XXI. század várandós műsorvezetői: Szondi Vanda és Veress Kriszta

Szakmabeliek vagytok, nehéz elhinni, hogy egy ilyen beszélgetés elbizonytalanít benneteket.

Vanda: Ha kell, bármelyik politikusnak felteszem azt a kérdést, amit fontosnak tartok, de hogy magamról meséljek, az nagyon új.

Kriszta: Bennem most dolgoznak a hormonok, már attól is majdnem elsírtam magam, hogy nem tudtam becsatlakozni ebbe az online beszélgetésbe. Amúgy sem olyan könnyű ezen az oldalon ülni.

Régóta dolgoztok riporterként és szerkesztőként. Hogy kezdődött?

Vanda: A karrierem rengeteg ingyenmunkával kezdődött a Duna tévénél. Harmadévesen kezdtem el dolgozni, és az egyetem utolsó két évében tanulás mellett is nyolc órát dolgoztam naponta. Harminc napból harminc napot dolgoztam, de élveztem. Halálosan boldog voltam, ha ebből tíz napot kifizettek. Szerencsére a családom támogatott a választásomban, így megtehettem, hogy sokat dolgozzak szinte ingyen. 

Szondi Vanda a Duna TV-nek tudósít Kolontárról, 2010-ben (Fotó: magánarchívum)

Kriszta: Hasonló élményeim voltak. 1996-ban kezdtem Szegeden a kommunikáció szakot, a harmadik év előtt, ’98-ban kezdtem el tévézni. Bekopogtattam a helyi tévéhez, ott meg úgy voltak vele, hogy dolgozzak, ha van kedvem. Azt gondolták, hogy úgyis hamar elmegyek majd onnan, akárcsak a többiek. De nem így történt, pedig az egyik tanárom még azt is mondta, hogy „Krisztinaaa, miért akar maga televíziózni, lássa már be, hogy nem egy dekoratív nő!” De ennek ellenére nem adtam fel, az egyetem utolsó két évében is dolgoztam tovább. Később minden munkahelyemre hívtak, de az elején nagyon keményen meg kellett dolgozni mindenért. Kemény menet volt, amikor két utazótáskával feljöttem Budapestre. Azt sem tudtam, hol alszom aznap. Telefonálgattam az ismerősöknek, hogy kinél húzhatom meg magam. Szegeden a gyakornoki időkben sehogy, vagy rosszul fizettek. Hetek teltek el úgy, hogy mivel nem volt pénzem másra, folyton répafőzeléket ettem – amit egyébként azóta sem eszem meg.

Szerkesztő-riporterként dolgoztok a XXI. században. Milyen területen dolgoztatok korábban?

Vanda: A Duna tévénél kezdtem, most alapvetően a Híradóban belpolitikával foglalkozom: választások, pártok, szóval a hard news vonalat viszem, de nagy álmom volt, hogy ne ragadjak ebbe bele. 18 évesen kerültem Szabolcsból Pestre, egyetemista voltam. A kis szobácskámban néztem a tévét, Velti Laci XXI. század anyaga ment. Valami Kádár-sztori volt, és azt kívántam, bárcsak ott dolgozhatnék én is, ahol ez készült! Az MTV-nél dolgoztam, amikor áthívtak az RTL-be, és úgy tárgyaltam velük, hogy forgathatok a Híradó mellett XXI. századot is. Hagyták, és ez óriási lökést adott.

Kriszta: Először híradós riporter voltam, később forgattam anyagokat kulturális és közéleti magazinoknak, illetve kipróbálhattam magam szerkesztőként is, sőt: Szegeden még élő műsort is vezethettem. Havas Henrik hívott Budapestre, mikor felkért a könyvei szerkesztésére, de közben hiányzott a tévézés. Eleinte nem akartam bulvárt és kereskedelmi tévés munkákat sem, de aztán hívtak a TV2 Aktív című műsorába. Sok mindent kipróbálhattam, amiért hálás is vagyok, de  most vagyok nagyon jó helyen. Szerintem a XXI. század az a műsor, ahol az ember igazán kibontakozhat. A műsorban kiélhetem hogy vegyes az érdeklődési köröm, úgy értem: feldolgozhatok bármilyen témát, legyen szó a XX. század történelméről, vagy akár viccesebb anyagokról. Észrevettem, hogy készíthetek én bármilyen komoly riportot elképesztő megszólalókkal, de ha elmegyek a boltba, azt mondták, hogy „na az az otthonkás anyag, az nagyon jól sikerült!”

