„Udvaros Béla idén januárban még családja körében ünnepelte 95. születésnapját. Csütörtök hajnalban békésen, álmában hunyt el, szerettei mindvégig mellette voltak” – írta egy évvel ezelőtt közleményében Udvaros Dorottya. Az elmúlt egy esztendőben próbálta feldolgozni édesapja halálát, most már készen állt arra, hogy beszéljen róla.
„Azt vettem észre, betöltötte a kilencvenedik, a kilencvenegyedik, a kilencvenkettedik évét, és készült arra, hogy az életnek egyszer csak vége lesz. Bölcsen, okosan, derűvel, tisztán, higgadtan. A földön járt, és komolyan gondolta, hogy ami még hátravan, ami rendeltetett, azt hasznosan szeretné eltölteni. A halála előtt két évvel pontos forgatókönyvet írt arról, hogyan szeretné majd a temetését, milyen vers, zene szóljon, kiket hívjak el. Ezt a papírt kinyomtatta, csak a dátumot hagyta üresen. A temetésén én is mondtam búcsúbeszédet, féltem, nehogy végigbőgjem, azon is izgultam, hogy minden úgy legyen, ahogy ő szerette volna. Szerintem elégedett lehetett velünk. Mi sokat jártunk együtt a temetőbe édesanya sírjához, mindig mondogatta, a lelke itt maradt velünk. Ezt olyan sokszor elmondta, hogy komolyan veszem, így egy kicsit könnyebb édesapa elengedése. A fotója ott van az íróasztalomon, ha valami gondom van, beszélgetek vele” – árulta el a Story magazinnak a művésznő, aki Udvaros Béla utolsó napjairól is beszélt.
„Egyszerűen elfogyott az ereje. Tombolt a járvány, jó ideje már egy otthonban élt, innen bekerült a kórházba, nagy nehezen megtudtam, hova vitték, kiharcoltam egy orvos-igazgatói engedélyt, hogy bemehessek hozzá, és saját felelősségemre visszavigyem az otthonba. Nem akarták engedni, de ragaszkodtam hozzá. Így még találkozhatott a feleségével, Magdóval, az unokájával, Mátéval. Még beszélgettünk, nevettünk, aztán három nap múlva örökre elaludt. A gyerekkorát leszámítva, hiszen félárva volt, szép és gazdag életet élt. Tíz évvel ezelőtt másodjára is megnősült, a feleségével, Magdóval nagyon boldogok voltak” – mondta.