úgy közeledik. Sokszor magamra vettem, amikor bántottak, de egy idő után ez lepereg az emberről, sokan sajnos a saját életük minősége miatt rosszindulatúak. Ez együtt jár az ismertséggel, mindig nagyobb céltábla az az ember, akiről többen tudják, hogy kicsoda. 14 éves korom óta a nyilvánosság előtt vagyok, az emberre hatással van, hogy így nő fel. Egy nőnek nem esik jól, ha a külsejét piszkálják: van olyan, hogy valaki hízik pár kilót, nincs rajta smink, vagy például nem lőtte be a haját reggel, és akkor mindig megtalál valaki, hogy hogy nézek ki. 32 évesen én már nem szeretnék másoknak megfelelni, ha bal lábbal kelek, és nincs kedvem kicsípni magam, ne az legyen már a legfontosabb másoknak, hogy én most hogy nézek ki.
Fotó: Zimány Linda/Grandioso Management/Vojcehovszkij Richárd
Ennek ellenére úgy látom, próbálod a jobbik oldaladat mutatni…
Nem akarok megfelelni, de a megfelelési kényszer mégis bennem van. Nem csak külsőleg, de emberileg is érzem. A természetem is ilyen, segítőkész vagyok, sokaknak én vagyok a lelki szemetesládája, ezt pedig sokszor ki is használják, sajnos.
Szerinted meg tudod mutatni, hogy ki is az a Zimány Linda?
Egyáltalán nem, sőt félek megmutatni. Borzasztóan idegesítő, hogy sokszor olyan dolgok jönnek le rólam a sajtóban, ami nagyon nem én vagyok. Ha nyilatkozom, le vannak butítva a mondataim, úgy érzem, hogy az emberek ezáltal is elítélnek. A közösségi felületeimen pedig pont az ellenkezőjét látom: rengetegen írnak, kérnek tanácsot, legyen szó akár öltözködésről, sportról, sminkről, vagy éppen arról, hogy hova menjenek nyaralni. Nemrég írt nekem egy lány, aki már az 5. lombikbébi programon van túl, hogy a képeim és a kisugárzásom adott neki erőt a rosszabb napokon. Ilyenkor úgy érzem, hogy teszek valamit az emberekért, és végre azt az oldalamat látják, amilyen tényleg vagyok.
Sokszor olvasom a kommentek között, hogy ha nem lenne pénzed, akkor nem tudnál edzőterembe járni, így étkezni, stb. Ezzel hogyan küzdesz meg?
32 évesen még mindig fiatal vagyok az élethez, de már sok mindent megéltem. Sokkal több van mögöttem, mint egy civil ember mögött: rengeteget utaztam, megismerkedtem nagyon sok emberrel, akivel lehet, hogy más közegben nem találkoztam volna. Szeretem hozzátenni, hogy élni tudni kell a lehetőségekkel. Ez nem úgy működik, hogy egyszer engem valaki felhívott, hogy legyek a Zimány Linda, és én Zimány Linda lettem… Nem csináltam olyan dolgokat, ami másnak lehetetlen, annyi, hogy szerencsés külsővel áldott meg az Isten. Én viszont nem vagyok egy matekzseni, aki egy csomó pénzt keres azzal, hogy programokat gyárt. Nekem az hiányzik itthon, hogy itt úgy nevelik fel a gyerekeket, hogy mindenhez érteni kell. Ez nem így van, ez szinte lehetetlen. Lehet, hogy nincs jó hangod, cserébe gyönyörű verseket írsz, akkor miért kell mindkét irányba menned? 14 éves korom óta modellkedek, de a szüleim és én is szerettem volna egy szakmát, amiből majd megélek később, hiszen a szépség sem örök. Nyilván, kell a szülői következetesség, én ezt is köszönöm anyukámnak, hiszen nem hagyta, hogy elkallódjak. Megszabták, hogy addig járhatok Budapestre fotózásokra, amíg nem romlik a tanulmányi átlagom, és ezt próbáltam tartani. Folyamatosan a vonaton ültem, ott tanultam, feljártam modellkedni a fővárosba, aztán egyből haza, hogy beérjek a suliba. Sokat áldoztam már akkor is, nekem abszolút kimaradtak a tinibulik az életemből, pedig sokszor hívtak a társaim, de tudtam, hogy nincs rá időm. Akkor is sokat dolgoztam, az egyetem alatt pedig végig. Valami ilyesmi az is, amikor feltöltök egy-egy bikinis képet. Egyből megírja mindenki, hogy Zimány Linda kitette, amije van. Hát, ha nem is a mellemre, de az alakomra büszke vagyok, hiszen ebben is sok munka van. Nem eszek szénhidrátot, és van, hogy kétszer is edzek egy nap. Szerintem mindenki büszke a testére, aki ennyit tesz érte. Ha éjjel-nappal pizzát és hamburgert ennék, nyilván nem így néznék ki. Nekem is van hibám, ami annyira nem tetszik, de azt nem is mutogatom, bár szerintem mindenki így tenne. A fitneszversenyre is azért készültem fel, hogy határaimat feszegessem, és nagyon jó érzés volt, hogy sikerült. Sokat fejlődtem agyban, és az önmegtartóztatás is sokat adott a személyiségemhez.
