Milyen egy jó csókjelenet? Ezt nem egyszerű meghatározni. Ilyenkor nem árt segítségül hívni egy közös pontot, egy csókjelenetet, amiről a világon szinte mindenki azt gondolja, hogy jó: ez pedig Jack és Rose csókja a Titanic orrában állva. Ha szereted a filmet, ha nem, el kell ismerni, hogy ez egy csodálatosan felvezetett és bemutatott, valóban hatásos csókjelenet. De miért működik? Ehhez egy igazi profi szakértelme után nyúltunk. Marishka S. Phillips profi New York-i színészoktatót idézzük:
Ahogy a férfi átkarolja a nőt hátulról, és az örömmel fogadja őt, az olyan, mint egy felhívás a keringőre. Utána pedig azt láthatjuk, ahogy a kezeik átkulcsolják egymást, az ujjaik gyengéden érnek egymáshoz. Ennek a csóknak minden pillanata tökéletesen felépített. A csók előtt gyönyörűen egymás szemébe néznek, a szemkontaktus után és a csók előtt van egy apró, de jól látható levegővétel, és gyönyörű az is, ahogy csók közben Kate Winslet hátranyúl, és átkarolja Leonardo DiCaprio nyakát, amitől ez a kötődés köztük még teljesebbé válik. Nem rögtön a lényegre térnek, hanem a csóknak felvezetése, íve, felépítése van. Szinte érzed a lángolást a két ember között. Maga a csók lágy, érzéki és lírai, a ritmusa tökéletes. Olyan, mintha két test egyesülne a csókban. A két csókolózó eggyé válik. Szinte látjuk a testüket összeolvadni. Kate Winslet nyaktartása nyitott és hívogató, kifejezi a karakter sebezhetőségét. Ráadásul mindennek tetejébe egy óriási hajó orrában állnak.
Clark Gable és a leigázó csók
Persze nem csak úgy lehet jól csókolózni, ahogy azt Leonardo DiCaprio és Kate Winslet csinálta a Titanicban, de azt kétségtelenül el lehet tanulni tőlük, hogy egy jó csók nem csak a semmiből érkezik, hanem rendesen elő van készítve, és nem árt figyelni a részletekre és a szenvedélyre. Bizonyos szempontból James Cameron filmjének csókjelenete egy másik kort idéz: egy olyan kort, amikor egy csók mindennél fontosabb volt, és amikor a néző kijött a moziteremből, a csókjelenet volt az, ami leginkább megmaradt az emlékeiben. A csóknak még tétje, jelentősége és ereje volt, utóbbi persze nem mindig jó értelemben.
Az Elfújta a szél sztárja, Clark Gable például híres volt arról a csókjáról, aminek a technikájában a tenyerével szinte teljesen körbefonta a párja arcát, a nő fejét már-már az abszurditás szintjéig hátrahúzta, ő pedig teljesen fölé magasodva támadta le az ajkait nagy szenvedéllyel. Persze nem Gable volt akkoriban az egyetlen, aki így csinálta: sok-sok utánzója is akadt ennek a csókfajtának, ami leginkább azt fejezte ki, hogy a régi hollywoodi eszmék szerint csak a férfi lehet a kezdeményező és a domináns fél, aki a csókjával valósággal leigázza a nőt. Nem mellesleg ezzel a pozícióval azt is el lehetett fedni, ha netán a színésznő magasabbnak bizonyult partnerénél, ugyanis a régi Hollywoodban egy magasabb nő csak akkor csőrözhetett egy alacsonyabb pasival, ha a jelenetet komikusnak szánták.
Régi idők csókjai
Régen nagyzenekari kíséret és jelentőségteljes nézések vezettek a csókhoz, és bár a nyelvezés elmaradt, a szerelmesek valósággal felfalták egymást a kamerák előtt. Ennek elsősorban a cenzúra volt az oka. Az 1934 és 1968 között érvényben lévő Hays-kódex egyfajta belső cenzúrája volt a szórakoztatóiparnak, ami szigorúan szabályozta, hogy a filmekben mit lehet és mit nem lehet megmutatni a filmvásznon. A szexet és a meztelenséget például szigorúan a tabu kategóriába sorolták. Szex, sztriptíz, meztelenkedés és előjáték híján a szereplő egymás iránti testi szenvedélyét egyetlen módon lehetett bemutatni a vásznon: a csókjelenettel. Ezek a csókok azért voltak ilyen jelentőségteljesen és hosszan kitartottak, mert a teljes testiséget, a szexjeleneteket helyettesítették.
