Scatman John: 52 éves korában lett világsztár a dadogással küzdő énekes

1995 olyan év volt, amikor bármi megtörténhetett: például az is, hogy szó szerint a semmiből feltűnik egy tömött bajuszú, főpincéri eleganciával öltözködő, követhetetlenül hadaró középkorú úr, aki azzal tarol le minden slágerlistát Ausztriától Ausztráliáig, hogy

Ski-bi dibby dib yo da dub dub
Yo da dub dub
Ski-bi dibby dib yo da dub dub
Yo da dub dub
Ski-bi dibby dib yo da dub dub
Yo da dub dub
Ski-bi dibby dib yo da dub dub
Yo da dub dub

 (hát, vagy legalábbis ezt írja a LyricFind.com nevű oldal)

Így mutatkozott be tehát a nagyközönség előtt Scatman (Ski-Ba-Bop-Ba-Dop-Bop) című programadó dalával Scatman John, azaz John Paul Larkin, a kacskaringós pályafutású, évtizedekig mellőzött kaliforniai jazzénekes, aki rövid idő alatt a korszak egyik legkülönösebb, legrendhagyóbb popsztárjává vált. Noha maga a zene, vagyis  ez a harsány és már-már tapintatlanul fülbemászó eurodance-es döngetés különösebben nem lógott ki a korabeli felhozatalból, az előadót már annál nehezebb volt hová tenni: sokkal idősebb és apukásabb (sőt: nagypapásabb) volt, mint a Bravo-posztereken virító tinédzserkedvencek, és egészen máshogy is énekelt. A popzenében az ilyesmit általában noveltynek szokták nevezni, ami nagyjából azt takarja, hogy az illető produkció furcsa, vicces, meghökkentő, szabálytalan, kicsit talán béna is, de – legalábbis egy-két sláger erejéig – valamiért mégis működik. És hát mi is lehet furcsább, viccesebb és meghökkentőbb  egy géppuskasebességgel szkibidabidubázó, 52 éves, joviális bácsikánál, aki éppen a La Bouche, Dj Bobo és a – szintén elég erős novelty-faktorral bíró – Captain Jack babérjaira tör? Na ugye.

John Paul Larkin egészen máshonnan indult, mint pályatársai, és itt most nem csak arra gondolunk, hogy a többnyire európai, illetve afrokaribi származású eurodance-sztárokkal ellentétben ő fehér amerikai volt. 1942-ben született egy Los Angeleshez közeli kisvárosban, El Montéban. Gyerekkorától kezdve súlyos dadogással küzdött, ami alaposan megkeserítette az életét: gyakran vált iskolai zaklatások céltáblájává. Saját bevallása szerint alapvetően ezért is fordult a zenélés felé: megszólalni alig mert, a zongora mögött ülve viszont sokkal magabiztosabbnak érezte magát. Mindössze 12 éves volt, amikor többek közt Ella Fitzgerald és Louis Armstrong lemezein keresztül megismerkedett a nagyfokú improvizációs készséget, ritmusérzéket és virtuozitást igénylő scat-énekléssel, ami tulajdonképpen az emberi hang hangszerként való alkalmazását jelenti. Ahogy a Wikipedia írja: „A scat a dzsesszzenében használatos improvizációs énektechnika. Jellegzetessége a szótagok gyors, szaggatott, előadásmódja. A hangzókat, szótagokat az énekes a szavak értelme nélkül fűzi össze.”

Bár Larkin egy idő után már igen magas szinten művelte a scattelést (igaz, közönség elé ezzel eleinte még nem mert kiállni), ráadásul kitűnően zongorázott, különösebb sikereket nem tudott elérni: a 70-es és 80-as években leginkább aprócska Los Angeles-i jazzklubokban, illetve bárokban játszott, sétahajók utasait szórakoztatta, időnként pedig session-zenészi munkákat vállalt. Első nagylemeze (egyúttal az utolsó, amelynek a borítóján a saját polgári neve olvasható ) 1986-ban jelent meg egy miniatűr kiadónál (gyakorlatilag inkább magánkiadásban), és hát túlzás lenne azt állítani, hogy felforgatta vele a világot: a John Coltrane bűvöletében fogant, szabad improvizációkra épülő album eleve kis példányszámban jött ki, de így is alig fogyogatott belőle. Larkin szerint még évekkel később is halmokban álltak a szekrényében az eladatlan példányok (a lemez ma már természetesen igazi gyűjtői ritkaságnak számít, 100 euró alatt aligha találunk eladó példányt – már ha egyáltalán találunk).

