Ralph Fiennes, Keanu Reeves, Annette Bening, Viggo Mortensen, Clive Owen, Kevin Bacon. Csak néhány név azok közül, akik emlékezetes szerepeket köszönhetnek a kanadai magyar Robert Lantosnak. Lantos Szabó Istvánnal forgatott nálunk olyan sikerfilmeket, mint A napfény íze vagy a Csodálatos Júlia, és most hosszú kihagyás után ismét nálunk forgatta egy új filmjét, a Tim Roth és Clive Owen főszereplésével készült A nevek dalát, ami a zene nyelvén dolgozza fel a holokauszt okozta személyes traumákat egy történettel, mely egy évtizedes nyomozásról szól egy eltűnt hegedűvirtuóz után. A producerrel a magyar díszbemutató idején beszélgettünk.
Jól érzem, hogy az egész karrierje során egyetlenegyszer próbált meg igazán hollywoodi filmet csinálni a Johnny Mnemonic – A jövő szökevényével? Az a munkája valahogy kilóg a többi filmje közül.
Így van. Hozzám került a forgatókönyv, és akkor már Keanu Reeves elkötelezte magát a film mellett. Igazából a sztori és Keanu Reeves kombinációja vonzott, aki hozzám hasonlóan szintén kanadai. A legjobban azonban az érdekelt benne, hogy ilyet még nem csináltam korábban. Olyan más volt, mint bármi, amivel korábban dolgoztam. Azt gondoltam, hogy egyszer nekem is meg kell ezt próbálnom.
Robert Lantos (Fotó: Big Bang Media)
Csalódás volt?
Nem. Anyagilag nagyon jól működött a film.
Az nem volt dühítő, hogy pár évvel később a Warner egy hasonló Keanu Reeves-sci-fivel, a Mátrixszal letarolta a világot?
Ha megbuktunk volna, talán zavart volna a dolog, de a Johnny Mnemonicnak sikere volt, sőt voltak országok, ahol nagyon sikeresnek számított. Ilyen volt például Japán.
Ha anyagilag sikeres volt a dolog, akkor producerként miért nem ment tovább ezen az úton?
Amikor a Johnny Mnemonic készült, én még az Alliance nevű cég vezérigazgatója voltam, és a fő elfoglaltságom az volt, hogy a céget építettem. Ez egy tőzsdén jegyzett cég volt, szóval a feladatom többek között az volt, hogy pénzt keressek a részvényeseknek. A fő profilunk a televízió volt, oda tudtunk mennyiséget gyártani, azokat lehetett jól eladni külföldre, a mozifilmek csak egy mellékágnak számítottak a profilunkban, egyszer-egyszer csináltunk egyet.
A nevek dala (2019)
Az alliance-es időszakából melyik filmjére a legbüszkébb?
A Karambol című David Cronenberg-filmre. Most készült el belőle a felújított változat, vetítették is a Velencei Filmfesztiválon. Jobban néz ki, mint az eredeti. Elkezdjük forgalmazni, sok helyen újra mozikba kerül. Észrevettük, hogy ennek a filmnek óriási rajongótábora van azok között, akik még nem is éltek akkor, amikor a Karambol először mozikba került. Nem is tudtam, hogy a mai huszonévesek tudják, hogy ez a film létezik. Most derült ki számomra.
A Serendipity nevű saját cégével viszonylag ritkán, két-három évente csinál csak filmet…
Ott nincsenek részvényesek, csak én vagyok, és semmi másnak nem kell megfelelnem, csak a saját igényeimnek és elvárásaimnak. Nem kell eltartanom egy nagy céget, nem kell sorozatban ontanom magamból a filmeket, csak olyan történetekbe fogok bele, amik valóban érdekelnek, és amikre valóban rá akarok szánni az életemből két évet. A mostani független filmes piac olyan szűk, hogy egyre nehezebb ilyen filmeket készíteni, főleg olyan ambiciózusakat, amik nagy vászonra valók. Ezek a filmek sajnos nem olcsók, brutálisan nehéz összehozni őket. Tudom, hogy ez mennyi időt fog igénybe venni, ezért semmi értelme túl sokba belekezdeni.
