Karády Katalin volt a késő Horthy-korszak, a háború felé sodródó (vagy menetelő), majd abba csaknem bele is pusztuló Magyarország utolsó igazi filmcsillaga; pályatársai közül alighanem ő az egyetlen színésznő, akit még az is bármikor felismer, aki soha életében nem látott ’45 előtti magyar filmet. Ennek fényében talán meglepőnek tűnhet, hogy karrierje valójában milyen rövid ideig is tartott: 1939-ben robbant be a Halálos tavasszal, és 1943-ban, tehát mindössze négy évvel később gyakorlatilag el is tűnt a mozivászonról – habár az is igaz, hogy ezalatt készített körülbelül húsz nagyjátékfilmet (mind főszerep, természetesen), köztük olyan – kis túlzással – akár még klasszikusnak is nevezhető alkotásokat, mint az Egy tál lencse, a Szűz és a gödölye vagy a Valamit visz a víz.
Még egyszer, utoljára pedig a háború után is kamerák elé állt, ám az 1949-ben bemutatott, nagy visszatérésnek szánt Forró mezőket a közönség és a kritika egyaránt fanyalogva fogadta: a színésznő ugyanis a forgatás alatt idegösszeomlást kapott, és annyira formán kívül játszott, hogy még a legegyszerűbb mondatokat sem volt képes felolvasni a súgótábláról. Meg hát persze a világ is alaposan felfordult addigra. Noha alig egy évtized telt csak el a Halálos tavasz óta, az a Magyarország, ami Karádyt sztárrá emelte, úgy elsüllyedt, mintha soha nem is létezett volna.
Karády Katalin (Fotó: Story-Best archívum)
Pedig Karády Katalin, azaz Kanczler Kató, a koldusszegény kőbányai cipészmester lánya egy ideig tényleg megközelíthetetlenül nagy sztár volt: hívei rajongói klubokba tömörültek, a fiatal lányok a hajviseletét, az öltözködését, a hanghordozását és fejtartását (!) utánozták, a katonák róla álmodoztak a fronton, filmjeire minden alkalommal tömegek tódultak, jellegzetesen fátyolos, erotikusan zsongító, amúgy éneklésre tökéletesen alkalmatlan hangján előadott melankolikus slágereit az egész ország dúdolta, mozgalmas magánéletének vélt vagy valós részletei meg legalább annyira foglalkoztatták a művelt közönséget, mint az éppen zavartalanul tomboló második világháború. Elképesztő sikere nem is feltétlenül színészi képességeinek (esetleg e képességek hiányának) volt köszönhető, hanem annak, hogy megjelenésével egy egészen új, addig legfeljebb a nyugati film noirokból (vagyis inkább az azokat megelőlegező mozikból) ismert női típuskarakter kapott helyet a magyar filmekben: a romlott, baljós érzékiséget sugárzó, titokzatos végzet asszonya, aki öl, akiért ölnek, és aki mindent felperzsel, de maga is elég a szerelem tüzében.
Nyers szépségű, széles arcával, lomha kecsességével sem a korszak megszokott ideálját testesítette meg; hát hasonlítsuk csak össze mondjuk Szeleczky Zitával, Hidvéghy Valériával vagy tulajdonképpen bárkivel a kortársai közül. Szóval Karády izgalmas, borzongató és nagyon friss jelenségnek számított – még azzal együtt is, hogy természetesen akadtak (és máig akadnak) olyan vélemények, amelyek szerint Karády valójában egy közepes filmeket gyártó tehetségtelen, humortalan trampli volt, akinek a művészi eszköztára kimerül abban, hogy az egyik szerepében lángoló tekintettel mered a partnerére – azaz legtöbbször önmaga férfi megfelelőjére, a Jávorpalira –, a másikban pedig epedezve.
Az mindenesetre biztos, hogy senkit nem hagyott hidegen.