A sorozatos kudarcok, pontosabban a folyamatos egy helyben toporgás miatt a zenész – igazi jazzistához méltóan – egy idő után az alkohol és a drogok felé fordult, azonban felesége, Judy segítségével szerencsére hamar ki tudott kászálódni a gödörből. 1990-ben, 48 éves korában egy újabb nagy váltásra szánta el magát: a tengerentúlra (pontosabban: a tengeren innenre), a frissen újraegyesült Németország fővárosába, Berlinbe költözött, ahol akkoriban érdekes módon sokkal komolyabb, pezsgőbb jazzélet folyt, mint a műfaj szülőhazájában. Itt az akár még legendásnak is nevezhető, ma is működő Cafe Moskau közönségét nyűgözte le időről időre zongorajátékával és sajátos énektechnikájával. A rákövetkező évben pedig le is szerződtette őt az Iceberg nevű független kiadót, illetve produkciós céget működtető dán zeneipari szakember, Manfred Zähringer, aki ezután menedzserként és afféle mentorként is egyengette a karrierjét.

Zähringer találta ki azt is, hogy Larkin nonszensz scattelését modern, klubhangzású popzenével kellene eladhatóbbá tenni: noha az énekesnek voltak kétségei – hisz ilyesmit korábban még senki nem csinált – végül beadta a derekát, és menedzserével együtt készített néhány demót, amelyek aztán felkeltették a BMG Ariola Hamburg vezetőjének, Axel Alexandernek a figyelmét is. Bár ő sem volt teljesen biztos abban, hogy egy pumpálós eurodisco-alapokra halandzsázó idősödő amerikai vendéglátós zenészt szélesebb körben is be lehet futtatni, azért adott egy esélyt Larkinéknak, és az énekes 1994-ben, egy hamburgi stúdióban két profi pop-producer közreműködésével rögzített is néhány számot, amelyek közül egyértelműen a Scatman (Ski-Ba-Bop-Ba-Dop-Bop) bizonyult a legfülbemászóbbnak.

A pozitív üzenetű, himnikus refrénnel ellátott dal, amelynek szövegében az immár Scatman Johnként szereplő énekes végleg leszámolt a dadogással kapcsolatos gyermekkori traumáival, még az év végén ki is jött kislemezen: először csak a német rádiók kapták fel, majd a BMG hathatós promóciós munkájának köszönhetően szinte az egész világon meghódította a slágerlistákat, és csaknem egy tucat országban vált listavezetővé. Aranylemez lett Ausztráliában, Ausztriában, Svájcban és az Egyesült Királyságba, Németországban és Franciaországban pedig platina. Talán csak egy fontos zenei piacon maradt észrevétlen: az ilyesféle zenékre amúgy sem túlságosan fogékony Egyesült Államokban.

A következő kislemez, a hasonló receptet követő Scatman’s World szintén óriásit ment, az 1995 nyarán megjelentett bemutatkozó albuma – rajta a két mindent vivő slágerrel – meg különösen Japánban robbant nagyot, ahol helyből elment belőle több mint másfél millió példány. Scatman John alig fél év leforgása alatt igazi világsztár lett, aki eksztatikus állapotban sikoltozó (és főként kiskorúakból álló) közönség előtt lépett fel mindenhol, Európától Ázsiáig.

Bár második nagylemeze, az 1996-os Everybody Jam! eladásai jócskán elmaradtak Scatman’s Worldétől,  Japánban Scatman John továbbra is meg tudta őrizni hallatlan népszerűségét, sőt még rá is tett néhány lapáttal: itt lehetett kapni Scatman-babát, scatmanes telefonkártyát és kólát, dalait pedig reklámokban használták. Ugyancsak 1996-ban kapta meg az American Speech-Language Hearing Associationtól az Annie Glenn-díjat a dadogással küzdők közösségéért tett szolgálataiért: A legnagyobb gyermekkori problémámból kovácsoltam előnyt – nyilatkozta ekkoriban. – Azt próbálom elmondani a gyerekeknek, hogy a Teremtő okkal gördít az utunkba akadályokat, és hogy a legsúlyosabb nehézségeinkből is képesek lehetünk erőt meríteni a továbblépéshez.

Scatman John nem a levegőbe beszélt: harmadik lemezének munkálataiba már súlyos rákbetegként vágott bele, noha környezete mindvégig próbálta lebeszélni arról, hogy ilyen állapotban dolgozzon. A Take Your Time címre keresztelt album 1999 júniusában jelent meg; John Larkin alig fél évvel később, december 3-án, 57 évesen hunyt el tüdőrákban, Los Angeles-i otthonában.

Kapcsolódó cikkeink:

• Visszanézve is problémás: a régi Game Boy-reklámok érthetetlen szexualitása
• Zűrös válása volt a 90-es évek egyslágeres előadójának, Vanilla Ice-nak
• A 90-es évek 5 cikis ruhadarabja: ilyen szettekben hódítottunk a gimiben