Gálvölgyi János és a nők

Anyám, Gumbinger Mária

Meglehetősen anyás gyerek voltam. Apám szigorú tisztviselő volt, nem volt meg vele a regényekben olvasható klasszikus apa-fiú kapcsolatunk. Anyukám állt közelebb hozzám, neki meg én voltam a mindene. Nem tegeztem a szüleimet, ami kamaszkorom tájékán elég furcsa volt, mert a legtöbb barátom tegeződött anyuval meg apuval, nálam meg ment a „tetszik tudni” meg hasonlók. Hiányzott otthon az a közvetlenség, ami a tegeződés sajátja. Pedig nem egy grófi család volt a miénk, nem is tudom, miért alakult ez így. Anyámtól akkor kaptam meg egy alapmondatot, amikor már idősebb lettem. Ő sosem nyaralt, külföldön soha életében nem volt, így apám halála után arra gondoltam, hogy befizetem őt egy utazásra, és majd elmegy valakivel. Erre anyám azt mondta, hogy

Ez egy nagyon-nagyon fura mondat, ami nemcsak a mamámat jellemezte jól, hanem engem is. Sokan nem gondolják rólam, mert az emberek leginkább a vidám műfajból ismernek, de én abszolút nem vagyok egy vidám, jópofa figura. Lehet, hogy azt élem ki a színpadon vagy a kamerák előtt, ami nem vagyok. Ha süt a nap és kék az ég, én akkor is észreveszek valami szöszt a sarokban, ami zavarni kezd, és jól tudom, hogy ezt a világlátást anyámtól örököltem. De ez a világlátás tett azzá, aki végül lett belőlem.

Gálvölgyi János a ’68-as Ki mit tud?-ban ( Fotó: MTI / Patkó Klári)

Sosem szerettem szerepelni, borzasztó gátlásos voltam. Bábszínházaztam, de azt is csak magamnak, közönség nélkül. Amikor 14-15 éves korom körül kiderült, hogy tudok hangokat utánozni, akkor néha szóltak a családi eseményekkor, hogy „Jancsika, állj ki és csinálj valamit!”, és én abba belepusztultam. Gátlásos voltam, és ez a mai napig igaz rám, legalábbis amíg nem kerülök színpadra. Ha társaságban vagyok, alig veszik észre, hogy ott ülök, az nem rólam szól. Apám énekelt a Vasas kórusában, és arra emlékszem, hogy elmentem őt megnézni, és mire megtaláltam a színpadon, már vonultak is le. (nevet) Abban biztos voltam, hogy ezt én nem akarom, a színpad engem csak úgy érdekelt, ha egyedül állhatok rajta. Anyukámban még annyi szereplési vágy sem volt, mint édesapámban: borzasztó szemérmes volt. Az SZTK-ban dolgozott ápolónőként a gégészeten, és nagyon szerettem hozzá kijárni. Jó volt őt nézni, ahogy teszi ott a dolgát fehér köpenyben, nagyon büszke voltam rá, mert ő ott valaki volt.

Nagymamám, Róza

Múltidéző kincsek a fotóalbumból – 72 éves lett Gálvölgyi János

Anyai ágról nem ismertem a nagyszüleimet, nagyon korán meghaltak. Az apai nagymamám viszont közel állt hozzám, nyolcéves koromig együtt laktunk vele és nagypapámmal. Borzasztóan szerettem a nagyszüleimet, de nem tudom megmagyarázni, miért. Arra sincs magyarázat, miért ízlik nekem a húsleves. Emlékszem, ahogy ültem nagypapám ölében, szalonnát evett, és amikor kaptam egy katonát – bár nem szerettem –, tőle még az is jól esett. Nyolcéves koromban elköltöztünk tőlük, de hetente egyszer-kétszer visszajártam hozzájuk. Amikor megkaptam életem első fényképezőgépét, az volt az első dolgom, hogy mentem őket lefotózni. Nem bíztattak, de nem is gátoltak a pályámon, talán nem is gondolták ők komolyan, hogy színész leszek. Tény, hogy amikor nem vettek fel a főiskolára, és vidékre akartam menni vándorszínésznek, akkor apám annyit mondott, hogy szó nem lehet róla. Mondta, hogy mindenképp kell szakmát tanulnom, és így lettem fényképész. Nem érdekelt olyan nagyon, de valamit kezdenem kellett magammal, hogy ne vigyenek el katonának, mert azt viszont gyűlöltem volna. Akkoriban továbbtanulással el lehetett érni, hogy pár évig ne kelljen bevonulni. Mázlim volt, mert letelt a két évem, aztán felvettek a főiskolára, így megúsztam a katonaságot, és végül honvédelmi adót fizettem helyette.

