Sean Connery, a legenda, aki nemcsak James Bondként pofozta fel a nőket

A James Bond brand jogtulajdonosai már évtizedek óta küzdenek azzal, hogy valahogyan lemossák a 007-es ügynökről a XX. században ragadt olyan, ma már szerencsére nem túl imponáló jelzőket, minthogy ő egy régimódi, szexista, a nőket lenéző, avítt szemléletmódot képviselő klasszikus macsó. Ezeket a jelzőket nagyrészt a hatvanas-, hetvenes- és nyolcvanas években aggatták James Bond karakterére. Abban a korszakban, amikor a szerepet leginkább két színészhez, Sean Conneryhez és Roger Moore-hoz köthettük.

Közülük is elsősorban Connery Bondja volt az, aki előszeretettel csapott rá a nők fenekére, erőszakolta magát rájuk (gondoljunk csak arra, ahogy Pussy Galore-ra ráveti magát a Goldfingerben – ma már ez simán súrolná a nemi erőszak kategóriáját), nem fogadta el, ha nemet mondanak neki, és ha épp azt érezte, hogy egy nő nem azt teszi, amit ő elvár, már csattant is a pofon, ahogy azt a lenti videós összeállításban is láthatod.

Csakhogy egy színész nem egyenlő a szerepével. Amit James Bondként Connery tett a vásznon, az sokkal inkább volt bűne a rendezőnek, a forgatókönyvíróknak és a producereknek, mint neki, bár tény, hogy befutott sztárként tiltakozhatott volna ellene, ha akar. Csakhogy ő nem akart. Ez pedig annak köszönhető, hogy Sean Connery sokáig maga is osztotta a 007-es nőkkel kapcsolatos nézeteit, és ennek többször hangot is adott.

„Egy nyitott tenyerű tasli megengedhető”

Sean Connery először 1965-ben, három évvel az első Bond-film, a Dr. No bemutatása után vallott nyilvánosan arról a Playboy magazinnak, hogy szerinte nincs gond azzal, ha felpofoz egy nőt. A nyuszis kiadványban arról kérdezték, mi a véleménye arról, hogy Bond időnként nagyon keményen bánik a nőkkel, amire ő ezt a választ adta.

Nem hiszem, hogy különösebb gond lenne a nők megütésével, ugyanakkor azt nem javaslom, hogy ugyanúgy üssük meg őket, ahogyan azt egy férfival tennénk. Egy nyitott tenyerű tasli megengedhető, ha minden más alternatíva kudarcot vall, és elégszer figyelmeztettük őt előtte. Ha egy nő szajhaként viselkedik, hisztérikus vagy elborul az agya, akkor megteszem. Úgy gondolom, egy férfinek előrébb kell járnia, mint egy nőnek. Tényleg így hiszem – ha más nem is, már a testfelépítésünk is ezt támasztja alá. Ugyanakkor nem gondolnám magam szadistának. Szerintem Bond egyik legfőbb vonzerejét a nők szemében a határozottsága adja, és az is, hogy gonosz velük. A nők alaptermészetüknél fogva nehezen tudnak dönteni: »Ezt a ruhát vegyem fel? Vagy inkább azt?« És ott a férfi, aki mindenben magabiztos, a szerencse fia. Természetesen James Bond sohasem szerelmes egyik nőbe sem, és ez segít. Mindig azt teszi, amit akar, a nők pedig szeretik ezt. Ez megmagyarázza, hogy sok nő miért van oda azokért a férfiakért, akik magasról tojnak rájuk.

Ma már elég megdöbbentő olvasni a fenti sorokat, és Connery nagyon sokáig egyáltalán nem bánta meg, hogy így nyilatkozott.

Sean Connery és Daniela Bianchi az Oroszországból szeretettel című filmben 1963-ban (Fotó: United Artist/Getty Images)

Nem változott a véleménye

A híres amerikai tévés műsorvezető, Barbara Walters egy 1987-es tévéinterjúban szembesítette a skót sztárt az egykori nyilatkozatával, és a videóból ugyan a színész haragos tekintetéből látszik, hogy nem örül annak, hogy Walters felhozta a témát, ennek ellenére csöppnyi jelét sem mutatta a megbánásnak, sőt megerősítette a korábbi mondandóját.

