„Úgy éreztük, hogy ez az égben köttetett” – Gömöri András Máté és a nők

Édesanyám, Erzsébet

Édesanyám azáltal gyakorolta a legnagyobb hatást az életemre, hogy nagyon hamar elveszítettem őt. Csak tízéves voltam, amikor elhunyt. Addig csodálatos volt a kapcsolatunk. Meghatározó élményem vele kapcsolatban, hogy többek között biológia szakos tanárként dolgozott, és természetvédelemmel foglalkozott. Volt egy fontos projektje, a Borsodban található Bikarét. A helynek nagyon különleges a mikroklímája, nagyon sok védett és fokozottan védett növény található ott. Az volt a nagy terve, hogy szerette volna védetté nyilváníttatni, ami az életében végül nem történt meg, de a halála után már igen, amire biztosan nagyon büszke lett volna. Nagyon sokszor vitt ki engem oda és sokat tanított nekem növényekről, madarakról, erdőről, és ez az élmény a mai napig nagyon erősen bennem van.

Sajnos nagyon sok minden megfakult és kikopott az emlékeimből vele kapcsolatban, így csak apró emlékfoszlányaim vannak róla, például a keze és a szeme. Az elvesztésével belekényszerültem egy olyan helyzetbe, amiben két lehetséges út állt előttem: az egyik az elmerülés az önsajnálatban, a másik pedig az, hogy harcossá válok és képes leszek felállni ebből. Szerencsére sikerült, és ez volt az első olyan történés az életemben, ami afelé tolt, hogy olyan emberré váljak, aki képes érvényesíteni a gondolatait, a terveit és képes elérni a maga elé kitűzött célokat. Persze az önsajnálatot én sem tudtam teljesen kikerülni: 10 éves koromban félárvává, 16 éves koromban pedig árvává váltam, amikor édesapámat is elveszítettem, és idő kellett ahhoz, hogy ezekből felálljak. Nyilván az is tolt a színpad és művészetek felé, hogy ezeket a traumákat valahogy feldolgozzam, és hasznomra tudjam fordítani ezeket a történéseket. Néha már azt hittem, túl vagyok rajta, de az önsajnálat időről időre visszatért az életembe: elég, ha csak arra gondolok, amikor a kollégiumban láttam, hogy a többiek ünnepekkor hazamentek a családjukhoz, vagy anyák napján virágot vittek az édesanyjuknak. Ezek kétségtelenül depresszív pillanatok voltak, de sikerült mindig legyőznöm őket.

Keresztanyám, Ilonka

Mindig ott volt a távolban, tudtam, hogy ő ott van nekem. A mai napig tartja azokat a régi szokásokat, amiket édesanyám és édesanyám családja tartott. Gyerekkorom óta minden karácsonykor felhív, és a telefonba énekel nekem. Számomra nagyon megnyugtató dolog, hogy amióta élek, ez sosem marad el: minden karácsonykor keresztanyám a telefonban énekel nekem. Amikor még kicsi voltam, néha előfordult, hogy eljött és személyesen énekelt. Mindig elmondja, engem és a bátyáimat sajátjaként szeret. Vidám, életerős, állandóan jár a szája és teli van energiával. Amikor megyek hozzá, mindig süt, főz. Jól esik tudni, hogy még mindig van nekem: kicsi, hangos, nagyon szeret és nagyon szeretem.