A magyar díszbemutató előtti beszédekben említették, hogy A nevek dala című új filmje Andy Vajna segítségével jött Magyarországra. Milyen viszonyban voltak Vajnával?
Ez azért nem pontosan így történt, Andy Vajna nélkül is ide jöttünk volna forgatni, de abban kétségkívül szerepe volt, hogy több forgatási helyszínt is ő segített nekünk megszerezni. A kanadai–magyar koprodukció miatt volt néhány komplikált bürokratikus ügyünk, amiket ő segített megoldani. Amikor a Zeneakadémia nem akarta engedni, hogy a nagytermében forgassunk – pedig az volt az egyetlen helyszín, ami szóba jöhetett számunkra –, akkor Andy volt az, aki felemelte a telefont, és elintézte nekünk.
Régóta ismerték egymást?
Azt hiszem, először Cannes-ban találkoztunk 1975–76 környékén. Valaki bemutatott bennünket egymásnak azzal, hogy „Two Hungarians meet each other”. Amikor Andy első filmes cége, a Carolco elindult, és én is a karrierem elején voltam, az ő vállalata forgalmazta a világban az általam készített filmeket. Ők árulták az első négy filmemet a társával, Mario Kassarral.
Robert Lantos A nevek dala című film New York-i bemutatóján (Fotó: Michael Loccisano/Getty Images)
Mostanában csak olyan filmjei jelennek meg, amiket személyesen ön fejlesztett, ön választott a történetekhez forgatókönyvírót, rendezőt stb. Az a klasszikus produceri szerep, amikor a rendező beviszi önhöz a projektjét, már nem is érdekli?
Nyitott vagyok erre is, feltéve, ha a film témája megfog. A nevek dalát azonban én raktam össze, én kerestem hozzá rendezőt.
Fontos volt, hogy olyasvalakit találjon, aki nagyon otthon van a komolyzenében?
Anélkül ezt a filmet nem lehet elkészíteni. Francois Girard egyik lábbal a film világában áll, a másikkal meg a zene világában. A magyar díszbemutatón például azért nem tudott itt lenni, mert épp operát rendez New Yorkban. Több zenei témájú filmet készített már, mint például A vörös hegedűt vagy A kórust. Folyékonyan beszéli a klasszikus zene nyelvét, ahogy a klasszikus filmnyelvet is.
A történet középpontjában egy komplex zenemű áll, amit önöknek kellett megalkotni a filmhez. Nem volt félelmetes érzés, hogy hiába a jó színészek, hiába a jó sztori, és hiába a jó rendező, ha ez a zenemű nem sikerül meggyőzőre, akkor az egész filmnek annyi?
Ez volt a kulcsa ennek a filmnek. Ezért volt olyan fontos, hogy Francois rendezze, és Howard Shore (háromszoros Oscar- és Golden Globe-díjas, Grammy-díjas zeneszerző – a szerk.) írja hozzá a zenét. Az eredeti regény írója, Norman Lebrecht úgy intézte el a könyvében A nevek dalát, hogy „Aztán eljátssza A nevek dalát”. A forgatókönyvben is ugyanez szerepelt. A filmben percek telnek el azzal, hogy ezt a zeneművet hallgatjuk. Mi lesz ez? Hogyan csináljuk meg? A semmiből kellett megteremtenünk. Nem létezett A nevek dala korábban, nekünk kellett kitalálni. Ezért nem mertem volna más rendezőhöz menni.
Howard Shore-t Francois választotta?
Én javasoltam, mert én már többször dolgoztam vele. Francois-val korábban nem ismerték egymást. Bemutattam őket, összebarátkoztak, és Howard két évvel a forgatás előtt elkezdett dolgozni a zenén, pedig ebben a szakmában ez nem így szokott történni, szinte mindig a forgatás után következik a filmzene. Itt azonban előre meg kellett írni a zenét. Szükség volt a zenére a koncertjelenetnél.
