Levente nem a fotóvadászok kedvenc taktikáját választva állt lesben választott sztárja kedvenc szállodáinál vagy éttermeinél, hanem nemes egyszerűséggel megkereste a világsztár fiát, Guiseppe Pedersolit egy e-mailben, hogy leszervezzen egy találkozót. Persze sima rajongóként valószínűleg válaszra se méltatták volna, csakhogy Levente a közmédia szerkesztő/riportereként dolgozik az M5 csatornánál, így egy interjúkérés szolgáltatta az ürügyet a Facebookon lájkezreket érő fotó létrejöttéhez. Ma már persze nyilvánvalóan büszkébb az elkészült több mint egyórás interjúra, mint a közös képre, lévén ez szolgáltatja a most mozikba kerülő portréfilmje vázát. Az interjúból annak idején – 2014-et írtunk – nagyjából hárompercnyi anyag ment le adásban, de a készítője csak két évvel később, 2016-ban kezdett eljátszani egy dokumentumfilm gondolatával, miután lehetősége nyílt meginterjúvolni Terence Hillt is, és miután nagy kedvence, Bud Spencer elhunyt. Két kincset érő interjúval a birtokában, valamint a Pedersoli család teljes támogatásával a háta mögött indult neki egy kétéves kalandnak, amelynek az eredménye először egy közel egyórás televíziós változat lett, most pedig a film a legteljesebb, másfél órás változatában kerül mozikba Piedone nyomában címmel.
A 24. órában
De hogyan zajlott a találkozás a gyerekkori kedvenccel?
A fián keresztül megbeszéltünk egy időpontot a 84. születésnapja után pár nappal. A saját lakásában várt, a nappalijában fogadott. Kávéval és a felesége által sütött házi süteménnyel kínált. Az interjú előtt pedig körbevezetett a lakásában, és kedélyesen elbeszélgettünk, mielőtt bekapcsoltuk volna a kamerát. Az interjú elkészült, a végén pedig megcsináltam a közös fotókat is, amiért eredetileg belefogtam ebbe az egészbe.
Király Levente és Carlo Pedersoli
Bár Bud Spencer rendkívül ismert és népszerű a magyarok körében, az emberek nagy része mégis csak a filmes pofonosztogatót ismeri, pedig az élete hihetetlenül gazdag, szerteágazó és színes. Pont ez volt az egyik oka, amiért Levente úgy gondolta, hogy volna értelme egy portréfilm elkészítésének. A döntésében pedig az idő sürgetése is közrejátszott.
A 24. órában vagyunk. Ezek a filmek 40-50 éve készültek, rengetegen meghaltak azok közül, akik részt vettek bennük. A sportolói karrierje nagy része pedig az ötvenes évekre tehető, és a sportolótársai közül is egyre kevesebben élnek már. Ahhoz, hogy megismerhessük ezeket a történeteket Bud Spencerről, el kellett készíteni ezeket a beszélgetéseket, hogy megmaradhassanak az utókornak. Később már nem lett volna rá lehetőség.
A család
A Pedersoli család kezdetektől támogatóan állt Levente tervéhez – mára a magyar riporter elmondhatja, hogy a család barátként tekint rá –, ők maguk is rengeteget segítettek (a filmben Bud Spencer három gyermeke és a felesége is megszólal), és kifejezetten örülnek annak, ha valaki aktívan ápolja az édesapjuk emlékét.
Bár ők is gondolkodtak filmes projektekben, Giuseppe Pedersoli nem dokumentumfilmen, hanem egy nagyjátékfilmen dolgozik az édesapja életének korai, sportolói szakaszáról, de az a film még viszonylag korai fázisban van. Persze Bud Spencer élete korántsem volt nagy rejtély, hiszen ő maga is írt már önéletrajzi könyvet, és maga Levente is elismeri, hogy sok, a filmben elhangzó történet már a könyvben is szerepelt, de nagy különbség, hogy míg a könyvben csak Bud Spencer visszaemlékezéseivel találkozhattunk, addig a filmben a volt sportolótársai, családtagjai, barátai és kollégái mesélik el a nagy pofonosztogatóval kapcsolatos emlékeiket. A 45 interjúból teljes kép rajzolódik ki egy lenyűgöző pályáról.
