Taylor Swift filmet forgatott arról, hogy jobb emberré vált

A streamingszolgáltatók megjelenése valóságos robbanást okozott a popsztár-dokumentumfilmek iparában. Sorra jönnek ki a szenzációs koncertjeleneteket a színfalak mögötti pillanatokkal keverő doksik az olyan szupersztárokról, mint Rihanna vagy Beyoncé, melyek azt ígérik, hogy valami olyat kapunk majd a kedvencünkről, amit még sosem láthattunk, igazi bepillantást az életükbe, amiből megtudjuk, milyenek ők, amikor épp nincsenek reflektorfényben. Ezek az ígéretek aztán nagyrészt egyáltalán nem teljesülnek, a végeredmény rendszerint egy profi, megrendezett PR-film, tele látványos külsőségekkel, melyekből rendszerint semmivel sem tudhatunk meg többet a sztárok életéről, mint a bulvárlapok és az Instagram-oldaluk állandó követéséből. Ezen az állapoton szeretett volna változtatni Taylor Swift, jól láthatóan nem preferálva, hogy a róla szóló Netflix-doksi egy újabb látványos semmiség legyen, ahol az ürességet pompás koncertjelenetekkel próbálják ellensúlyozni. A Miss Americana egy lépés a jó irányba, de azért teljes őszinteséggel nem vádolnám az énekesnőt.

Törékeny önbecsülés

A Taylor Swift: Miss Americana rendezője, Lana Wilson láthatóan azt akarja elmesélni nekünk másfél órában, hogyan lett Amerika üdvöskéjéből egy érett(ebb) gondolkodású, önálló, harmincas nő, milyen csalódásokon és próbatételeken kellett átesnie, hogy felnőjön. Milyen problémái lehetnek egy látszólag tökéletes életű embernek? Mitől szorong valaki, akinek a bankszámláján dollármilliók pihennek, és sokmilliós rajongótáborral bír? A film ügyesen építi fel Swift portréját, számos archív felvétellel bemutatva az angyali arcú, szőke kislányt, aki úgy örült az első gitárjának, mintha valaki a csillagokat hozta volna le neki az égről. Szemtanúi lehetünk a korai sikereknek, bepillanthatunk az első koncertekbe, láthatjuk őt átvenni az első díjakat, de mielőtt azt hinnénk, hogy egy dicsőségalbumot lapozgatunk, a hangnem szépen átcsúszik keserédesbe, Swift pedig elmondja, hogy az önértékelését már gyerekkora óta mások véleménye határozta meg. Ha azt mondták róla, hogy szép és szépen énekel, ha szerették az emberek egy új dalát, ha nagy tapsot kapott egy koncerten, vagy ha jelölték őt egy díjra. Csakhogy az ilyen típusú önbecsülés borzasztó törékeny, hiszen csak a külvilág táplálja, és ha onnan nem érkezik belőle elég, az könnyen bajhoz vezethet. Ezt Swift 2009-ben érezhette először, amikor a VMA-díjátadón a legjobb klip díjának átvétele közben a bunkó Kanye West simán kitépte a kezéből a mikrofont, és bemondta, hogy szerinte a díjat Beyoncénak kellett volna kapnia, majd leviharzott a színpadról, ott hagyva a pillanatot elhinni is alig akaró énekesnőt.

Egy összetört sztár

Ami külső szemmel mezei tahóságnak tűnt, láthatóan nagyon megviselte Swiftet. Nemcsak az egyik kedvence alázta meg őt ország-világ előtt, a közönség fújolását is magára vette – noha nem őt, hanem Westet fújolták, akkor és ott ez neki nem esett le. Ő, akit világ életében tapsoltak és éljeneztek a színpadon, ott állt fújolások közepette, megalázva. Úgy érzi, ez az a pillanat, amit sosem sikerült igazán kihevernie. A dologra ráadásul évekkel később Kanye West még rá is játszott egy dalszöveggel, melyben arról énekelt, hogy Swift még jön neki egy dugással, mert annak idején ő csinált belőle sztárt azon az estén a botránnyal, és a „párharcuk” hosszú időre témaként szolgált a mainstream médiában.

Taylor Swift panaszkodása a filmben persze könnyen tűnhetne egy elkényeztetett, privilegizált életet élő lány indokolatlan panaszáradatának is – Lana Wilson rendező érdeme, hogy mégsem így érezzük nézőként. Wilson az univerzálist, az emberit keresi a sztárban, azt, hogy milyen hibát követünk el, ha önmagunk értékét csakis mások véleményére építve határozzuk meg. Swiftnek hiába voltak telt házas arénaturnéi, hiába gyártotta sorra a világslágereket, teljesen maga alá tudta temetni őt, amikor az egyik albumát egyetlen Grammy-díjra sem jelölték.

Étkezési zavarok

A film bepillantást enged Swift munkamódszerébe is, több sláger születésébe is belenézhetünk, és azt is láthatjuk, milyen elképesztő munkamorál kell ahhoz, hogy valaki ilyen kaliberű sztárrá váljon. Olykor egészségesen önkritikusnak (amikor a Grammy-jelölések miatt arról beszél, hogy legközelebb jobb albumot kell készítenie), máskor pedig egészségtelenül önostorozónak láthatjuk (amikor egy klipforgatás során kifejti a rendezőnek, hogy pofozni valóan arrogáns arca van).