Vanda: A XXI. század a televíziózás ajándéka. Aki ebben részt vehet, az mindent megkapott. Olyan emberekkel találkozunk, olyan helyekre megyünk el, olyan kapcsolatok épülnek ki, amire máshol esélye sem lenne. 

Szondi Vanda és Veress Kriszta, a XXI. század riporterei (Fotó: RTL Magyarország)

Az elmúlt egy év mennyire volt más?

Kriszta: Amióta home office-ban vagyok, rájöttem, hogy mekkora kincs, amikor emberekkel együtt csapatban dolgozol. Hiányzik ez a miliő, de bízom abban, hogy visszatér.

Vanda: Nem vagyok home office-ban, de azt bánom, hogy sok az online interjú. A XXI. század igazi csapatmunka, az én anyagaimhoz rettenetesen sokat hozzátesz az operatőr és a technikus is, a vágóról pedig ne is beszéljünk, rajta rengeteg múlik. A jelen állapotomban persze nem ragaszkodom ahhoz, hogy terepre menjek, de egy igazán hosszú interjú akkor is csak személyesen működik.

Hányadik hétben vagy?

Vanda: Harmincötödik. Éppen úgy, ahogy Kriszta.

Kriszta: Igen, egy nap a különbség. Engem március 25-re, Vandát március 24-re írta ki az orvosa.

Mindkettőtöknek első gyerek?

Vanda: Nekem már van egy három és fél éves fiam,

Kriszta: Nekem az első. Hamarabb akartuk, de így alakult.

Mit szóltak az RTL-nél, hogy egyszerre két embert kell pótolni?

Vanda: Nagyon megértőek voltak, senki sem csinált problémát. A XXI. században az is jó, hogy rugalmasan tudom beosztani a napomat, így akár az óvodába is oda tudok érni. Terveim szerint amint a kisebbik babám picit nagyobb lesz, elkezdek XXI. századot forgatni. A napi pörgésbe pedig másfél év után mennék vissza.

Szondi Vanda (Fotó: magánarchívum)

Kriszta: Szerencsés vagyok, mert elfogadó helyen dolgozom. Amikor mondtam, hogy a gyerek miatt valószínűleg sokat hiányzom majd, gondolkodás nélkül mondták, hogy rendben. Szóltam, hogy küzdelmes út volt eljutni idáig, és mivel már 40 felett vagyok, valószínűleg otthon kell feküdnöm, de erre is azt mondták, hogy rendben. Akkor még persze nem tudtuk, hogy könnyű terhességem lesz: nyugodtan tudtam dolgozni, semmi bajom nem volt.

Vanda: Krisztának nagyon sokan szurkoltak: volt olyan közös kollégánk, aki elsírta magát, amikor megtudta, hogy babát vár.

Ilyenről az emberek általában nem szívesen beszélnek, te mégis ennyire nyíltan vállaltad?

Kriszta: Igen. Sok olyan téma van, amiről nem szívesen beszélnek az emberek. Például arról, hogy a gyerekvállalás nem olyan egyszerű, és hogy a fogamzóképes párok negyede küzd ezzel. Ez nagyjából azt jelenti, hogy amikor ülsz egy társaságban, akkor minden negyedik-ötödik embernek van ilyen problémája, csak nem mernek róla beszélni. Pedig egyszerűbb lenne, ha nyíltan beszélnénk róla. Vagy például – nem akarok politizálni – de amikor politikusok turkálnak az ember méhében, akkor kíváncsi vagyok, mit mondanának, miután bemennek egy meddőségi intézetbe, és látnák a párok arcát, akik nem néznek egymásra. Kicsit szégyenkeznek, kicsit aggódnak. Óriási küzdelem ez, és nem látom az okát, sőt az értelmét sem, hogy miért kellene magunkban küzdenünk.

Bár te is azt mondod, hogy nem hallani erről eleget, eközben manapság mindenki más hálószobájába, magánéletébe szeret beleszólni, a terhes nőkhöz pedig mindenkinek van egy jó tanácsa. Akarva-akaratlanul is sokan túlmennek mindenféle határon. Tapasztaltál ilyet? 

