Gwen Stefani ötvenéves, és akkor is csodálatos, ha éppen nem csinál semmit

Gwen Stefani állítólag 50 éves lett (legalábbis ezt írja az internet), mely információt azért elég nehéz feldolgozni, tudnillik az énekesnő ma is hajszálpontosan ugyanolyan szertelen szőke bakfisnak néz ki a színpadon, mint 35 évesen. Vagy mint 29 évesen. Vagy tulajdonképpen bármikor. Aki nem hiszi, tekintse meg például ezt a 2019 elején rögzített, kétórás koncertfelvételt, amely akár 2002-ben is készülhetett volna, leszámítva persze, hogy akkoriban még – érthető okokból – senki nem okostelefonozott az első sorokban. 

De hiába fest úgy, mintha most lépett volna le egy özönvíz ezelőtti Bravo-poszterről, bizonyos jelek sajnos mégis arra mutatnak, hogy az énekesnő visszavonhatatlanul megöregedett: az elmúlt bő évtizedben például nem csinált semmi izgalmasat. Mármint művészileg izgalmasat, mert azért történt vele sok minden. Többek közt szült három cuki gyereket, létrehozott és milliós üzletté futtatott fel egy komplett cégbirodalmat, zsűritagként részt vett a The Voice nevű zenés tehetségkutató műsor több évadában, végre elvált a férjétől, attól a rém ellenszenves és jelentéktelen Gavin Rossdale-től, majd újra megházasodott, tavaly óta pedig Las Vegas-i rezidens előadóművész lett, ami a gyakorlatban többnyire azt jelenti, hogy innentől kezdve önmaga emlékművét alakítja egy nagyszabású, méregdrága show-műsorban, ahelyett, hogy mondjuk időként új lemezeket adna ki, amint az egyébként a popzenében szokás.

Apropó, új lemezek: a No Doubt (amely hivatalosan egy ma is létező zenekar, bármily meglepő) hosszú szünet után, 2012-ben  készített egy jól fogadott, de különösebben sok vizet nem zavaró visszatérő albumot, míg Gwen Stefani szólóban három évvel ezelőtt próbálkozott valami hasonlóval, de hát a legelszántabb rajongókon kívül (a számukat azért ne becsüljük le!) alighanem ez sem érdekelt túl sok mindenkit. Szóval az énekesnő nem tűnt el a radarról, nem vált kínossá, ne adj isten cikissé, nem halmozott botrányt botrányra (jó, erre azért majd még visszatérünk), de az biztos, hogy olyan pezsgés már soha nem lesz körülötte, mint a nullás évek elején-közepén, amikor ő volt egyszerre az új Madonna és az új Debbie Harry.

Odáig azért meglehetősen hosszú út vezetett. A középosztálybeli kaliforniai családban született Gwen Stefani 1986-ban lépett be a frissen megalakult No Doubtba; érdekesség, hogy a zenekarnak a korai években billentyűsként tagja volt még bátyja, Eric Stefani is, aki aztán még a nagy sikerkorszak beköszönte előtt kilépett, hogy a Simpson család animátoraként folytassa karrierjét. A No Doubt ebben az időben még nem nagyon különbözött a Kaliforniában tenyésző másod-harmadvonalas, kicsit punkos, kicsit popos ska-zenekaroktól – legfeljebb annyiban, hogy itt kivételesen egy olyan fiatal nő énekelt, akit tényleg az isten is popsztárnak teremtett.

Érdemes megnézni mondjuk ezt az 1990-ben készült kábeltévés stúdiókoncert-felvételt. Szó se róla, szórakoztató az egész produkció a fel-le ugráló zenészekkel, meg azzal a béna tapétával a háttérben, azonban a lényeg egyértelműen a szokottnál is hülyébben mozgó Gwen Stefani, aki már ekkor is kész előadóművész volt: a frizura, az ellenállhatatlan színpadi jelenlét, a sajátos ízléssel kiválasztott fellépőruha és az a jellegzetes, kissé affektáló, egzaltált énekstílus (amit részben az újhullám egyik sajnálatosan alulértékelt hősnőjétől, Lene Lovich-tól kölcsönzött, de hát mindenki tanul valahonnan) mind-mind a helyükön vannak. Ahogy az egyik éleslátó kommentelő írja: „vicces, hogy olyanok, mint egy csapat dilinyós egy amatőr zenekarban, de Gwen karizmájának és frontemberi kvalitásainak köszönhetően valahogy mégis működik az egész.”

Azért a befutás még odébb volt. Bár a No Doubt szűkebb hazájában, a napfényes Kaliforniában már elég népszerűnek számított, a korízléshez képest infantilis, a pattogós ska felől a szintis új hullám felé nyitó zenéjével mégis nehezen jutott egyről a kettőre: első, cím nélküli albuma gyakorlatilag nyom nélkül süllyedt el, és a valamelyest sikeresebb folytatás, a The Beacon Street Collection sem forgatta fel a világot. Ahhoz viszont éppen elég volt, hogy az együttes végre kapjon egy normális lemezszerződést, és nyugodt körülmények között kezdhessen dolgozni a bizonyos zeneipari babonák szerint sorsfordítónak tartott harmadik albumán.

