Ma már furcsa belegondolni abba, hogy volt olyan időszak, amikor ha bekapcsoltuk a tévét, mindössze egy csatornát foghattunk, és létezett az az elképzelhetetlen borzalom is, amit hétfői adásszünetként aposztrofáltak.
Az emberek egy része felkapta a kis sámliját este, és átballagott ahhoz a szerencsés szomszédhoz, akinek volt televíziókészüléke, hogy megnézhesse a híradót, na meg az utána következő filmet – így volt közösségi program a tévénézés.
Az esti műsorokról másnap a fél ország beszélt, véleménye szinte mindenkinek volt:
a legnézettebb adások időpontjában elnéptelenedtek az utcák, legalább 3 millióan ültek a képernyők előtt, és az a színész vagy énekes, aki néhány percre a legeldugottabb kis faluban is feltűnt a képernyőn, országszerte híressé és népszerűvé válhatott.
Hogy kinek pattanhatott ki elsőként a Táncdalfesztivál zseniális ötlete a fejéből, nem tudni. De az biztos, hogy pártpolitikai szempontból nyugtalanító volt már egy ideje a hazai könnyűzenei élet alakulása, hiszen a luxemburgi rádió adásai révén „begyűrűzött” hozzánk is a „nyugati fertő”, egyre másra alakultak a nagyközönség számára botrányosnak ható együttesek, nem ártott valamit tenni annak érdekében, hogy összefogják, s valamilyen elfogadható mederbe tereljék az egész jelenséget. Mivel
a hatvanas években az olasz tánczene volt a követendő minta
(a hazai legnépszerűbb előadók gyakran énekelték magyarul az itáliai slágereket), a San Remó-i Fesztivál mintájára megszületett az első Táncdalfesztivál ötlete, melyet később nemes egyszerűséggel „össznépi giccsparádénak” is tituláltak, és megmozgatta, felpezsdítette, véleményalkotásra ösztönözte a magyar televízió ún. hőskorának nézőit.
Mai fejjel nehéz elképzelni, de akkoriban nagyon keveseknek volt vonalas telefonkészülékük, így nemhogy SMS vagy applikáció segítségével, de még telefonon sem tudtak szavazni az emberek – kizárólag levélben juttathatták el a voksukat.
Az első, 1966-os Táncdalfesztiválra 144 ezer levél érkezett, egy év múlva már 649 ezer (a három elődöntő után a nézők is bejuttathattak előadókat a döntőbe). Hasonlóan a jelenlegi Eurovíziós Dalfesztiválhoz, itt sem a legjobb előadókat, hanem
a legjobb, addig még nem hallott dalokat keresték:
amatőr és profi szerzők küldték be a műveiket, és a szerkesztők ezekhez kértek fel már ismert, népszerű énekeseket és ígéretes kezdőket, fiatalokat a Magyar Rádió stúdióiból. A nagy sajtónyilvánosság (a táncdalfesztiválokon felbukkanó tehetségekről sokáig cikkeztek a napilapokban és magazinokban), a slágerek folyamatos lejátszása a rádióban, a lemezen való megjelenés lehetősége (a hatvanas években 60 dalt válogattak be a versenybe, először 28, később 40 jelent meg közülük lemezen) nagy vonzerő volt a már befutott előadók számára is, és a megjelenés a televízió képernyőjén számtalan fellépési lehetőséget is ígért a későbbiekben.
Ma azt is nehéz elképzelnünk, hogy az első táncdalfesztiválok közvetítését az Erkel és a Madách Színházból fekete-fehérben láthatták otthon a nézők. 1966-ban még nagy, látványos színpadképre vagy mozgásra sem lehetett számítani: az álló mikrofon előtti éneklés semmilyen koreográfiát sem tett lehetővé, annál inkább átütött az egyéniség erőteljes hatása (később kaptak hordozható változatot az előadók). 1968-ban már külön pódiumot használtak az együttesek mozgatásához, és a színpadkép is látványosabbra sikeredett.
Ezeken a dalversenyeken több első és második díjat is kiadtak,
sőt több különdíjat is (köztük a KISZ KB-ét), és a nézők is díjazhatták a kedvencüket. Az első táncdalfesztivál szenzációja volt, hogy a fiatalok által máris közkedveltségnek örvendő beatnemzedék tagjai (Illés, Metró, Omega, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta, Koncz Zsuzsa) is megjelenhettek a képernyőn, de a már befutott és népszerű művészek legjobbjai (Ambrus Kyri, Mátrai Zsuzsa, Sárosi Kati, Toldy Mária, Koós János, Aradszky László, Korda György, Záray Márta és Vámosi János) is erősítették a mezőnyt. További érdekesség, hogy a versenyzők között volt a fiatal Harangozó Teri (Bim-Bam Teca) és Molnár Piroska is.
Heves indulatok is összecsaptak a fiatal és az idősebb generáció között,
amikor Szörényi Levente és az Illés együttes énekelte el a „Még fáj minden csók” című dalt, vagy amikor Kovács Kati üvöltötte a világba, hogy „Nem leszek a játékszered” (pláne hogy előbbi második, utóbbi első helyet ért el).
A Táncdalfesztiválon indulók megosztották a közönséget, lehetett rajongani értük vagy szidni őket, dúdolni a dallamot velük vagy elzárni a rádiót, és dühöngeni, hogy már a csapból is ez a huligán folyik.
Az első Táncdalfesztivál műsorvezetői Takács Mária, Lénárd Judit, Tamási Eszter és Varga József voltak, a második, 1967-es etapra már csak Takács és Varga maradt. Azt a fesztivált következő heti cikkünkben elemezzük.
Az első táncdalfesztivál fellépői közül többek között Kovács Kati az, aki máig fellép, és képes volt többször is megújulni. Egy időben például a Red Hot Chili Peppers miatt egy időre híressé vált Qualitonsszal lépett fel.
Nyitókép: 1973. Magyarország,Budapest VIII. Szabó Gábor jazzműsorának tévéfelvétele a Magyar Rádió 8-as stúdiójában. Balról Kovács Kati énekesnő, Dely István, conga, Pege Aladár, basszusgitár, Szabó Gábor, gitár, Másik János fender-zongora. (Fortepan)