Kriszta: Például a korom kapcsán. Mondjuk, az én párom jóval fiatalabb nálam, bőven negyven alatt van, úgyhogy azt szoktam mondani, hogy ha én valamihez túl öreg lennék, akkor ő elég fiatal. A saját utamról viszont elmondhatom, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Folyton kaptam a jobbnál jobb tanácsokat, és megtanultam, hogy nincsen egyfajta segítség, de mégis az a legjobb, ha senki nem mond semmit. Nem kellenek ’az engedd el, majd jönni fog’, ’ne görcsölj rá, majd akkor jönni fog’ megjegyzések. Nincsenek varázsszerek, nincsenek természetes csodamódszerek. Nem és nem! Nálunk egyik részről sem volt probléma, és mégsem jött. Érdekes módon, amióta kiderült, hogy babát várok, azóta egy okos beszólás sem volt azon kívül, hogy aludjál sokat, mert később már nem tudsz. De senki nem mondta már, hogy egyszerre kapom majd a gyest a nyugdíjjal, és nem voltak más vicceskedések sem. Meg is lepett. Valahol biztosan mindenki szurkolt egy kicsit, vagy úgy tekintett rám, hogy én vagyok a bizonyíték, hogy ilyenkor is sikerülhet.

Veress Kriszta (Fotó: RTL Magyarország)

Korábban azt mondtátok, hogy a XXI. században feldolgozhattok hozzátok közel álló témákat. Ezzel foglalkoztatok már?

Vanda: A Híradóban többször. A XXI. században nehezebb lenne, mert nehéz ebben a témában megszólalót találni. Még mindig van egyfajta szégyenérzet az emberekben. Valamiért azt gondolják, hogy a gyerekvállalás mindenkinek könnyű kell legyen.

Annak ellenére is ezt gondolod, hogy az utóbbi időben egyre többször került elő ez a téma? Pataki Zita például bátran kiállt az Utolsó lombikkal. De ott van Ördög Nóra, aki szintén sokat és sokszor mesélt erről. Éppen azért, hogy másoknak segítsen.

Kriszta: Szép történet, hogy Zita ezt bevállalta. Én is a közepén voltam egy lombikprogramnak, nekem se sikerült, és csodáltam, amiért ő ki mert vele állni. De akadnak még az RTL-en belül ilyen egybeesések. Nem tudom, hogy Vanda mesélte-e, hogy mi már voltunk egyszerre terhesek. Spontán terhesség volt. Elhatároztuk a párommal, hogy jöhet a baba, és azonnal jött is. És Vanda akkor mesélte el éppen, hogy ő is gyereket vár. A nyolcadik hétben vesztettem el a babákat. A Vandáról és a rólam szóló történet érdekes: egy helyen dolgozunk, majdnem egy napra vagyunk kiírva, és mégis mennyire különbözőképpen jutottunk idáig. Mindenki másképpen intézi a dolgait. El kéne ezt fogadni. 

Vanda: Ahogy „jó tanácsokat” sem kell osztogatni. Például később, a gyereknevelésnél sem. Kiszálltam mindenféle kismamás és babás közösségi csoportokból, ahol elítélnek, ha szoptatsz még, vagy ha nem szoptatsz. Mert ugye istenadta tehetség, aki tud szoptatni, és el sem tudja képzelni, hogy te bármennyire szeretnél, nem tudsz. Ha hordozókendővel járkálsz, akkor azt mondják, hogy ez rossz a gyereknek, ha babakocsiban tolod, akkor megkérdezik, hogy miért: nem szereted eléggé? Ez egy folyamatos nyomás, amitől azt éreztem, hogy bármit is teszek, nem tudok elég jó anya lenni. Beleőrülsz, annyi helyről érkezhet nyomás. Szerencsés, hogy nálunk a nagymamák visszafogták magukat és nem is akartak beleszólni semmibe. Hagyták kialakulni a dolgokat.

Veress Kriszta a XXI. század stúdiójában (Fotó: RTL Magyarország)

A jelen helyzetben ezek nélkül is van elég kérdőjel, hiszen rendszeresen jönnek az újabbnál újabb jogszabályváltozások. Hogyan készültök a szülésre?

Vanda: Egyre több a kérdőjel! (nevet)

Kriszta: Szerencsés, hogy problémamentes volt a terhességünk, de azért rosszul érintettek az afféle apróságok, hogy apuka nem jöhet be az ultrahangra. Most én azt sem tudom, kinél szülök. Választhatok-e orvost, vagy nem, abba a kórházba mehetek, ahová terveztem, vagy nem. Az ilyen jogszabályváltozásokra nem lehet felkészülni. De mindezt a gyerekeknek kalandként mesélhetjük el. Nem láttam még a jelenlegi nőgyógyászomat maszk nélkül, lehet, hogy az utcán nem ismerem fel. Minden hónapban jön valami szigorítás, már rémálmaimban azt is elterveztem, hogy lehet, hogy itthon fogok szülni, és az uram fogja levezetni a szülést. Minden lehet.