Karády Katalin és Jávor Pál az Ópiumkeringőben (Fotó: Story-Best archívum)
Azonban elképesztő népszerűsége és ismertsége 1944 után hirtelen szúrni kezdte az épp aktuális hatalom szemét. A nyilasok politikailag megbízhatatlan zsidóbarátnak, míg az őket követő kommunisták a régi rendszer poszterarcának tartották, filmjeit, dalait pedig mindkét rendszer erkölcstelennek bélyegezte, és megítélésének nyilván az sem használt, hogy a negyvenes évek elején gyengéd szálak fűzék Horthy Miklós kémfőnökéhez, a háború utáni zűrzavarban eltűnt Ujszászy Istvánhoz. Karády 1950-ben elégelte meg a mellőzöttséget és a kényszerű vidéki haknikat, így előbb Brazíliába, majd az Egyesült Államokba távozott. Neve aztán lassan-lassan ki is kopott a köztudatból, és sem az Új Magyar Lexikon, sem az Életrajzi Lexikon nem említi. Ahogy Kelecsényi László írja: a Rákosi-korszak emigrációba, a Kádár-korszak kényszerű Csipkerózsika-álomba kényszerítette.
Amúgy nem lett volna ez törvényszerű: Honthy Hanna például gond nélkül primadonnáskodta át magát egyik rendszerből a másikba, az ugyancsak emigráló Páger Antal meg diadalmasan tért haza 1956-ban. De úgy tűnt, Karády csak érdekes lábjegyzet marad a magyar film történetében.
Aztán a hetvenes évek legvégén valami megváltozott.
Ugyanis 1978 novemberében a Halálos tavaszt felújította, és műsorra tűzte a Filmmúzeum, a fogadtatás pedig még a legvadabb várakozásokat is felülmúlta.:
Több mint egy éven át játszották hetente három előadásban. Mintegy 90.000 néző látta újra vagy először a maga idejében is sikert arató, botrányt kavaró mozidarabot. A jegyekért tülekedtek az érdeklődők, vidékről különbuszok érkeztek a vetítésekre. A mozi több mint két évtizedes fennállása alatt alig néhány más film ért el hasonló közönségsikert.
Fotó: Story-Best archívum
Az ország – mintha csak 1940-et írnánk – ismét két, egymással szemben álló táborra szakadt: elkötelezett Karády-hívekre és méltatlankodó Karády-szkeptikusokra. Utóbbiak táborát erősítette az újságíró Földes Anna, aki a Nők Lapjába írt megsemmisítő kritikát a szocialista művészeteszménnyel valóban nem túl kompatibilis filmről: a történetet szentimentálisnak és unalmasnak nevezte, a színészi játékot idejétmúltnak, Karádyról meg az volt a véleménye, hogy üres és patetikus. Ezt követően az újságírónő annyi méltatlankodó, felháborodott, sértődött, gyalázkodó (vagy épp egyetértő) olvasói levelet és telefonhívást kapott, hogy még a Kritika nevű társadalomelméleti és kulturális folyóirat is érdemesnek tartott leközölni belőlük egy háromoldalas összeállítást. Néhányat mi is megmutatunk:
„Előre bocsátom, hogy bár öreg vagyok (67 éves) de egyetemet végeztem, úgyszintén a fiam is, és az unokám is egyetemi hallgató és modern nő. Szóval, nem vagyunk éppen primitív emberek. Hogy nekem tetszett a film az nem csoda, „öreg” vagyok. De tetszett a fiamnak, sőt az unokámnak is. Szórakozni szeretünk a moziban, probléma van az életben elég. Mindenesetre még egy naiv történet is jobban szórakoztat, mint például egy olyan film, ahol az a téma, hogy egy k… szül két törvénytelen gyereket, és a végén premier plánban látunk egy szülést. Hogy ebben mi a szórakozás?… A régi filmekben volt egy-két ártatlan puszi, a mai filmekben egyre több az ízléstelen meztelenkedés. A moziban sok fiatalt láttam, nyilván ők is inkább szórakozni akarnak mint »elgondolkozni«… Szeretjük a mesét, a gyerek is tudja, hogy a mese nem igaz, mégis szereti. Hagyják meg nekünk a szórakozást és kikapcsolódást, és ne etessenek folyton háborús és politikai filmekkel, mert ebből elegünk volt az életben és már a fiatalok is nagyon unják.”