Connery: Nem változott meg a véleményem azóta sem.

Walters: Nem?

Connery: Egyáltalán nem.

Walters: Úgy gondolod, hogy jó dolog megütni egy nőt?

Connery: Nem, jónak nem gondolom…

Walters: De rossznak sem.

Connery: Nem gondolom annyira rossznak. Szerintem teljes mértékben a körülményektől függ, és ha azok adottak, akkor mehet.

Walters: És milyen körülmények kellenek ehhez?

Connery: Hát, ha már minden mást megpróbáltál, és a nők elég jók abban, hogy ne hagyják annyiban a témát. Azt akarják, hogy övék legyen az utolsó szó. Aztán te mondod ki az utolsó szót, de ettől ők nem lesznek boldogok. Ők akarják kimondani, és ez egy nagyon provokatív szituáció. Ilyen esetben teljesen helyénvalónak tartom.

Az interjúval kapcsolatban Connery később azt nyilatkozta, hogy kiragadták a kontextusból, ez egy nagyobb beszélgetés része volt, és onnan vágták ki, bár a fenti beszélgetésben akadnak mondatok, amiket még a kontextusból kiragadva is nehéz másképpen magyarázni, mint ahogyan értette a világ. 1988-ban pedig rá is erősített a Philadelphia Daily News hasábjain, ahol kiállt a Barbara Waltersnek mondott kijelentései mellett.

Megbánás helyett újabb ráerősítés

Először 1993-ban, a Vanity Fairnek próbálta kissé finomítani a nézeteit, de amennyiben ez lehetséges, sikerült még rontani is a helyzeten. Connery a magazinnak elmagyarázta, hogy Barbara Waltersszel egy kétórás beszélgetést vettek fel, amiből csupán húszpercnyi került adásba, és a műsorvezető arra próbálta őt rávenni, hogy a kamerák előtt mondja ki, hogy szerinte rendben van megütni egy nőt. Ő azonban csak arra gondolt, hogy egy pofon nem a leggonoszabb dolog, amit egy férfi tehet egy nővel.

Szerintem sokkal durvább pszichológiailag megsebezni valakit, olyan szinten megnyomorítani, hogy elkezdje utálni önmagát. Előfordul, hogy a nők azok, akik elvisznek egy konfliktust eddig a pontig. Pont ezt keresik, egy nagy konfliktust akarnak, szinte vágynak a pofonra.

Honor Blackman (Pussy Galore) és Sean Connery (James Bond) egy romantikázásba forduló akciójelenet után, a Goldfinger című film forgatásán, 1964-ben. (Kép: Victor Crawshaw/Mirrorpix/Getty Images)

Connery ekkor belesüllyed az áldozathibáztató férfi klasszikus szerepkörébe, vagyis szerinte sok esetben a nők maguk keresik a bajt, és ők azok, akik kiprovokálják, hogy a férfiak megüssék őket. 1992-ben Connery az Australian Women’s Weeklynek nyilatkozott a témában, és a szavai olyan mértékű felháborodást váltottak ki, hogy még a brit alsóházban is felhozták a témát a képviselők.

Ha egy nő ilyen konfrontációra vágyik, nehéz elérni, hogy ez ne egy pofonban materializálódjon a végén. Csak gyűlik és gyűlik a feszültség, és van egy határ, aminél nem bírod tovább. Senki sem tökéletes. Ha valaki a konfliktusban elviszi a helyzetet a fizikai konfrontációig, az meg is fog történni. Hiszen pont erre vágyott.