A film talán olyankor a legőszintébb, amikor Swift megszólal az étkezési zavarairól is. Tényleg kegyetlenek azok a mondatok, amikben azt mutatja meg, hogy a tökéletességet csak hajszolni lehet, de elérni nem. Ha ugyanis annyira lefogy, hogy senki se kritizálhassa azért, mert kis pocija van, akkor a feneke is eltűnik, és deszkának nevezik, azonban ha meghízik annyira, hogy szép, kerek feneke legyen, azzal automatikusan együtt jár egy pici pocak is, amiért megint csak támadni fogják. Ha Taylor Swift, a világ egyik legirigyeltebb, legrajongottabb nője ilyen problémákkal küzd, mit szólhatnak az egyszerű, hétköznapi nők? Öröm látni, amikor kiderül, hogy a tökéletesség hajszolása helyett inkább az egészséget választja, és ha ezzel sok koplaló tininek utat mutat, már megérte elkészíteni a Miss Americanát.

Taylor és Trump

A film legérdekesebb részére bőven a játékidő második felében kerül sor. Swift ugyanis hosszú éveken keresztül nem nyilatkozott nyilvánosan politikáról, sőt amikor felkérték, hogy a 2016-os elnökválasztáson kampányoljon Hillary Clinton oldalán, ő nem vállalta ezt. Mivel a nagyrészt republikánus Tennessee államban született, ráadásul a zenéje előbb volt számon tartva countryként, mint popként, rengetegen elkönyvelték őt republikánusnak, sőt szélsőjobboldali körök egy időben árja szépségként ünnepelték. Aztán 2018-ban, az időközi választáson történt valami: Swift besokallt attól, hogy az államában a republikánusok egy nőgyűlölő, nőket elnyomó elveket valló szenátornőt (!) indítanak a választáson, ezért életében először előbújt, és nyíltan elkezdett kampányolni a demokrata induló mellett, teljesen kiakasztva sokakat. Még maga Donald Trump is úgy nyilatkozott az eset után, hogy ezután 25 százalékkal kevésbé szereti Swift zenéjét, viszont a szavainak hatása volt. Ha a választást nem is sikerült megnyerni a támogatottjának, rengeteg (több tízezer) fiatal rajongója jelentkezett be első választónak, ezzel bizonyítva, hogy igenis számít, ha egy sokmilliós követőtáborral bíró popsztár kiáll valamiért.

A film azt mutatja be, milyen küzdelmeket kellett vívnia a korábban apolitikus Swiftnek a csapatával, sőt a saját családja egy részével is (főképp az apja ellenezte a dolgot), hogy ezt a lépést megtegye. A film egy pontján konkrétan azt vágják a fejéhez, hogy mit szólna, ha egyik pillanatról a másikra hirtelen megfeleződne a rajongótábora, példaként pedig felhozzák a Dixie Chicks nevű női countrybandát, akik nyíltan ki mertek állni az iraki háborúval szemben, mire a rajongóik nagy része elfordult tőlük. A nyilvánvaló kockázatok ellenére Swift mégis elmondja, hogy rettenetesen szégyelli, hogy 2016-ban még nem állt ki Clinton mellett, és csak ennyire későn jött meg a bátorsága hozzá, de jobb későn, mint soha.

Az őszinteség határai

A Miss Americanának nincs elmesélhető története, inkább egy személyiségfejlődés, egy felnőtté válás krónikája próbál lenni sok apró, töredezett jelenet bemutatása segítségével. A nagy lelki fejlődés mellett persze beleférnek szívhez szóló családi pillanatok is (sajnos az édesanyja rákbetegségét a film mindössze néhány mondattal elintézi), a rajongók bizonyára elolvadnak a székükben, amikor láthatják Taylort a háziállataival bolondozni, vagy a legjobb gyerekkori barátnőjével viccelődni, de ezek a semmitmondó, ám aranyos pillanatok főképp tényleg a fanok kiszolgálására valók, a mondanivalóhoz nem sokat tesznek hozzá.

A Miss Americana tehát próbál egyensúlyozni egy komoly portré/dokumentumfilm és egy rajongóknak szóló könnyed, zenés doksi között, de szerencsére az előbbiből jóval több van benne, mint az utóbbiból, így nemcsak a Taylor Swift-fanoknak ajánlható, hanem mindenkinek, akit érdekel, mennyire nem egyszerű bátor, a véleményét és a személyiségét nyíltan felvállaló, modern nővé válni még akkor sem, ha valaki gazdag és világhírű. Kétségtelen, hogy van némi PR-szaga annak, ha egy sztár arról készített filmet, hogy jobb emberré vált, de mivel a Miss Americanában látottak nagyrészt őszintének és emberinek tűnnek, ezt könnyen be tudja venni a gyomrunk.

A gond az, hogy a film bátorsága azért nem teljesen határtalan. Swift pasiügyei szinte csak érintőlegesen jelennek meg benne, pedig tudjuk, hogy a dalszövegeinél a szerelmi élete jelenti a legfőbb inspirációt, és a direktor arról is elfelejti megkérdezni őt, hogy az miért nem zavarta éveken át, hogy ugyan hiába nem nyilatkozott politikáról, az emberek mégis nyíltan republikánusként könyvelték el őt. Az őszinteségnek is vannak tehát határai, de azt nem mondhatjuk, hogy a Miss Americanában egyáltalán nem kaptunk belőle.