„Rémisztő volt, ahogy a tömeg egyszerre kezdett üvegvágó hangon sikítva egy irányba rohanni” – nosztalgiázás a ma 34 éves SP-ről, azaz Éder Krisztiánról

Mielőtt elkezdenénk konkrétan SP-ről beszélgetni, elmondanád, szerinted milyen volt a magyar popzenében ez a nagyjából 2007 és 2012 közötti korszak, aminek ő meghatározó szereplőjévé vált?

Akkoriban még teljesen más volt a zenei piac. Minden a fizikai lemezeladásról szólt, az „online zenehallgatás” nagyjából annyit jelentett, hogy a netről lopkodták az emberek az mp3-akat. Persze létezett már akkor is YouTube, de egészen másról szólt, sőt, emlékeim szerint említésre méltó magyar youtuber 2011-2012 előtt nem igazán bukkant fel. Ez még bőven a torrentezés aranykora volt, Jeszenszkyék folyamatosan disztópikus világvégéről károgtak, esélyt sem láttak egy olyan jövőképre, ahol megvalósulhat a digitális eladás, és hát jaj, amint a CD-eladás földbe áll, a zeneiparnak annyi lesz. Kész, vége.

Egymást érték a tévéből kifolyó tehetségkutatósok: ezek a műsorok iszonyú sebességgel és mennyiségben termelték ki azokat, akik – tisztelet a ritka kivételeknek! – jellemzően elsősorban előadóként funkcionáltak jól, de nem feltétlenül tudtak maguknak létrehozni tartalmakat. Az volt a bevett munkafolyamat, hogy a kiadó megbízta a producert a zenei alap elkészítésével, aki vagy tényleg írt egy friss zenét, vagy gyorsan a fiókból előhúzott egy elfekvő demót, aztán megkerestek szövegírót, ő kirázta a kisujjából az ezredik ugyanolyan, semmitmondó sablonszöveget, az új tehetség beslattyogott a stúdióba, felénekelte a dalt, valaki meg csinált hozzá egy közepes alatti image klipet egy halom pénzért. Az egész olyan volt, mint egy gyárban a futószalag.

Működött összesen két-három meghatározó rádióadó, melyek szerkesztői élet-halál urának számítottak a szakmában, hiszen szinte csak azoknak az előadóknak volt esélyük befutni és fennmaradni, akiket ők hajlandók voltak játszani, és hasonló erővel bírt a VIVA tévécsatorna is. Nem létezett más megoldás vagy platform.

A tehetségkutató műsorokból kikerülő új arcok, mint Vastag Csaba, Gáspár Laci vagy Takács Nikolas – akik egyébként elképesztő tehetségek – leginkább a harmincas és negyvenes korosztályhoz szóltak, a rádióhallgatókhoz, akik évekig elvannak ugyanazokkal a zenékkel. Az ennél fiatalabb generációt pedig a VIVA tévés közeg szólította meg, ahol nagyban ment a tinipop, amibe belefért Márktól Lolán át az Anti Fitness Clubig sok minden, de az újdonságra éhes fiatal közönség igényeit egy idő után már egyre kevésbé tudták kielégíteni a 2-3 éve regnáló produkciók.

SP ebbe a közegbe kívülről érkezett, a rap felől. A rap akkortájt egy szubkulturális zsáner volt, nagy odamondásokkal netes fórumokon, ahova általában anyázni jártak a szereplők. Innen nőtt ki néhány „self-made” kisgyerek, akik nem akartak és nem is tudtak százezreket vagy milliókat költeni a produkcióikra, meg nem is lett volna értelme, mert akkoriban Magyarországon rapzenét néhány ezren hallgattak csak. Maguknak írták a zenéket, talán egy haverral együtt, aki féllel jobban értett náluk a zeneszerkesztő programhoz, a klipjeiket – vagyis nevezzük inkább csak zenei videóknak – is maguknak oldották meg fillérekből és szívességekből. Ma már ez tipikus jelenség, akkoriban viszont furán szokatlan volt.