Kollégám és barátom, Hernádi Judit

Hernádival fura kapcsolatunk van, miatta inkább nem mondom, hány éve ismerjük egymást. (nevet) Hosszú éveken keresztül egy házban laktunk, jöttünk-mentünk egymás mellett, „kollega-kollega”. Sokat tévéztünk együtt, de végül a színház hozott minket közel egymáshoz. Ő az a kolléganőm, akivel olyan kapcsolatban vagyok, hogyha bármi problémám van, felhívhatom, elmondhatom neki, tanácsot kérhetek tőle és számíthatok rá. És persze ő is rám. Ha létezik férfi-nő barátság a szakmában, a miénk biztosan az.

Hernádi Judit és Gálvölgyi János (Fotó: Nagy Zoltán)

Feleségem, Jutka

Nagyon sokat köszönhetek Jutkának, több mint ötven éve ismerem őt. Az Amatőr Színjátszó Mozgalomban jöttünk mi össze. Jutka is színésznőnek készült, és miközben fényképészként dolgoztam, én is színész akartam lenni. Mészáros Tamás Szkéné Színházában ismertük meg egymást egy Görgey Gábor-darabban. Próbáltuk a színdarabot kettesben, és engem Jutka rögtön lenyűgözött a gyönyörű szemével és az eszével. Vonzó volt az olvasottsága. Elkezdtünk beszélgetni, és ez a beszélgetés már ötven éve tart. Szokták mondani, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő, és tudom, hogy közhely, de igaz. Jutka ráadásul nem csak engem támogat, nem alárendelt ebben a kapcsolatban, hanem igazi társ, és a saját jogán is sikeres műfordító. Ötvenvalahány könyv áll már mögötte, méghozzá komoly könyvek. Ért a színházhoz, és szereti is, amivel sokat tud segíteni nekem. A premierre mindig eljön, és az előadás után először azt kérdezem tőle, hogy rendben volt-e. Ha azt mondja, hogy rendben volt, az rendben volt. Ha valami nem tetszik neki, megmondja két mondatban, de nem szoktuk apránként kielemezgetni egymás munkáit. Amit tudok, elolvasok tőle. Igazi társ az én feleségem.

Gálvölgyi Judit és János esküvöje (Fotó: smagpix)

Jutkából végül azért nem lett színésznő, mert nem vették fel a főiskolára. Nem volt könnyű neki azzal a keresztjével, hogy az apja a Rodolfo, a férje meg a Gálvölgyi. Ilyenkor mindig gyanús, hogy mit intézett el az apja és mit intézett el a férje. A szakmájában viszont semmit nem tudtunk neki elintézni, ő a saját jogán lett Gálvölgyi Judit, műfordító.

Anyósom, Olga

„Yes Sir, hordunk bugyit!” – 40 éve mutatták be a Magyar Televízió legjobb szilveszteri műsorát

Szerencsés vagyok, hogy egy olyan családba kerültem be, ahol az én „bolond” szakmámat ismerték és értették. Nálunk a vasárnap sosem vasárnap volt, mert akkor én dolgoztam, hanem mondjuk kedden, amikor együtt lehetett az egész család, és ilyenkor lehet enni vasárnapi ebédet. Az én feleségem Rodolfo miatt ebben nőtt fel, neki ez nem jelentett újdonságot. Anyósom háztartásbeli volt. Egy ideig apósom mellett dolgozott, de miután Jutka megszületett, abbahagyta a fellépéseket. Klasszikus művészfeleség volt, és azzal foglalatoskodott, hogy apósomnak mindene meglegyen, nyugalom és béke a háttérben, hogy tudjon dolgozni. Én ugyanezt megkapom Jutkától. Mázlim van, hogy otthonról egy ilyen példát kapott. Ez persze nem arról szól, hogy amikor apósom hazajött, vagy én hazajövök, akkor lábujjhegyen mászkálnak körülöttünk. A feleségem például tudja, hogy ha este nehezebb darabban játszom, akkor nem fogok mondjuk pacalpörköltet enni előtte, mert ilyenkor alig eszem valamit. Apósomnak is voltak ilyen szokásai: fellépés előtt például nem evett téliszalámit, hogy ne legyen rossz a lehelete. Egy művészfeleség hozzáállása más, mint amikor valakinek a férje mondjuk géplakatos.

