Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Sztárok

86 éves lett Jean-Paul Belmondo, az egyetemes coolság francia nagykövete

Jean-Paul Belmondo a francia új hullám ok nélkül lázadójaként rúgta be az ajtót, majd az európai tömegfilm egyik legnagyobb sztárja lett, akit még rossz filmekben is jó volt nézni.

Az 1958-as, Mylène Demongeot és Henri Vidal főszereplésével készült Légy szép, és tartsd a szád! című vígjátékot talán kevesen ismerik, noha a mű – számos egyéb érdeme mellett – már csak azért is emlékezetes, mert egy történelmi jelentőségű nagy találkozást örökített meg, még ha nem is szándékosan; ugyanis ebben a filmben dolgozott együtt először a francia mozi aranykorának két legikonikusabb férfi sztárja, Jean-Paul Belmondo és Alain Delon. Persze itt még egyikük sem volt sztár. Delon huszonhárom, Belmondo pedig huszonöt körül járt ekkoriban, és mindössze két-három jelentéktelen mozis mellékszerepet tudhattak maguk mögött. Ugyan a nagy áttörést a Légy szép, és tartsd a szád! sem hozta meg, azért – ha a teljes filmet nem is – legalább kettejük első közös jelenetét mindenképpen érdemes megnézni, hisz az egyszerűen csodálatos, ahogy az európai film két meghatározó alakja bomberdzsekis hipszternek öltöztetve, a flippergépnek dőlve cigarettázik és óbégat a neonfényes bisztróban, közben a háttérben meg szól a jazz.

Két évvel később aztán Delon befutott Rocco és fivérei, illetve a Ragyogó napfény című filmekkel, Belmondo pedig a Kifulladásiggal, az ifjú színészek pedig egycsapásra az új francia film (mondjuk, hogy a tágan vett francia új hullám) legismertebb arcaivá és a korszak rajongott férfi ideáljaiává váltak – noha a külsejüket tekintve egyébként aligha különbözhettek volna jobban egymástól. A durva vonású, belapított orrú Belmondo a maga vad és szabálytalan megjelenésével, már-már karikatúraszerű arcával, szívdöglesztő mosolyával, atletikus termetével és tengernyi karizmájával egészen formabontó jelenség volt a filmvásznon; olyan, aki egyaránt lehetett a filmes konvenciókkal szembehelyezkedő francia új hullám meghatározó alakja, egzisztencialista drámák hőse, békebeli kalandfilmek romantikus szívtiprója, vakmerő akciósztár, kemény zsaru, harsány, vicces bohóc és persze az egyetemes coolság első számú francia nagykövete, Humphrey Bogart vagy Steve McQueen európai megfelelője. Karrierje során – így ránézésre – nagyjából nyolcvan filmet forgatott; azt nem állítanánk, hogy mindegyik makulátlan, időtálló remekmű, sőt, de azért Belmondo jelenléte még a közepesnél valamivel rosszabb produkciókat is nagymértékben fel tudta dobni.

Belmondo a Kifulladásig című filmben (fotó: austinfilm.org)

Noha művészcsaládba született – apja szobrász, anyja festő –, sokáig nem volt egyértelmű, hogy színész lesz belőle.Fiatalon jobban érdekelte a foci és az ökölvívás, utóbbiban egyébként egészen szép sikereket is ért el, és rövid, ám intenzív amatőr bokszolói karrierje során mindvégig veretlen maradt. A sportot állítása szerint azért hagyta abba, mert a sok bunyó után egyre kevésbé ismert magára a tükörben. Ilyen előzmények után talán meglepő lehet, hogy a filmtörténet egyik legkarakteresebb és legkönnyebben felismerhető orra állítólag nem a ringben, hanem egy iskolai verekedés alkalmával nyerte el végső formáját. Belmondo tizenhét éves kora körül kezdett komolyabban foglalkozni a színjátszással, előbb Raymond Girard színitanfolyamán, majd a párizsi Színművészeti Főiskolán, és szokatlan karakterével eleinte nem mindig nyerte el a közönség és tanárai tetszését.

