Az Egyesült Királyság miniszterelnöke jelenleg egy nő, Németország egyik legsikeresebb vezetője úgyszintén, és nem kell nagyon megerőltetnünk magunkat, hogy további példákat találjunk a hatalom legfelsőbb szintjeiig jutó nőkre. 2019-et írunk, könnyen lehet azt hinni, hogy ez ma már természetes vagy bevett dolog, de a világ számos országában máig nem ez a helyzet. Elég csak körbenéznünk a magyar kormány tagjai között, hogy lássuk, mennyire nem.
Persze nem prédikálni akarok, csak azért hozom fel mindezt, hogy el tudjuk képzelni: ha sok országban még ma sem számít természetesnek, hogy egy nő legyen hatalmon, és az ő parancsait kövessék a férfiak is, akkor milyen lehetett a helyzet a XVI. században? Ha a sors, a háborúskodások, a korai halálozások vagy az ármánykodások úgy hozták, egy nő is a trónra kerülhetett sok országban, de ahhoz, hogy hosszabb távon meg is tarthassa azt, sokkal jobban kellett teljesítenie a hatalmi játszmákban, mint egy férfinak, és kvalitásaiban sok esetben már-már férfivá kellett válnia. A Két királynő című film két különböző módon, egymással párhuzamosan uralkodni próbáló királynőt mutat be nekünk. Stuart Mária szép nő, férjhez megy (többször is), gyereket szül, és bár az élete során sok kemény döntést hoz, mindvégig nő marad. Képes a megbocsátásra, érzékeny, és nem feltétlenül háborúkkal akarja megoldani a problémáit. Vele szemben Erzsébet gyermektelenül, megacélosodva, gyakran kegyetlen döntéseket hozva, akár másokon átgázolva uralkodott 45 éven keresztül, míg Máriától – bár ő is nagy taktikusnak bizonyult – amint lehetett, elvették a hatalmat.
A hatalom magánya
Bár a most mozikba kerülő film magyar címe Két királynő, sokkal pontosabb képet kaphatunk az eredeti címből: Mary Queen of Scots, vagyis Mária, a skótok királynője. A Két királynő ugyan tényleg két királynő története, elsősorban mégis az egyikük, Stuart Mária sztorija, akit a saját unokatestvére, az Anglia trónján ülő Erzsébet végeztetett ki összeesküvés címszóval, ám előtte közel húsz éven át házi őrizetben tartotta. Ez a film azonban nem erről a húsz évről szól – bár nyilván ez az időszak is van annyira izgalmas, hogy filmre kívánkozna –, hanem az azt megelőző időszakról. Arról, amikor férje korai halála után az özvegyen maradt, katolikus Stuart Mária épp csak nagykorúvá válva hazatér Franciaországból Skóciába, melynek ugyan jogos uralkodója, sokan mégsem örülnek az érkezésének, mivel a puszta léte fenyegetést jelenthet a protestáns Erzsébet hatalmára.
A film persze szól a katolikus–protestáns és skót–angol ellentétről is, a fő témája mégis inkább az, hogy a férfiak képtelenek voltak elfogadni, hogy nők parancsait teljesítsék, és a két királynő közül csak az élhette túl a hatalmi játszmákat, aki idővel minél több férfias tulajdonságot tudott magára szedni. És persze szól arról a magányról is, ami emiatt kísérte végig az életüket. Erzsébet hamarabb látta meg, hogy a hozzá közeledő férfiak leginkább a hatalmát és a címét akarják, és ő nem volt hajlandó egy házassággal kiszolgáltatni magát ennek. Vele szemben Mária a saját kárán is tanulva többször is beadta a derekát, sőt még egy kényszerházasságban is része volt, saját udvara a férje által uralva próbálta őt „kordában tartani”.
A sisterhood jegyében
Stuart Mária sorsa ugyan kétségtelenül tragikus volt – leszámítva persze azt a nem elhanyagolható tényt, hogy az ő utódai lettek később Anglia és Skócia uralkodói –, a film mégsem ezt helyezi előtérbe, hanem olyan témákat, mint hogy mit jelentett hatalommal rendelkező nőnek lenni egy mélyen patriarchális társadalomban, és milyen testvériség alakult ki közte és unokatestvére, I. Erzsébet között, akivel ugyan papíron ellenségnek számítottak, mégis összekötötte őket valami: Erzsébetet kizárólag Mária és Máriát kizárólag Erzsébet tudta megérteni. Senki más nem volt a környezetükben, aki tudhatta volna, hogy milyen nőként egy ország vezetőjévé válni, és milyen elképesztő megpróbáltatásokat vállal magára valaki ezzel.
A Két királynő című filmben ugyan van egy nagy, érzelmes jelenet kettejük találkozásával, de nem árt tudni, hogy ez a találkozás a valóságban sosem történt meg: hiába voltak unokatestvérek, ők ketten csak levelezés valamint követek útján tartották egymással a kapcsolatot, bár a leveleik valóban tanúskodnak arról, hogy az ellenségeskedésük ellenére – amit a film szerint leginkább bizalmasaik szítottak – mutatkozott köztük valamiféle kölcsönös megértés, bajtársiasság vagy népszerűbben mondva „sisterhood”.
Saoirse Ronan Mária szerepében
Ü-Z-E-N-E-T
Az első filmes Josie Rourke hatalmas lehetőséget kapott a Két királynő megrendezésével, de sajnos csak részben tudott élni vele. Ugyan filmje mondanivalója kétségtelenül fontos, és a feminista nézőpontja nagyon is aktuális, sosem szerencsés egy filmet teljes mértékben a nagybetűs Ü-Z-E-N-E-Tnek alárendelni. Bár kétségtelenül fontos a mondanivaló, itt ezt a rendező rendszerint a szereplők szájába adja, vagyis nincs ránk bízva az értelmezés, egyszerűen kimondják az üzenetet, amitől a film sok esetben szájbarágóssá válik. Jó példa erre a jelenet, amikor Mária olasz (és meleg) titkára kap egy nagyon XX-XXI. századi monológot a másság elfogadásáról. Sokkal finomabban is meg lehetett volna ezt csinálni úgy, hogy végső soron ne sérüljön a mondanivaló, de Rourke láthatóan semmit nem akart a véletlenre bízni.
Robbie Margot Erzsébet szerepében
Annyira erősen dolgozott azon, hogy Mária és Erzsébet története 2019-ben is mondjon valami fontosat és aktuálisat, hogy a Két királynő az ebből fakadó görcsössége miatt nem lesz igazán kiemelkedő mozi, csak egy tisztességes, szép képekben rögzített képeskönyv két legendás nőről. Pedig Saoirse Ronan személyében tényleg megtalálta a tökéletes Stuart Máriát: törékenység és keménység keveredik gyönyörűen az ír színésznőben, aki minden pillanatában hiteles, és a film legdrámaibb pillanatait az ő alakításának köszönhetjük. Sajnos Margot Robbie Erzsébetként már nem annyira tökéletes, de ez nem annyira az ő, mint inkább a ronda műorr hibája: képtelen voltam elvonatkoztatni ettől a szemet szúró, zavaró kiegészítőtől.