Ebben az időszakban a nagy előadók az internetet még arra használták, már ha egyáltalán foglalkoztak vele, hogy esetleg a kiegészítő tartalmaikat, mondjuk egy klip werkfilmjét kitegyék a YouTube-ra, mert ugye mindenki a tévére, a rádióra meg a printre hajtott. Krisztiánék úgy döntöttek, megpróbálkoznak valami mással, nekik az internet lesz az első számú platformjuk, lesz, ami lesz.

Te mit szóltál akkoriban ehhez?

Nagyon tetszett, pont ezért láttam meg a fantáziát bennük. Egy print zenei magazinnál dolgoztam, de már egyre kevésbé hittem benne, és egyre inkább az foglalkoztatott, hogyan indulhatnék el online irányba. Később ez forrta ki magát bennem azzá a konkrét gondolattá, hogy vajon hogyan lehetne a YouTube-ra alapozva felhúzni egy zenei produkciót. Volt egy megérzésem, és véletlenül úgy alakult, hogy valamennyi tőkém is, és amikor megismertem Krisztiánt, kiderült, elég hasonló irányba menetelnénk. Úgyhogy elindultunk együtt.

SP-t egy jó formának tartottam, aki ideális partner lehetett: neki volt tartalma, én meg biztosítottam hozzá a szakmai hátteret meg a networkömet. Az internet lett a mi A-platformunk, a többi felület – rádiók, tévé, satöbbi – pedig a B meg a C lehetőségeink.

Egy év sem kellett hozzá, és irgalmatlan láz alakult ki körülötte, vagyis Fluorral körülöttük, valahogy sikerült rátalálni arra az erőteljes kifejezési formára, ami nagyon bejött a fiatalabb korosztálynak, egy nyelvet beszéltek a közönségükkel, és ez egyfajta hisztériává nőtte ki magát. Erre már elkezdtek felfigyelni a rádiók és tévécsatornák is, egy idő után megkerülhetetlenné váltak. Szép lassan olyan helyekről is érkeztek a felkérések, ahonnan korábban kizártnak tartotta bárki, például Krisztián szerepelhetett A nagy duettben, pedig akkoriban az volt a mondás, hogy a fiatalokra nem érdemes építeni, mert a saját keresettel nem rendelkezők nem fizetőképesek, haszontalan rájuk lőni. Egy ismerősöm szerint SP és Fluor a magyar média nagy átalakulásának arcaivá váltak. Igaz.

Emlékszel az első személyes találkozásotokra Krisztiánnal?

Egy VIVA tévés pilot forgatáson történt, fogalmam sincs, hogyan keveredtem oda. A forgatás után elvittem kocsival a kollégiumba. SP akkoriban még nagyon kisgyerek volt, a Kölyök, aki Budapestre költözött, elkezdett a MOME-ra járni, koliban lakott, és azt hiszem, mintha lett volna valami fotóasszisztensi munkája, ahol söprögette a stúdiót, és talán Photoshopban utómunkát végzett. Nem ismert jóformán senkit zenei vonalon, szerintem ezért is örült meg nekem. Útközben egész jót beszélgettünk, lelkes, tanulni és tenni akaró fiúnak tűnt. Úgy búcsúztunk el, hogy fussunk össze az OSG-n. Össze is futottunk. Ott ismertem meg általa Fluort. Ezután még eltelt egy év, mire a közös munkába belefogtunk, addig ötletekkel, tanácsokkal tudtam csak segíteni neki. Tettem neki pár szívességet, idővel összenőttünk, aztán amikor felálltam az akkori munkahelyemről, együtt folytattuk.

Mi volt az első közös sikerélményetek?