Robert Lantos, a film producere, Francois Girard rendező és Howard Shore zeneszerző a 2019-es Ney York-i bemutatón (Fotó: Michael Loccisano/Getty Images)
Hogy tudta Clive Owen imitálni a színpadon, hogy egy klasszis hegedűművész? Feltételezem, hogy nem sok hegedűs tapasztalata volt korábbról.
Fél évig mindennap gyakorolt előtte, és óriási lámpaláza volt. Korábban soha életében nem fogott hegedűt a kezében, de fél éven keresztül egy hegedűmester szárnyai alatt ismerkedett az alapokkal. Nem tanult meg mesteri szinten játszani, de megtanulta, hogyan kell fogni a hangszert, hogyan kell mozgatni az ujjait, hogyan kell állni… Magát a zenét természetesen nem ő, hanem egy elismert hegedűművész, Ray Chen játssza, de ettől még így is hatalmas teljesítmény, hogy a látvány alapján nem tudjuk megmondani, hogy valójában nem az ő játékát halljuk.
Elég komoly áldozat ez egy olyan szerep kedvéért, ahol mindössze a film utolsó harmadában látható…
Hozzá fordultunk legelőször, és az volt az első kérdése, hogy miért nem a másik színészt keressük meg előbb, hiszen az a főszerep. Elmeséltük neki Francois-val, hogy ez a film arról szól, hogy a karakterét másfél órán át keresik. Amikor végre megtalálják, akkor a nézőnek azt kell éreznie, hogy érdemes volt erre a fickóra másfél órát várni. Ha a néző csalódik, amikor meglátja őt, akkor a filmnek annyi. Emiatt ragaszkodtunk ahhoz, hogy ezt a szerepet osszuk ki először. Szerencsére Clive Owen belement a dologba, de ez a szerep ráhozta a frászt.
Milyen szempontból tartotta személyesnek ezt a filmet? Miért érezte úgy, hogy megéri éveket rászánni az életéből?
A zenén keresztül ez a film emlékeztet minket arra, ami Európában történt háromnegyed évszázaddal ezelőtt, és aminek nem szabadna sohasem megtörténnie. Úgy visz minket vissza, ahogy még más nem vitt: a zene erejével. Azért volt személyesen fontos nekem, mert látom, hogy mi történik a világban. Van egy jelenet a filmben a treblinkai koncentrációs táborban, ahol egy táblán két szót láthatunk: Never Again (Soha többé!). Ez a két szó számomra nagyon fontos.
Az Akik maradtak című posztholokauszt-film rendezője, Tóth Barnabás nyilatkozta, hogy ma már egyre nehezebb szakmai elismerést, díjakat elérni ezzel a témával, mert az emberek már sok ilyen filmet láttak. Egyetért vele?
Az Akik maradtak zseniális film, ami nagyon okosan közelít a témához. Kétségtelen, hogy a holokauszt témája nem vonzza a nézőket, és díjakat szerezni sem egyszerű már vele. Az Akadémia érdeklődése az utóbbi időben megváltozott, most a fehér férfiak által készített, fehér férfiakról szóló filmeket nem divatos ünnepelni.
Szabó István legjobb filmjei közül kettő – A napfény íze és a Csodálatos Júlia – az ön nevéhez fűződik. Hogyhogy nem dolgoztak többet együtt ezek után?
Közeli barátok vagyunk, és nagyon szeretnék még vele együtt dolgozni. A helyzet azonban az, hogy ő a Csodálatos Júlia óta magyar filmeket készített, és azokhoz nincs szüksége rám. Azokhoz magyar producer kell, nem én. Van egy történet, amiről szoktunk beszélgetni, de előbb meg kellene írnia, és ez még nem történt meg.
Mi lesz a következő filmje?
Ralph Fiennesszal még A napfény ízében dolgoztunk együtt több évtizeddel ezelőtt, és azóta vágytam arra, hogy újra vele dolgozhassak. Ez következik most. Ennél többet nem mondhatok róla.
A nevek dala című film február 6-tól látható a magyar mozik műsorán.