Nevelőanyám, Judit néni

Édesanyám halála után elindult egy viszonylag hányattatott korszak az életemben, ami teli volt költözésekkel, és ez az otthontalanság érzésével párosult. Ennek idővel az lett a vége, hogy egy sporttáskányi cuccra redukálódtak a személyes holmijaim. Judit nénivel édesapám az édesanyám halála után ismerkedett meg, miután elköltöztünk a régi otthonunkból.  Általa tizennégy évesen kaptam egy második esélyt arra, hogy szép családom legyen. Judit nénivel együtt kaptam két mostohatestvért, és egy egész családot a faluban nagynénikkel, nagybácsikkal, nagyszülővel. Ez volt az egyik legszebb ajándék, amit valaha az életemtől kaptam. Úgy szoktam erre gondolni, hogy mivel sokáig bírtam a megpróbáltatásokat, az élet küldött nekem egy földi angyalt, Judit nénit, aki fiaként szeretett és nevelt. Nagyon sok jót tanultam tőlük, és a mai napig a családomként tekintek rájuk, és úgy is várnak engem haza. A falujuk, Kisgyőr az én otthonom. A mai napig őt hívom fel anyák napján, és az esküvőnket is ő szervezte a feleségemmel. Hálistennek nagyon jóban vannak, szeretik egymást és nagyon sokat beszélnek.

Ha bármikor elveszettnek érzem magam, vagy olyan tanácsra van szükségem, ami átsegít egy-egy nehezebb perióduson, akkor őt hívom fel. Az a fajta szeretetteljesség, ahogyan a világ felé fordul és az a szeretet, amit általa megtapasztaltam meghatározó volt számomra. A tőlük kapott szeretet vértezett fel arra, hogy nekivágjak és kergessem az álmaimat. Kaptam tőlük egy második gyerekkort, volt egy kis békeidő az életemben, ami nagyjából édesapám haláláig, tizenhat éves koromig tartott. Utána elköltöztem tőlük, de a szoros kapcsolat megmaradt, és ha ma azt mondom valakinek, hogy „Hazamegyünk”, akkor hozzá megyünk haza.

Tündi néni, az énekkar vezetője

Édesapám építészmérnök volt, aki a villamosiparhoz is értett, mindkét bátyám az építőiparban, illetve a villamosenergia-iparban helyezkedett el. Emiatt én is Miskolcon, a Bláthy Ottó Villamosipari Technikumban kezdtem tanulni, bár elég hamar kiderült, hogy nem ez lesz az én utam. A színészet megtalált különféle módokon: gyerekszínészként a Miskolci Nemzeti Színházban, illetve a Bláthyban bekerültem az énekkarba, ahol musicaleket adtunk elő. Az ottani énektanár, Tündi néni volt az első, aki megkérdezte tőlem, hogy tudok-e énekelni, és elénekeltette velem a Tavaszi szél vizet árasztot. Mondta, hogy ez nem rossz, gyakoroljak: még azon a héten beálltam az énekkarba. Így kerültem be a Hairbe, és ez által ő volt az, aki elindított a színház felé. Ezt sosem fogom elfelejteni neki.

Mentorom, Fincza Erika

Első körben nem vettek fel a Színművészetire, így a pályafutásomat a Pesti Magyar Színiakadémián kezdtem meg. Ott volt egy csodálatos mozgás- és tánctanárunk, Fincza Erika. Rá akkor és ott azért volt nagy szükségem, mert azért elég nagy ugrásnak számított, hogy elindultam egy borsodi faluból, hogy aztán egy miskolci villamosipari technikumos kitérő után Budapestre jöjjek azzal, hogy akkor én színész leszek. Ez olyannyira nagy álomnak tűnt, hogy sokak szemében röhejes volt: meg is kaptam sokszor, hogy először kéne valami rendes szakma, aztán hülyéskedhetek. Nem volt B-tervem, erre tettem fel mindent, viszont teli voltam kétségekkel. Ahogy felvettek a színiakadémiára, gyorsan bekerültünk különféle darabokba statisztaként, és Erika állított be minket. Sokat beszélgettünk, és ő erősített meg abban a hitemben, hogy elég lehetek, kemény munkával és a munka iránti alázattal bármire képes vagyok. Nincs szükségem arra, hogy mindig legyen egy patrónusom, ahogy arra sem, hogy mindig legyen valakim, aki protekciót biztosít. Akkoriban teli voltam komplexusokkal, mert nálam sosem működött úgy, hogyha pénzre volt szükségem, akkor hazatelefonáltam apunak vagy anyunak, hogy küldjenek már. Olykor még olyan hétköznapi problémákat sem tudtam megoldani, mint egy vonatjegy megvásárlása Miskolcra. Erika volt az, aki azt mondta nekem, hogy semmi probléma nincs ezzel az életszakasszal: megtanított arra, hogy higgyek magamban és higgyek a kemény munka erejében, mert előbb-utóbb kifizetődik. Egy nagyon bölcs nőnek tartom őt, aki nyitott szemmel jár a világban. Kedves, szeretetteljes, és képes az embert úgy leteremteni, hogy igazából semmi csúnyát vagy rosszat nem mond, de mégis annyira kellemetlenül érzed magad utána, hogy a következő próbán kétszer annyit dolgozol emiatt. Látta, hogy mennyire akarok és mennyit dolgozom ezért, így tőle is egyre több lehetőséget kaptam, illetve segített különféle színházi projektekbe bejutni. Neki köszönhetem, hogy viszonylag hamar elkezdtek használni különböző előadásokban. A kezdet kezdetén ledeket kellett bekötnöm a színházban éjszakánként, hogy keressek egy kis aprópénzt, de amikor már volt egy-két színházi szerepem, ezeket a munkákat el tudtam engedni, és végre abból élhettem, amit szeretek. Ezért borzasztóan hálás voltam neki, sőt a mai napig az vagyok.