A megbánás első jelei

Connery az évek során egyre többször volt kénytelen szembesülni egykori szavai súlyával, főképp az ezredforduló után, miután a skót politikában is kisebb szerepet vállalt. Végül egy Times of Londonban 2006. június 25-én megjelent cikkel próbált pontot tenni az ügy végére. Érdekes módon azonban a cikk nem direktben idézte a skót sztárt, hanem csak meg nem nevezett „a színészhez közeli forrásokra” hivatkozva írták le és adták a szájába az alábbi mondatot:

A nézetem szerint a zaklatás semmilyen formája nem igazolható a nőkkel szemben. Ennyi.

Érdekes azonban, hogy míg a nőpofozásról alkotott véleményét többször saját maga közölte a sajtóval, és állt vele a nyilvánosság elé, a cáfolatot már csak hozzá közel álló ismerősein keresztül osztotta meg a világgal, és nem tartotta elég fontosnak ahhoz, hogy mondjuk kamerába mondja. Az azonban tény, hogy a Times of Londonban leírt mondatot a színész sosem cáfolta.

Sean Connery és Ursula Andress a Dr. No című film egyik promóciós fotóján 1962-ben (Fotó: United Artist/Getty Images)

A feleségverés

A nyilvános „bocsánatkérést” némileg árnyalta a tény, hogy pont 2006-ban jött ki első felesége (1962-től 1973-ig voltak házasok), Diane Cilento önéletrajzi könyve, melyben leírta, hogy Connery a házaséveik során sokszor volt gonosz vele, és érzelmileg zaklatta őt, egy alkalommal pedig kétszer úgy megütötte egy spanyolországi hotelben, hogy Cilento eszméletét vesztette.

Később egy Daily Mailnek adott interjúban elmesélte, hogy az abúzusra azért került sor, mert a hotel partijának estéjén több férfival is táncolt, Connery pedig féltékeny lett, és féltékenységből ütötte meg a párját. A dühöngő férje elől a hotelszobájuk mosdójába zárkózott be. Az ütéseknek nyoma is maradt az arcán, Cilento pedig reggel amiatt aggódott, hogyan rejtheti el ezeket a sajtó elől, és mit mond majd nekik, ha mégis meglátják. Connery annyival intézte el a vádakat, hogy szánalmas hazugságoknak nevezte őket.

Szerethetünk egy nőpofozó legendát?

90 évesen meghalt a filmtörténet egyik legnagyobb színészlegendája és akciósztárja, aki sokunknak adott a filmjeivel felejthetetlen pillanatokat és élményeket.

Tény, hogy nem szívesen szembesülünk azzal, ha egy idolunkról kiderül, hogy számos erénye mellett bőven akadtak hibái is, köztük affélék is, amik egy mai filmsztár esetében már egyáltalán nem volnának megbocsáthatók. Connery esetében azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy ő egy másik kor gyermeke volt, és abban a korszakban az ő nőkkel való viselkedése és nézetei sajnos egyáltalán nem számítottak kirívónak, sőt részben pont emiatt válhatott a klasszikus férfiasság eszményképévé. Felmenteni nem lehet őt emiatt, de megérteni talán igen.

A Goldfinger forgatásán (Fotó: Bela Zola/Mirrorpix/Mirrorpix via Getty Images)

A klasszikus férfiasságot ma már toxikus maszkulinitásnak hívjuk, és ugyan Sean Connery valószínűleg élete során sosem bánta meg igazán a nyilatkozatait és tetteit, annyit talán elért a világ, hogy elgondolkodott rajtuk, és az élete utolsó két évtizedében talán szégyellte is kicsit magát miattuk. Szeretünk csak a szépre emlékezni, de ne torzítsuk el ezzel a múltat, és mondjuk ki: Sean Connery legendás színész volt fantasztikus kisugárzással, aki jó ízléssel választott magának filmeket, és ha egy kollégájával jól kijött, akkor tűzön-vízen át kiállt mellette. Emellett vérbeli skót hazafi volt, a golfozás egyik nagy rajongója és egy férfi, aki élete nagy részében megengedhetőnek tartotta a nők felpofozását a filmvásznon és a magánéletében egyaránt. Nyugodjék békében!

Források: snopes.com, pagesix, people.com