„K. Földes Anna! Hány éves ön, azt nem tudom, de azt viszont igen, hogy a Nők Lapja 12. számában írt kritikája nagy baromság. Hogy lehet azt írni erről a filmről, hogy pocsék. Akkor mit szól ön a Jancsó és társai filmekről, melyekből bőg az ostobaság, s üres a nézőtér a mostani mozielőadásokon, ha magyar film megy. Akkor mindig telt házzal mentek a magyar filmek a negyvenes évek körül.”
Karády Katalin a Szíriusz című filmben (Fotó: Story-Best archívum)
„Higgye el kedves Földes Anna, hogy az életet megszépítő filmekre ma is van igény. Szegény emberek ma is vannak. Az életet megszépítő szentimentális filmekre ma is szükség lenne. Annyi az igazságtalanság az életben, az igazság és jóság oly ritkán érvényesül, legalább a filmvásznon találkozzunk vele. Aki e sorokat írja, az is hiába álmodozik például autóról, külföldi utazásokról, mivel csak egyszerű fizikai dolgozó vagyok, 12 forintos órabérből mindez nem telik. Még a lakbéremet is utólag fizettem ki. Bezzeg a főnökömnek telik! Magányos ember lévén, még tévém sincs, mert OTP-re nem vehetek, nincs rá kezes. Egyszóval, ma sem mindenkinek rózsás az élete, szükség volna a rózsaszín filmekre is. Legalább álmodjunk… (Egy régi vénkisasszony, K. V. aláírással)
Ezzel párhuzamosan pedig az értelmiségi diskurzus is beindult, de olyan lendülettel, mintha nem is egy harminc évvel ezelőtti magyar filmről és egy lassan húsz éve visszavonult (mellesleg az óceán túlpartján élő) színésznőről lett volna szó, hanem minimum az aktuális közel-keleti helyzetről. Komoly elemzések, vitaindító írások, cikksorozatok követték egymást a Kritikában, az Élet és Irodalomban, majd a História Magazinban a Valóságban és a Kortársban, a sajtó Karády-jelenségről cikkezett, a Cseh-Bereményi páros friss lemezén, a Fehér babák takarodóján pedig dalban állított emléket a háborús idők Karády-kultuszának.
Külön bekezdést érdemel még Sándor Pál hozzájárulása a Karády-reneszánszhoz: a rendező 1979-ben készült Szabadíts meg a gonosztól című filmjében több Karády-dalt is használt hangkulisszaként, majd ugyanebben az évben kiutazott New Yorkba, hogy interjút készítsen a színésznővel, de a felvételek nem egészen úgy sikerültek, ahogy tervezte, így az anyag hosszú évtizedekig dobozban maradt, és csak 2009-ben mutatta be az RTL Klub; pedig eredetileg egy nagyszabású Karády-dokumentumfilmet tervezett volna (végül Bacsó Péter rendezett Karády-biopicet 2001-ben, Nagy-Kálózy Eszterrel a főszerepben).
1947 (Fotó: Story-Best archívum)
„Van néhány méter leforgatott filmünk róla. Egy film lehetősége bontakozik ki ebből az előtanulmányból. Olyan filmé, amelyik főszereplője nem engedi, hogy közelítsünk kamerával az arcához. Maradjon a felvevőgép távol tőle, hogy előnyösebbnek mutatkozzék? Arra vállalkozunk, hogy megvizsgáljunk egy embert, messziről: távol tartott kamerával, New York–Budapest távolságból és harmincévi jelenlétkiesés után (miatt?!). Megvizsgáljunk egy embert, aki annyira távoli, hogy legendává válhatott.” – írta az akkor még bizakodó Sándor Pál 1980-ban a Filmvilágban.