Feleségem, Lilla

Róla és a kapcsolatunkról hetekig tudnék beszélni. Sokáig gyakran kérdezték tőlem, hogy én ezt átgondoltam rendesen? Biztos voltam a dolgomban, amikor Lillát randira hívtam? Azt szoktam erre mondani, hogy ebben nem volt semmi gondolkodás, ebben nem volt semmi ráció. Nem is tudom hibáztatni Lillát, hogy a kezdet kezdetén hülyének nézett, hogy én mit próbálkozom nála. Amikor egy picit közelebb kerültem hozzá és megismertem a Marie Antoinette próbái közben, olyan erős kapcsolat lett kettőnk között, hogy – és tudom, hogy ez nyálasan hangzik – úgy éreztük, hogy ez az égben köttetett. Éreztük, hogy van köztünk egy olyan erős kapocs, amit nem tudunk figyelmen kívül hagyni. Hálistennek nem is kellett. Tudtuk, hogy szürreális az, ami köztünk van: neki már volt két fia, van közöttünk egy korkülönbség, mindezek ellenére mégis azt mondta nekem, hogy ez csodálatos, és ha csak egy ideig tart, akkor is vágjunk bele, éljük meg és éljünk a mának. Én már akkor tudtam, hogy ezt nem akarom elengedni. Az idő minket igazolt. Megkértem a kezét, ő pedig igent mondott. Volt egy csodálatos esküvőnk, és azóta is nagyon boldogok vagyunk.

Mindennap hálát adok azért, hogy ő van mellettem. Sok szempontból tudom azt mondani, hogy jobb emberré tett, segített jobban megismerni és elfogadni magamat, valamint segített kiélesíteni azokat a tulajdonságaimat, amik sikerre vihetik az embert. Pont nemrég voltunk felénekelni egy dalt, és amikor Lilla stúdióban dolgozik, előjön, hogy neki abszolút hallása van: olyan zeneiség van a feleségemben, ami engem még hosszú évekig el fog ámítani. Olyan profin dolgozik a zenéivel, hogy tátom mindig a számat, és ilyenkor egy kicsit mindig még jobban beleesek. Elképesztő ereje és kisugárzása van, amikor ilyesmivel foglalkozik. Nagyon kevés ember van, akitől elfogadom a kritikát a szakmában, és ő az egyik. Mindig kikérem a véleményét, aztán néha persze vitázunk, de sokszor derül ki, hogy igaza van.

A Nők az életemben cikksorozatunk további írásai:

• “Megtörtént az első randevú, megfogtuk egymás kezét, és azóta el sem engedtük – Németh Kristóf és a nők
• “Házasságban már régóta nem gondolkodom” – Dopeman és a nők
• “Lenyűgözött a gyönyörű szemével és eszével” – Gálvölgyi János és a nők