A korábbiaknál rádióbarátabb és eklektikusabb megszólalású Tragic Kingdom végül 1995-ben jelent meg, és azonnal a legnépszerűbb új zenekarok közé repítette a No Doubtot, valamint igazi világsztárrá avatta a rendszerint haspólóban és melegítőnadrágban mutatkozó, platinára szívott hajú, szexi és izgága énekesnőt, aki ekkoriban nagyjából olyan hatást keltett, mint egy heroinmámor helyett cukorsokkban pörgő Courtney Love, vagy egy foglaltházból előrángatott Sporty Spice (jó, itt a hasonlat kedvéért kicsit csaltunk, mert a Spice Girls csak egy évvel később debütált).

Már az első klip- és kislemezdalnak választott, rajzfilmszerű szintihangokkal feldobott feminista punkhimnusz, az I’m Just a Girl is látványos lendülettel rúgta be az ajtót, de az igazi nagy dobás természetesen a Don’t Speak című ballada volt, amit valószínűleg az is hallott legalább egymilliószor, aki direkt megpróbálta elkerülni. Gwen Stefani és a zenekar basszusgitárosa, Tony Kanal szakítását (hét évig voltak együtt, ezt eddig nem említettük, elnézést) feldolgozó dalnál nagyobb világsláger kevés akadt ’96-97-ben. A Youtube-on is messze-messze ez a No Doubt (és egyúttal Gwen Stefani) legnézettebb videója a maga több mint hétszázmilliós megtekintésével.

A zenekar ezen kívül még két nagylemezzel jelentkezett: 2000-ben a fékezettebb habzású, felnőttesebb Return of Saturnnal, majd a rá következő évben a részben a jamaicai popzenék, részben pedig az amerikai új hullám bűvöletében fogant Rock Steadyvel, amely talán a No Doubt legüdébb és legslágeresebb albuma, pláne, hogyha az ezredforduló időszakának végtelenül sivár és nyomasztó könnyűzenei felhozatalához viszonyítjuk. Bizony, ezekben a vészterhes időkben, amikor mindenféle dögunalmas gitárzenekarokat és bugyuta popprodukciókat kellett kerülgetni a zenetévéken, valósággal megváltásként hatott egy-egy No Doubt-klip, és benne a csodás Gwen Stefani.

Noha a Rock Steady után a zenekar lendülete érezhetően megtorpant, és már csak egy Best of-lemezre és egy nyolcvanas évekbeli sláger újrajátszására futotta az erejéből, az énekesnő egy pillanatra sem állt le. Először is hozzáment Gavin Rossdale-hez (aki a kilencvenes években a Bush nevű, közepesnél kicsit rosszabb rockzenekar élén alakította az angol Kurt Cobaint vagy valami hasonlót, és akinek a popkultúrához való legfőbb hozzájárulás alighanem az, hogy Stefani róla írta néhány dalszövegét), aztán saját ruhamárkát alapított, a mai napig működő L.A.M.B-et, ami kézenfekvő lépés volt, hisz amúgy is kamasz-(vagy nem annyira kamasz)lányok százezrei koppintották a ruhatárát világszerte, és azon kevesek közé tartozott, akinek valahogy még a nullás évek neoeklektikus ízléstelensége is pompásan állt. 2004-ben pedig – amikor a kortárs könnyűzene végre megint érdekes kezdett lenni – megcsinálta első szólólemezét, az áramvonalasított nyolcvanas évekebeli elektropoptól a hiphopig számos műfajt beemelő, sokszínű és friss hangzású Love. Angel. Music. Baby-t, amelyről a Linda Perry által jegyzett What You Waiting For?, illetve a Pharrell Williams-féle Neptunesszal közös Hollaback Girl egészen biztosan megmarad az örökkévalóságnak.

Az énekeső ez idő tájt egyébként négy, gótikus Lolitának öltöztetett japán táncoslány, a Harajuku Girls társaságában lépett fel, akiket – afféle élő kellékként – különféle nyilvános megjelenéseire is magával cipelt. Ez mai szemmel nézve talán kissé problémásnak, de minimum túlzásnak tűnhet, ahogy a No Doubt csúcskorszakában hordott emblematikus bindijei (indiai homlokdísz), valamint a 2012-es Looking Hot klipjében viselt indián öltözete miatt is sok kritikát kapott (utóbbi videót végül el is távolították a Youtube-ról), de hát néhány látványos kiegészítő kedvéért egy tisztességes előadóművész simán vállalja, hogy kulturális kisajátítás gyanújába keveredik, ugyebár.

Mindenesetre ettől függetlenül úgy tűnt, hogy Gwen Stefanival a következő tíz évben is számolni kell. Vagy hát legalábbis egy ideig úgy tűnt; aztán a 2006-os The Sweet Escape már olyan volt, mintha az előző albumról lemaradt számok gyűjteménye lenne, és ezen a ponton gyorsan meg is feneklett ez a diadalmasan induló szólókarrier.

Persze Gwen Stefanit azért nem kell leírni: most, hogy már túl van egy rosszul (pontosabban penetránsan rosszul) végződött házasságon, és a kötelező szakítós lemezen, simán lehet, hogy újjáépíti a művészi karrierjét, és elkezd megint releváns popzenét gyártani. Vagy kitalál valami mást. Elvégre az 50 az új 30, vagy mi.

kiemelt kép: Ethan Miller/Getty Images