Burt Lancaster és Deborah Kerr csókja (Fotó: Columbia Pictures/Archive Photos/Getty Images)
Ma már ezerféleképpen mutathatják be a rendezők a testi vonzalmat, és a csók csak egy a sok használható eszköz közül, de régen szinte ez volt az egyetlen lehetőség, ebbe kellett beleadni mindent. Olyan kissé vicces módokon próbálták ábrázolni, hogy a csók közben a nő elveszíti a talajt a lába alól, hogy csókolózáskor a nők sokszor az egyik lábukat hátrafelé felemelték. Bár néha-néha történtek bájos szabályszegések – például amikor Deborah Kerr a tengerparton először úgy csókolta meg Burt Lancestert, hogy ő volt felül a Most és mindörökkében, vagy amikor Warren Beatty és Natalie Wood először csókolózott nyitott szájjal az 1961-es Ragyogás a fűben című filmben – a szakma alapvetően szabálykövető volt, és csak a kódex eltörlése, valamint a korhatár-besorolások bevezetése után árasztották el a filmeket a nyelves csókok.
Modernebb csókok
A hetvenes évektől akár már a családbarát korhatárbesorolású filmekben is előfordulhatott a nyelves csók, és végre megszűnt a férfidominancia is a csókolózásban. Egyre természetesebbé vált, hogy a csókot a nő is kezdeményezheti, és olyan, korábban illetlennek számító dolgok is belefértek már, ha a nő csókolózáskor a férfi ölébe ugrott, és átkarolta őt a lábaival. A csókjelenetek beolvadtak a nagy egészbe, és ahhoz, hogy igazán figyeljünk rájuk, kellett hozzájuk valami extra: például az, hogy a Titanic orrában smacizzanak, vagy mondjuk épp szakadó esőben. Utóbbi egy időben annyira divatos volt, hogy a Pókember mellett a Szerelmünk lapjaiban és a Match Pointban is ellőtték. Ez a három film 2002 és 2005 között került bemutatásra.
Persze a világért sem akarjuk azt mondani, hogy ne születtek volna emlékezetes, érzéki csókjelenetek, és ne lennének a csókolózásnak máig vérbeli specialistái a színészek között (rád kacsintunk, Emma Stone), ugyanakkor a csók olykor még a romantikusabb történetekben is veszített a fontosságából. A szürke ötven árnyalata-filmekben például a csókolózást elhomályosította a korbácsolás és a bilincs, míg az Alkonyat-filmekben sokszor a béna rendezés vagy egy-egy béna színész (most rád nézünk, Taylor Lautner) miatt hullottak semmibe a csókok. Furcsa módon az utóbbi években leginkább a meleg románcokat (Szólíts a neveden, Holdfény, Adéle élete…) bemutató filmekben láthattunk igazán emlékezetes csókolózásokat. Ez részben azzal magyarázható, hogy azokban a történetekben a csóknak még mindig ereje és tétje van: az épp a saját melegségét felvállaló szereplő ilyenkor élheti meg először a saját szexualitását, miközben fél attól, hogy emiatt milyen reakciókkal találkozhat.
Mainstream-filmek: egyre kevesebb csók
A szuperhőstörténetek erőre kapásával a mainstream filmipar egyre alacsonyabb korú közönségre lőtt, egyre fontosabbá vált, hogy a filmeket az egész család megnézhesse együtt. Ennek érdekében az olyan, magukat családbarát vállalatként definiáló cégek, mint a Disney, a szexualitást egyre erőteljesebben irtották ki a filmjeikből, a romantikus szálak sokszor maradtak meg már-már plátóinak, végtelenített flörtöket láthattunk valódi kapcsolatok, nagy szerelmek helyett, és ha időnként meg is engedtek maguknak ezek a mozik egy nagy románcot, a szexualitást akkor is a háttérbe tolták. Példának ott van a Wonder Woman gyönyörű jelenete Gal Gadot és Chris Pine között, ami szépen építi fel a csókhoz vezető utat, hogy aztán magát a csókot szinte teljesen elsötétítve „mutassák” meg nekünk, vagyis úgy, hogy alig láthassunk belőle valamit.
Nem segít a helyzeten az sem, hogy a női karakterek előretörésével ma már a filmek hősnőinek nem elsődleges céljuk a szerelem, sőt sokszor szándékosan azért nem írnak a filmekbe szerelmi szálat, hogy példaként inkább azt állítsák a nézők elé, hogy egy nő másképp is megvalósíthatja önmagát, nemcsak a szerelemben. Ha például a Captain Marvelt tíz-tizenöt évvel korábban készítik el, szinte kizárt lett volna, hogy Brie Larson ne kapjon benne egy erős szerelmi szálat. Ahogy a mainstream már nemcsak a szexjeleneteket, de lassan a csókolózást is kerüli, úgy válnak egyre ritkábbá és haloványabbá a csókok. Ellenpéldák persze mindig lesznek, de valószínűleg a csókok ereje és jelentősége már sosem lesz olyan, mint a régi, fekete-fehér filmklasszikusokban.