1956-ban mutatkozott be filmszínészként, a rákövetkező négy évben pedig gyakorlatilag megállás nélkül forgatott, de hiába foglalkoztatták kisebb-nagyobb szerepekben olyan rendezők, mint Allégret, Clouzot vagy Radványi Géza, és hiába játszott az akkor már ünnepelt színésznőnek számító Romy Schneider vagy a neves komikus, André Bourvil partnereként, a nagy siker mindvégig elkerülte. Aztán jött a francia új hullám egyik alapműve, a Kifulladásig, és minden megváltozott. Godard (és alkototársa, Truffaut) mai szemmel is forradalmi alkotásában Belmondo a kisstílű autótolvajból nihilista rendőrgyilkossá váló Michelt alakította, egy múlt és jövő nélküli, elveszett fiatalembert, aki cserébe fokozhatatlanul menőn nézett ki puhakalapban, napszemüvegben és cigivel a szájában, hogy a barátnőjét játszó gyönyörű Jean Sebergről már ne is beszéljünk. A kevés pénzből forgatott, sok improvizációra épülő filmnek köszönhetően a –  New York Times korabeli kritikáját idézve – hipnotikusan csúnya színész hamarosan olyasféle nemzedéki bálvánnyá nőtt hazájában, mint pár évvel korábban James Dean a tengerentúlon, de soha nem ragadt meg egyetlen szerepkörben.

Előszeretettel vállalt könnyed, népszórakoztató filmeket és kaszkadőr nélkül forgatott nyaktörő akciómozikat, és ezek talán közelebb is álltak a képregény- és krimirajongó Belmondo személyes ízléséhez és habitusához, ugyanakkor mindig ügyelt arra, hogy fajsúlyosabb szerzői mozikban is megmutassa magát. De hát mit számít a műfaj, ha a Cartouche ma már éppoly megkerülhetetlen klasszikusnak számít, mint a Bolond Pierrot? Bár egy időben kacérkodott a gondolattal, néhány elvetélt vagy inkább kelletlen próbálkozást leszámítva nemigen igyekezett megvetni a lábát Hollywoodban; egyrészt már épp elég nagy sztár volt Európában ahhoz, hogy ne kelljen ilyesmikkel foglalkoznia, másrészt meg valószínűleg nem is akart megtanulni rendesen angolul.

Alain Delonnal az 1970-es Borsalinóban, minden idők egyik legdrágább és legnépszerűbb francia filmjében szerepelt ismét együtt. A két színész akkori státuszát jól jellemzi, hogy itt már azt is külön szerződésbe foglalták, hogy mindkettejükről pontosan ugyanannyi közeli felvételnek kellett készülnie, de Belmondónak még így is sikerült halálosan megsértődnie azon, hogy kollégája neve hangsúlyosabb helyet kapott a főcímben, mint az övé, így végül perre vitte az ügyet.

Alain Delon és Belmondo a Borsalinóban (Forrás: imdb)

A producerként is aktív színész a hetvenes éveket, illetve  a nyolcvanasok egy részét jobbára őrülten sikeres tömegfilmek sorozatgyártásával töltötte; ezek között akadtak egészen kiválóak, mint például a Profi vagy a Sophie Marceu-val közös Kellemes húsvéti ünnepeket, viszont a kritikusok kegyeit egyre ritkábban sikerült elnyernie. „Az értelmiségiek gyűlölik a sikert. Ha meztelen vagyok egy filmben, azt imádják a sznobok, de ha kiugrom egy repülőből, azt rettenetesnek tartják ” – panaszkodott egy interjúban. Aztán ahogy idősebb lett, lassan maga mögött hagyta a harsány közönségfilmeket. A nyolcvanas évek második felében visszatért a színpadra, és ezután már megfontoltabban választott szerepeket.

Noha háromszor is elvált, magánéletét mégsem kísérték hangos botrányok, ellentétben a zavaros gyilkossági és politikai ügyekbe is belekeveredő Delonéval. Vele egyébként 1998-ban, a nem különösebben emlékezetes Két apának mennyi a fele című vígjátékban játszott együtt utoljára. 2001-ben sztrókot kapott, ami egyúttal a filmes karrierje végét is jelentette; bár még a friss fotók tanúsága szerint is remek formában van a korához képest, azóta csupán egyszer tért vissza a vászonra a 2008-as Egy ember és a kutyája kedvéért. Új filmben már aligha fogjuk látni, de remélhetőleg még sokáig élvezi az európai mozi élő legendájának hálás szerepét.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top