Komolyan elgondolkoztál az otthon szülésen?

Kriszta: Tartok tőle, hogy  ebben a helyzetben bármi előfordulhat, de jó lenne elkerülni.  (nevet)

Vanda, ez benned is felmerült?

Vanda: Ez éppen nem. Én orvost váltottam a terhességem alatt, de nem az orvos, hanem a kórház miatt. Az első alkalommal álomszülésem volt, pedig a legrettenetesebb forgatókönyvre voltam felkészülve: hogy majd a Móricz Zsigmond körtér közepén elfolyik a magzatvizem, és minden borzasztó lesz, ehhez képest nagyon rendes volt a fiam: egy vasárnap reggel háromnegyed 6-kor éreztem az első fájásokat, egy órával később felkeltettem a férjemet, hogy ez most már lehet, hogy az. Elindultunk a kórházba. A férjem nem volt túl szívbajos, megállt a benzinkúton ablakot mosni meg ilyenek. Két fájás között rendkívül jól elszórakoztunk, nevetgéltünk, és amikor beértünk a kórházba, az ügyeletes orvos haza akart küldeni, mert azt mondta, hogy aki ennyire vidám, annak nyilván nincsenek tolófájásai. Szerencsére bent volt a szülésznőm, aki rám nézett, és ez volt a szerencse, mert azonnal a szülőszobába vitt és másfél óra múlva megszületett a fiam. Ezért gondoltuk most, hogy praktikus lenne egy olyan kórházat választani, ami nincs messze. Csak az fontos, hogy a férjem is bejöhessen majd. Ott volt az első alkalommal is, ami hatalmas erőt és biztonságérzetet adott. Az, hogy ez a mi közös gyerekünk és ezt együtt csináljuk. Azt hiszem, sírni fogok, ne haragudjatok.

Kriszta: Én is úgy tervezem, hogy ott lesz az emberem, de nem tudjuk mi lesz, annyi minden változhat addig. Elengedtem ezt a kérdést. Online vásárolgatok, mert most az sincs, hogy bababoltokat járhatok. Ismerem magam, azt tudom előre, hogy hisztérika leszek.

Szondi Vanda interjúja Marék Veronikával a XXI. században (Fotó: RTL Magyarország)

Tényleg ennyire nyugodtan kezelitek ezt a bizonytalan helyzetet?

Vanda: Engem a tervezhetetlenség visel meg. A magánéletemben fontos, hogy lássam, mi történik majd, és hogy történik. Előre szoktam tervezni.

Már arra is megvan a terved, hogyan térsz vissza a munkahelyedre?

Vanda: Én a fiammal másfél év után mentem vissza, és ennyit most is szeretnék itthon lenni. Egyébként azt szeretném, és a műsor szerkesztőjével ezt már meg is beszéltem, hogy amikor a második gyerekem mondjuk úgy fél éves, és már nincs az a napi négyszer-ötször-százszor szoptatok, akkor azért elkezdenék XXI. századot csinálni. A híradóba később állnék vissza, legalább másfél év múlva, de azt tapasztaltam az első gyerekes itthonlétnél, hogy kell valami, ami kimozdít, meg ami máshogy használja az agyamat. A napi pörgésből és a sokirányú tájékozottsági kényszerből kiesni egy ilyen pelenkával körbevett, púderszagú világba, az azért sokkoló tud lenni. Amennyire vágyik rá az ember, annyira légüres a tér. A mondókázáson és az éneklésen – ami tök jó, és mindennap csinálom – túl valami tök másra használni a lekötetlen, ilyen típusú energiáimat. A XXI. század erre kifejezetten alkalmas, mert nem vagyunk időben korlátozva.

Kriszta: Azzal én is úgy vagyok, hogy ha nem egy kis pokolfajzat lesz, aki állandóan üvölt, akkor én is szeretnék forgatni, de persze nem teljes állásban. Annyit vártam rá, akkor legyek már vele valamennyit itthon, nem?

Szerintem az is rendben van, ha valaki vissza akar menni gyorsan és az is, ha otthon akar maradni, ameddig csak lehet.

Kriszta: Ez így van. Viszont látom, hogy azok az ismerőseim, akik egyedül vannak otthon a gyerekkel, és két szótagot hallanak egy évig, azok nagyon nehezen viselik. Nem véletlen, hogy az anyukák soha sem voltak egyedül a történelem során, hanem ott volt egy családtag. De ezért is mondom, hogy három évig biztosan nem maradok itthon.

