Megható bejegyzést tett közzé Szinetár Dóra a Facebook-oldalán anyák napja alkalmából. A háromgyermekes színésznő az Anyáknapja margójára című, hosszú posztjában őszintén elmondja, hogyan változtatta meg az életét az anyaság, mennyiben más a második és harmadik gyermek nevelése, mint 18 évesen az első gyermekénél. Sőt az is elárulja, egyelőre miért nem szül egy negyedik gyereket is.
„Annyi rémisztő buzdítást lehet mostanában hallani a gyerekvállalásra, és annyi – számomra – rémisztő irományt arról, hogy milyen rohadt nehéz is anyának lenni, hogy gondoltam, leírom röviden, mi az, amiért 42 évesen csak azért nem szülők most azonnal egy negyedik gyereket, mert még a már meglévőkkel akarok sok időt tölteni. (…)
Tizennyolc évesen aztán az első esküvőm után gyereket akartam. Akartunk. És jött is, nagyon gyorsan. Még nem voltam húsz, és anyuka lettem. Nem volt időm tervezgetni, rágörcsölni, kudarcot vallani, rossz példákat látni, más hibájából tanulni, egyszerűen csak anya lettem hirtelen. (…) Egyszerűen elhittem, hogy én képes vagyok. Hogy jól fogom csinálni. Hogy lesz erőm, energiám, türelmem, ötleteim. (…) És élveztem! Hibáztam sokszor persze. Marcival együtt nőttünk fel. Mai aggyal nyilván csomó mindenben már ügyesebb lennék, sőt, talán bölcsebb, de egy dolog már az elejétől megvolt bennem. Az érzés, hogy én imádok »Anya« lenni. Szerettem az ezzel járó felelősséget! Szerettem a tudatot, hogy ez a kicsi ember tőlem függ, és nekem kell megtanítanom, hogy ez majd megváltozzon. Imádtam vele lenni, imádtam megmutatni neki a világot! Ahogy én látom! Az én világomat! Csodálatos érzés volt már akkor is, hogy ennek a pici embernek én taníthatom meg, mi a jó, és mi a rossz. Hogy tehetek érte, hogy szeresse a világot, és ne bántsa! Hogy nagyrészt rajtam múlik, élvezi-e majd az életet, márpedig én nagyon tudom élvezni, és ennek minden részét át akartam adni! Szerettem volna olyan emberré nevelni, aki az én mércémmel mérve jobb, mint sok másik, aki nem bántja a többieket, aki elfogadó és megértő, akivel szeretnek időt tölteni, akit nem akarnak bántani, aki, ha szóba kerül, elmosolyodnak.
És ez egynél már sikerült! A másik is nagyon jó úton van, a harmadik még csak most kezdte, de a legjobb irányban halad. Én pedig halálosan büszke vagyok rájuk! És minden egyes velük-értük töltött percemre.
Nem akarok ilyen hülyeségekről írni, mint a pelenkázás, az uzsonnakészítés, meg a Lego-darabokba való éjszakai mezítláb belegyaloglás, mert erről írnak elegen. Igen. Ez vele jár. Sőt, ilyenekből áll. De nem erről szól!!! És különben is… engem nem zavar. (…) De ami a lényeg!!! Hogy a legillatosabb kis zsemle odabújik még tíz évesen is reggel az emberhez, hogy a most másfél éves az ölemben alszik el, és közben dorombol, mint egy cica! Hogy a huszonkét éves elaltatja a kisöccsét, ha kell, és hosszú monológokban féltékeny a kishúga fiú osztálytársaira. Hogy bármilyen gondom van, felhívhatom, és jön, és meghallgat, és segít! Hogy a középső a legféltettebb titkait is megosztja velem, de „csak velem”! Hogy a legkisebb akkor kacag a legédesebben, ha én bénázok neki a színes labdájával! (…)
Hogy én megmaradhattam gyereknek, miközben a világ legcsodálatosabb és legnagyobb felelőssége az enyém: az én dolgom, hogy a gyerekeim BOLDOGOK legyenek! És ami leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, elmesélhetetlen, az érzés, amikor odabújnak. Olyan, mint a legtökéletesebb szerelem. Az olyankor a Jóisten!” – írja.
