Papp Janó
Az van, hogyha valaki megtudja az épületben, hogy a Papp Janó tervez, akkor kitör a hisztéria, hogy „Úristen, úristen jön a Papp Janó!” Hogy lehet elviselni ezt a népszerűséget?
Úgy, hogy nem vagyok jelen Örülök nagyon, és mindig megdöbbenek ezen. Jó érzés, persze. A legelső ilyen élményem a régi Nemzeti Színházban volt: a Nemzeti Stúdiósok ott ugráltak, és mondták, hogy „hát a Papp Janóé a jelmez, és akkor gyönyörűek leszünk”… akkor az olyan jó volt.
Egyrészt nagyon szeretettel öltözteted, akit öltöztetsz és mindenkiben megtalálsz valami olyat, amit önmagában nem is lát.
Igyekszem arra az emberre tervezni, aki előadja a művet. Természetesen, nagyon befolyásol és nagyon fontos maga a darab és a hangulata, a szellemisége, amire építek. De a sok, pályán töltött év tapasztalata, hogy az az ember megy ki a színpadra, aki viseli azt a ruhát, és nekem az nagyon fontos, hogy civilként is szeretni tudja, amit visel. Feladatom, hogy alátámasszam és erősítsem kicsit a karakter megformálásban. Nagyon sokszor mondják azt, hogy felveszik a jelmezt, és megvan a figurájuk és az jó… Persze más tervezőknél is van ilyen, nem akarom ezt az érdemet kisajátítani, de persze ez titkon feladatunk, célunk.
Papp Janó és Huszárik Kata
A színész tölti meg élettel a jelmezt vagy a jelmez teszi az embert? Tudod, szoktuk mondani, hogy a ruha teszi az embert.
Én még abban a régi iskolában nevelkedtem, ahol mi úgy tanultuk, hogy ez JELLEM-mez, és sugallania kell azt a karaktert, amit képvisel. Ha a jelmez önálló életre kel, és egy kiállítási tárgyként szerepel aztán egy kiállításon, akkor is rá lehessen ismerni a figurára. Természetesen, változik a világ, haladunk a korral, én magam is változom, nagyon sok mindent már kész ruhákkal, konfekciókból oldunk meg, de ezt leszámítva, szerintem élnek még mindig ezek a régi elvek, és nem vesztettek a jelentőségükből. Úgy érzem a visszajelzésekből, hogy a közönség is nagyon hálás és eképpen mi, háttérmunkások is tudunk partnerként kommunikálni.
Hogy készül a jelmez?
Az első reakcióm, hogy nagyon örülök, hogy felkérnek. Mert úgy érzem mindig, nagyon nagy megtiszteltetés, mindig nagy öröm. A rendező elvileg tudja, hogy én mit tudok, van rálátása a munkásságomra, ezért úgy érzem, nem véletlenül kérnek föl, akik felkérnek – szerencsére felkérnek folyamatosan –, ez mindig nagyon jó visszajelzés. Maga a folyamat úgy indul, hogy elolvasom természetesen a szöveget. Ott már, ha esetleg hozzányúltak a dramaturgiához, a szövegkörnyezetet kicsit megváltoztatták, akkor ezek már kiderülnek az instrukciókból elméletileg. Nagyon fontos az első megbeszélés a rendezővel, ahol elmondja, hogy ő milyen víziót lát maga előtt, amire én próbálok rácsatlakozni. A kapott alapinstrukcióit, az előadással kapcsolatos gondolatait, a tervezett gerincet kell felöltöztetnem. Az a dolgom, hogy a látvánnyal felöltöztessem és egységessé tegyem, komplett előadássá varázsoljam a készülő darabot.
Papp Janó és Huszárik Kata (Színházak éjszakája 2019)
Az egy szerencsés helyzet, bár Te kevésbé szereted, amikor te csinálod a díszletet is. Tudjuk, a jelmez a nagyobb szerelem. Ugyanakkor, ha más a díszlettervező és TE „csak” a jelmezt csinálod, a ti kettőtök relevanciája hogy néz ki?
Ez nagyon nagyon változó. Vannak, akik egyáltalán nem tartanak igényt arra, hogy akár lássák az én terveimet. Általában a díszlettervező mindig korábban kezdi a munkát, valamiért mindig őket kérik föl először, és ők már szinte egy tervvel állnak ott, amikor én becsatlakozom a munkába. Ebben az esetben én kiszolgálom a díszlettervező és rendező által megalkotott világot. Ésszel, jó ízléssel és arányérzékkel a produkciót és a rendezőt kell szolgálnom.
És miért a jelmez áll hozzád közelebb?
Én, amikor kitaláltam 10 évesen, hogy jelmeztervező akarok lenni, akkor én jelmeztervező akartam lenni, aztán pont. Ezért nem vettek fel a Főiskolára. Akkor még csak a Képzőművészetin volt oktatás, kétévente négy embert vettek fel. Azt mondta akkor a bizottság, hogy nem látják garantáltnak, hogy én díszletet is olyan szinten tudnék tervezni, mint jelmezt…
Rácáfoltál.
Igyekszem, most, hogy már a díszletek közelébe is kerülök. Ettől függetlenül, nekem ez mindig egy vakrepülés és egy vakugrás, és a bemutatóig egy állandó izgalom és feszültségforrás, hiszen nem vagyok benne otthonos. Azért a rongyokban, textilekben és a díszítésekben, abban azért van már olyan rutinom, amit tényleg csukott szemmel is megcsinálok; élvezetet okozva és örömmel alakítva tudom a figurákat létrehozni. A díszlet mindig személytelenebb, nincs az az érzelmi kötődés, mind azontúl, hogy öröm ott ülni a nézőtéren, akár a főpróbahéten és látni, hogy működik, és jól működik, szép és sugall valamit. Az jó…
Sokadik alkotási folyamatodat nézem végig, ami mindig szívmelengető, és kevés olyan ember van, aki az utolsó utáni kilincset is tudja szeretni a színpadon, mint Te. Olyan, mintha minden eleme a díszletnek meg a jelmeznek tényleg a szerelmed lenne. A magas szőke barna férfi felemás…nak a fotele volt meg legelőször. A kéz… Arra lecsaptál egy szegedi kirakatban?
Igen. Igen… Én a részletgazdagságot nagyon szeretem, úgyis hogy a színpadon vagyunk ( természetesen, inkább filmeken működne – szoktuk mondani –), ettől függetlenül úgy érzem, hogy minden részletnek és kiegészítőnek megvan a szerepe és funkciója. Pontot tud tenni az „i”-re. Vagy habot tud tenni arra a tortára, ami egy megjelenést jelent, illetve akár egy gombbal el lehet rontani az összképet, amit nem is érez az ember, vagy nem is lát, csak érez. Valami nem stimmel. Próbálom már eleve úgy megkomponálva színpadra állítani, hogy ezeket a csapdákat elkerüljem. Ettől függetlenül, nem szeretem a nagyon „megcsinált” jelmezt sem. Nagyon maníros, ledobja szerintem a 21. századi színjátszás, hogyha már-már olyan nagyon megtervezett, hogy tényleg minden passzol mindennel. Egy kis disszonanciának lennie kell szerintem.
Papp Janó
Mi a kedvenc jelmezed a József Attila Színházban?
Hát a Gerda bundája a Lila Ákácból. Ők úgy együtt, a bundával egy nagy szerelem számomra.
Papp Janó csodálatos ruháival A Hang-villa titkainak ifjú nézői találkozhatnak legközelebb.