Tehát mégiscsak szereted megmutatni, hogy milyen csinos vagy.
Nekem mindig is fontos volt és lesz a külsőm, lehet ezért bántani, meg tisztelni is. Így nőttem fel, mindig voltak elvárások, aminek meg kellett felelnem, és ez bennem maradt. Persze, majd változnak a prioritások, ha terhes leszek, nem fogom számolgatni a kalóriákat, de abban biztos vagyok, hogy a szülés előtti alakomat hamar vissza szeretném majd nyerni, azonban az én olvasatomban, ez nem is probléma.
Fotó: Zimány Linda/Grandioso Management/Vojcehovszkij Richárd
A magánéletedről keveset hallani az utóbbi időben, talán Kedves Ferenc volt az utolsó, akivel együtt láttunk. Régen azonban ez másképp volt, sokszor szerepelt a szerelmi életed a címlapokon.
Sajnos, többször is előfordult, hogy nem tudtam elkerülni, mert úgy gondoltam, jobb, ha tőlem tudják az emberek, minthogy mindenféle fotókon „buktassanak” le. Általában így is volt, felhívtak, hogy ezzel meg ezzel láttak és mondjam el, mi van közöttünk. Jobbnak láttam, ha az igazságot mondom, minthogy bujkálnom kelljen azzal, akit szeretek. Most már próbálom elkerülni, szerintem jó úton haladok. Szeretném, ha a magánéletem addig megmaradna nekem, amíg nem történik valami nagyobb lépés, mert nyilván, azt én sem szeretném eltitkolni. Ha eljegyeznek, férjhez megyek, vagy terhes leszek, ezek az események ilyenek, és úgyis érdekelni fogja az embereket. Fecóval pedig a mai napig jóban vagyunk, nehezen eresztjük el a másikat. Úgy zártuk le, hogy még bármi lehet belőle. Egyikünk sem talált olyan embert azóta, aki megfelelő lett volna. A mai napig találkozunk és tartjuk a kapcsolatot, majd meglátjuk, mit hoz a jövőt. Most egy nehéz időszakát élem az életemnek, hiszen a munka mellett most jönnek a szakvizsgák, és még a médiában is tevékenykedek, így ismerkedni sem nagyon tudok. Nehezen adok bizalmat embereknek, nem könnyű megítélni, hogy ki néz rám nőként, és ki látja bennem „csak” Zimány Lindát.
Korábban azt mondtad, hogy ha a jogi egyetemet elvégzed, akkor jöhet a család. Változtatnál ezen a kijelentésen?
Eddig nem volt ilyen érzésem, de most egyre többször rám jön, ha látom a gyerekeket, hogy babáznék már. Vágyom rá… Fiatalabb koromban azt beszéltük anyával, hogy 35 évesen nagyon reális lenne, és most úgy vagyok, ha a közeljövőben szerelmes leszek valakibe, akkor pont ideális az a 35. Anyukám mindig azt mondja, hogy még nem vagyok kész egy gyerekre, de én úgy gondolom, hogy senki sem az. Akkor lesz valaki jó „szülőalapanyag”, amikor kiderül, hogy terhes. Szerintem ebbe belejön az ember, legalábbis ebben bízom.