Persze ha az érintett családja nagyon belefolyik a film készítésébe, az először fantasztikusnak tűnhet, ám hirtelen jöhetnek a kérések is a rendező felé, hiszen senki nem szeretné, ha a szeretett rokona rossz színben tűnne fel. Levente szerint Pedersoliék szabad kezet adtak neki, és csupán egyetlen dolgot kértek tőle: azt, hogy a film ne érintse apjuk rövid politikusi kitérőjét.
Jobboldali színekben politizált, de ez a politikai szerepvállalás rendkívül rövid időtartamú volt, és nem volt meghatározó az életében, ezért a családja azt kérte, hogy ha lehet, erről ne essen szó, és én tiszteletben tartottam a kérésüket. Ennek hiányát úgy próbáltam meg kiküszöbölni, hogy azt az értékrendjét, amit a politikában is felvállalt, bemutattam a filmben.
A Spencer–Hill-csapat
Király Levente a 45 interjúalany felkutatása közben bejárta fél Európát, többször megfordult Rómában és Nápolyban, járt Franciaországban és Spanyolországban is, sőt még az Egyesült Államokra is sor került, hogy el tudjon beszélgetni a Megint dühbe jövünk szőke szereplőnőjét játszó színésznővel, Kim Mckayjel. Egyáltalán nem volt egyszerű a régi Spencer–Hill-filmek sztárjainak nyomára bukkanni, hiszen nagyrészt mind eltűntek már a reflektorfényből – vagy talán sosem voltak benne igazán – , és nem sűrűn találják meg őket hasonló kérésekkel. Ha sikerült rájuk lelni, akkor már – egy kivétellel – mind örömmel sztoriztak a régi időkről.
Az egyetlen kivételt a Bombajó bokszoló Jerry Calája jelentette, aki szívesen mesélt volna magáról Leventének, de a múlttal már nem akart foglalkozni, így végül kimaradt a filmből. A legnagyobb találatnak a Franciaországban élő Riccardo Pizzuti bizonyult, aki két évtizeden és 16 filmen keresztül dolgozott Spencerrel, tehát igazán jól ismerte őt. Tőle sikerült megtudni azt is, hogy a családja által sugallt „jó, katolikus ember volt” image valószínűleg nincs eltúlozva. Pizzuti a sok dél-amerikai forgatás során rendszeresen próbálta esténként bulikba csábítani Spencert, aki azonban mindig ellenállt a kísértésnek, és végig hű maradt a feleségéhez.
Riccardo Pizzuti rosszfiú-szerepeire biztosan sokan emlékeznek
Szent ember?
A Piedone nyomában egy kétségtelenül alapos portréfilm, azonban a Bud Spencerről elhangzó sok-sok szép mondat után feltűnő, hogy soha senki nem mond semmi rosszat róla. Vajon szent ember volt? Amikor erre rákérdezek, akkor Király azt mondja, hogy nem szerzett tudomást arról, hogy lettek volna haragosai, és az interjúk során sem említett neki senki effélét. Egyedül a Kincs ami nincs Anuluját játszó Sal Borgese mesélte, hogy egy kicsit neheztelt Spencerre, miután a színész elvette tőle a neki ígért szerepet a Banános Joe-ban, de azért valljuk be, ez nem egy főbenjáró bűn. Kívülről talán az is negatív tulajdonságnak tűnhet, hogy Bud Spencernek teljhatalma volt a filmjei rendezői felett, de Király Levente szerint ezt a direktorok nem igazán nehezményezték, mert jó volt együtt dolgozni vele, és a neve önmagában fél sikert jelentett. Spencer például szerette a számára fontos pozitív üzeneteket elhelyezni a filmjeiben. A Megint dühbe jövünk-ben például ott a jótékonyság, hiszen egy árvaháznak ajánlják fel a pénzüket, a Piedone-filmekben ott a kábítószer elleni harc, vagy az Én a vízilovakkal vagyok-ban az állatvédelem…
Sal Borgese színész