Nyugati pályaudvar, a Szovjetunióba utazó negyventagú esztrádegyüttes szereplői közül Alfonzó (Markos József), Szenes Iván dalszövegíró, Rodolfo (Gács Rezső) – Fotó: Bauer Sándor, Fortepan

Lányaim, Eszter és Dóra

Mindig lányokat akartam, nem tudom miért. Az volt az elképzelésem, hogy aránylag fiatalon megadasson nekem, hogy megyek az utcán a lányommal, és azt mondják, hogy „De jó nője van a Gálvölgyinek”. (nevet) Ez végül megtörtént velem, nem is egyszer. Erre nagyon büszke voltam. Két fantasztikus, csodálatos lányom van. Persze vannak a lányos apukás életmódnak árnyoldalai is. Este épp megyek haza a színházból, és ott áll a kapualjban az én lányom, és csókolózik egy zsíros hajú, csimbókos, koszos palival. Hátulról odalopóztam, és úgy elzavartam a pasast… (nevet) Furcsa, amikor az ember megérzi a lányán egy másik férfi arcvizét, de legalább boldog lesz attól, hogy a másik pali tiszta és arcvizet használ. (nevet) Az ember borzasztó féltékeny a lányaira, a lányos apák egy külön kategória. Jönnek a fiúk, a férjek, a válás meg a mindenféle gondok, de hála istennek mindkét lányom a maga módján sikeres és boldog. Az ember bármennyire szeretne, a magánéletükbe nem tud beleszólni, hiába akarom én a legjobbat. Hiába mondtam, hogy a Bélát ne, inkább a Gézát, de amúgy nem mondtam ilyeneket.

Gálvölgyi János, felesége, Judit és lányaik: Dorka és Eszter, Gálvölgyi 65. születésnapján a Madách Színházban (Fotó: Olajos Piroska)

Kezdetektől arra vágytam, hogy két lányom legyen, és ők már kicsinek is nagyon szépek voltak. Úgy képzeltük, hogy kiöltöztetjük őket, és kéz a kézben sétálunk velük vasárnap az Állatkertben. Ehhez képest szombatonként volt két előadásom, este még egy tévé- vagy rádiófelvételem, és vasárnap nem tudtam felkelni, mert aludtam délig. Az ember ennek a pályának úgy vág neki, hogy jó lenne vezető színésznek lenni és nagy szerepeket kapni, de ezzel csak még több elfoglaltság jár. Aztán hipp-hopp, a gyerekek felnőnek. Később pedig már hiába érek rá, hogy elmennék velük valahová vasárnap, mert akkor mennek ők, csak már nem velem, hanem mondjuk a Bélával. És akkor az ember ül, és nézi az ajtót, hogy mikor jönnek haza, legalábbis amíg egy fedél alatt élünk. Apósom bölcsen azt mondta erre, hogy lakatosmesterként nagyon jó apa lehettél volna, mert otthon lettél volna szombat-vasárnap a családdal. De akkor nem te lettél volna a Gálvölgyi János. Ennek ára van. Az emberről az irigyei mindent leirigyelnek, de a sok munkát és az ezzel járó áldozatokat soha. Az embernek van egy lelkifurdalása, hogy többet kellett volna otthon lenni velük, mert elszaladt az idő, de ha így teszek, akkor meg nem én vagyok a Gálvölgyi. Így történt, ez az élet most ezt adta. De soha rosszabbat!

Olvasnál még Gálvölgyi Jánosról az nlc-n?

• Gálvölgyi János: Nincs se puszi, se pacsi
• Ezekért imádtuk a régi szilvesztereket
• Gálvölgyi János lemaradt a lánya esküvőjéről