Ám még ezeknél is sokkal jelentősebb fejlemény volt, hogy a színésznő slágerei végre lemezen is megjelentek, a hatalmas igényekre való tekintettel mindjárt kétszázezres (más források szerint háromszázezres, de már a kétszázezer is iszonyatosan magas szám) példányszámban. A részletekről Erdős Péter „popcézár”, a Hanglemezgyár teljhatalmú ura így nyilatkozott az Új Tükör magazinnak:
„Az Abba nagylemez 130 ezer példányban jelent meg, Karádyt 200 ezer példányban nyomjuk. Hogy igény van Karády dalaira, eddig is sejtettük. A feketepiacon 150—200 forintért keltek a régi, két számot tartalmazó lemezei. Túl egyszerű volna ezt a felzúgó érdeklődést puszta nosztalgiával magyarázni. Divat is persze, de én azt hiszem: a közönségnek bálványok kellenek ma is. És ő az volt a javából! Amerikai típusú karrier, fél ország mákonya. A spontán legendák mindig hamvasabbak, mint a reklámfőnökök által kiagyaltak. Karády lényében volt valami titokzatos végzetszerűség.”
A fő célközönség természetesen az idősebb korosztály volt: azok az 50-es, 60-as éveikben járó hölgyek és urak, akiknek a fiatalságát olyan kegyetlenül rövidre zárta a háború és az azt követő politikai átrendeződés. De tévedés volna azt hinni, hogy csak a nagyszülők ültek fel a Karády-nosztalgiavonatra, a retró ugyanis a fiatalok (az ÉS korabeli cikke szerint: Omega- és Boney M-hívek) körében is hódított. Az Új Tükör fentebb már idézett, Karády-jelenséggel foglalkozó cikkében több huszonéves rajongó is megszólalt:
1989 (Fotó: Story-Best archívum)
„Hát tudod, ha már választani kell a csipketerítős, kerti törpés konformizmus vagy a füvön hempergő, koncerteken Technokolt szipákoló punkok között. . . Mert az előbbi velejárója a Karády-szirup, de az utóbbié meg az, hogy ül az énekes a színpad szélén és azt nyekergi a mikrofonba, hogy „de jó nekem, már egy éve csöves vagyok.”
„Vájtfülű kritikusok nyilván tajtékzó kirohanásokat rendeznek majd a Karády-dalok ellen. Figyeld meg, mi lesz itt, valóságos giccsirtó kampány. De kérdem én: mitől kevésbé giccses az, hogy Kislány a zongoránál? Azért, mert az már a mi korszakunk torzszülötte? A mi kutyánk kölykét nem bántjuk?”
„Amikor én láttam a filmet, férfi alig volt a moziban. Idős, rókaprémes hölgyek, érzelmes kölniillat, zsebkendőt gyűrögető aranygyűrűk. Aztán a múlt héten megnéztem ugyancsak a Filmmúzeumban Bergman Personáját és kifelé jövet hallom, két hölgy beszélget mögöttem: Nahát, drágám! Ez a film! A Halálos tavasz, az igen, az volt az élet, de ez?…”
A kultusz meg egyre csak dagadt: Jobba Gabi Karády-esteket tartott a Várszínházban, Hernádi Judit a Sohase mondd című slágerével idézte fel a színésznő alakját, a Filmmúzeum 1982-ben már öt filmjét vetítette heti tizenegy előadásban…a sor pedig gyakorlatilag a végtelenségig folytatható, hisz Karády élete, személye, dalai és filmjei máig rendkívüli módon foglalkoztatják a közönséget.
Végül aztán maga a művésznő, az addig rejtélyes visszavonultságban élő, jól menő New York-i kalapboltot üzemeltető Karády Katalin is megszólalt: előbb az Élet és Irodalomnak küldött levelében köszönte meg a kitüntető érdeklődést, majd a Magyar Rádiónak és a Televíziónak adott egy rövidebb interjút (1989-ben meg Vitray Tamásnak). Magyarországra viszont ezután sem tért vissza: örökké szépnek és fiatalnak akart megmaradni hívei emlékezetében. 1990. február 7-én (magyar idő szerint 8-án), 79 éves korában halt meg New Yorkban.
Források: Kelecsényi László: Karády Katalin + Új Tükör, Kritika