És arra is van terv, hogy bölcsődébe adjátok-e a kicsiket, vagy esetleg bevinnétek őket a munkahelyre?

Vanda: A munkahelyünk nagyon családbarát, bármire találnának megoldást, de ez nem olyan munka, amit fél szemmel lehet csinálni, vagy csak nekem nem megy. Amikor a gyerekemet bölcsibe adtam, már vágytam rá, hogy visszamenjek, és nagyon jó is volt. Viszont rettenetes volt találkozni a közösségi médiás megmondóemberekkel, hogy miért megy vissza, miért nem marad otthon? Ezért szült, hogy belökje a gyereket a bölcsibe? Mert ugye a bölcsőde nem kötelező. Ezt a részt nagyon nehezen éltem meg.

Szondi Vanda és Veress Kriszta, a XXI. század riporterei (Fotó: RTL Magyarország)

Gyakran ér benneteket ilyen jellegű támadás a közösségi médián keresztül?

Vanda: Akad. Kikezdték már a beszédemet is, ami kezdőként rosszul érintett. De a gyerektéma az érzékenyebb. Minden élethelyzet más. Nem lehet tudni, hogy valaki miért adja bölcsibe a gyerekét. Lehet, hogy a pénz kell neki, és az is lehet, hogy hozzám hasonlóan azt érezte, hogy imádja-szereti a gyerekét, de szüksége van felnőtt társaságra, hogy jól működjön. Iszonyatosan károsnak tartom azt, hogy most mindenki úgy érzi, hogy elmondhatja a véleményét, és csak az ő véleménye számít, és mindezt teljesen moderálatlanul, minősíthetetlen stílusban, abszolút meggyőződve magában teszi. Hogy arról beszélnek, hogy aki mást gondol, mást érez, az hibás és elítélendő. Teljesen mindegy, hogy ezt most onnan nézem, hogy fú, milyen nő, aki három évig otthon marad, vagy hogy milyen anyuka, aki egyévesen bölcsibe adja a gyerekét. Annyira sokfélék vagyunk. Jó lenne, ha emberekben több lenne az empátia akár gyereknevelési, akár párkapcsolati, akár politikai kérdésekben. Nem csak egy igazság létezik.

Kriszta: Éveken át hallgattam, hogy „jaj, mire vártok még?”, és nem jutott eszébe senkinek, hogy megkérdezzék, miért nincsen gyerek. A másik véglet, amikor megláttam, hogy Gryllus Dorka 47 évesen teherbe esett. Azok a kommentek, hogy ilyen öregen már minek? Sok út van, és ne szóljunk bele senki életébe, mert aki benne van, az tudja, mit csinál. Még a legjobb szándékkal se szóljanak bele. Grecsó Krisztiánnal beszélgettem egyszer, interjút csináltam vele. Beteg volt. Elmondta nekem, hogy az volt a legrosszabb, hogy mindenki segítő szándékkal próbált valami okot találni arra, miért lett ő rákos. Mondták neki, hogy sok a kibeszéletlen dolga, sok mellre szívott dolog van. Azt mondta, hogy tulajdonképpen ugyan jó szándékkal tették, de áldozathibáztatásnak tűnt. Neki az volt a legjobb, amikor ki tudta mondani, hogy ő nem hibás, mert van ilyen. Ugyanígy a gyermekvállalásnál is a legjobb szándékú tanácsok, a legjobb szándékú segítség is egy idő után áldozathibáztatásnak tűnik, mert azt sugallja, hogy tényleg te tehetsz róla. Nekem az volt a legjobb, hogy a nőgyógyászom, akihez évek óta járok, azt mondta nekem, hogy „de hát maga nem hibás, vannak ilyen helyzetek.” Ezt kellene elfogadni, hogy vannak helyzetek. Ezek sokfélék lehetnek, és a legjobb nem beleszólni.

Ha olvasnál még sztárokkal készült interjúkat, íme néhány: 

• Keresztes Ildikó újult erővel készül a visszatérésre: „2021-ben a gyerektéma már nem foglalkoztat”
• Thuróczy Szabolcs: „Csak próbálom szeretni a gyerekeimet, és nem túlszeretni. Semmi mást nem kell tenni”
• „Megtörtént az első randevú, megfogtuk egymás kezét, és azóta el sem engedtük” – Németh Kristóf és a nők