Sok dologban nem értettünk egyet, de abban szerencsére igen, hogy egy egységes arculatra, egységes arculati elemekre van szükség. Minden mindennel passzoljon. Sikerült egy jól azonosítható, mindenhol és mindenhogyan megjeleníthető arculatot kialakítani. Aztán megcsináltuk a Kép maradsz klipjét. Ezzel a dallal ismertük csak meg igazán az internet erejét. Korábban az volt a jellemző, hogy egy új dal „beéréséhez” hónapok kellettek, a Kép maradsznak ehhez néhány hét elég volt. Később jött a Ne add fel, aztán a Tamással közös Partyarc. A Partyarc kijött egy csütörtöki napon, a két nappal később tartott Bravo OTTO díjátadón, a Westend tetején, ahol a műsor végén SP-nek volt egy félórás blokkja, torkaszakadtából üvöltötte 3-4000 ember a Partyarcot. Egy alig kétnapos dalt. Manapság ez sem tűnik egy hűdenagy teljesítménynek, 2010-ben ismeretlen élmény volt.

Ez jelentette az áttörést, ezen a ponton biztosan tudtuk, hogy működőképes az a módszer, amiben hittünk, és az online jelenti a jövőt. Teljes volt az őrület. Önigazolásként tökéletes volt a ráeszmélés, hogy be lehet futni úgy, hogy közben kikerülhetünk mindenkit, aki megmondja, hogy mit és hogyan kellene csinálnunk a régi iskola szerint. Végre azt tehettük, amit jónak láttunk, kizárólag a közönség visszajelzéseire építve – amit konkrét számokban lehetett mérni végre a YouTube-nak köszönhetően –, mindenki más meg… Hát, úgy voltunk vele, hogy kinyalhatják, mert majd mi azt jobban tudjuk. Ez volt az attitűd. (nevet)

Mondjuk azért az hozzátenném, hogy megvan a pillanat, ahogy állok a színpad mellett ezen a Bravo OTTO rendezvényen, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ennek most egy boldog, felemelő helyzetnek kéne lennie, mégis úgy éreztem magam, mintha egy óriási hólapáttal fejbe vágtak volna. Addig egy könnyed móka volt az egész, az internet pedig a játszóterünk, de ott rám ült a felelősség súlya. Onnantól okosabbnak és óvatosabbnak kellett lennünk.

Mikor jött az első turné?

Hagyományos értelemben vett turnézás sosem. A falunapozás meg diszkózás nem turné, popzenei fesztivál pedig talán ha 2-3 létezett az országban. Persze elnevezhette az ember a fellépéseit turnénak, de ezek igazából haknik voltak, legyünk őszinték. Akkoriban csak a legnagyobbak, tényleg csak páran jártak teljes zenekarral fellépni. Mentek a félórás fél-playback bulik. SP zenéi lassan indultak el az akkor menő elektronikus hangszerelésű pop vonalról egy kicsit akusztikusabb irányba, Pixa után Szakos Krisztiánnal kezdtünk dolgozni, aki nem sokkal korábban készítette Caramellel a Lélekdonort, és beleszerettünk a hangzásvilágába. Szerencsére a kiadó partnerünk volt abban, hogy szakítsunk a fél-playback megoldással, és egy nagyjából egyórás, élőzenei produkciót állítsunk színpadra, ahol volt dobos, billentyűs-gitáros és basszusgitáros. A nagykoncertek egyszerűsített verziójával jártuk az országot. Ez akkoriban egy fiatal előadótól nem számított bevett gyakorlatnak, rengeteg macerával és sok extra költséggel járt. SP produkciói viszont mindig igényesek és költségesek voltak. Szerintem a klipjei például még mai szemmel is bőven vállalhatóak. A Klipszemle szervezőjeként évente nézek végig 6-800 zenei videót az előszűrésen kötelezően, merem állítani, hogy nem az elfogultság mondatja ezt velem, hanem a tapasztalat. Jellemző volt egyébként, hogy a bevételünk jelentős részét azonnal visszaforgattuk a produkcióra. Természetesen le lehet szólni az SP-projektet, ízlések és pofonok, de a produkcióra fordított profizmust és minőséget szerintem nem lehetett tőle elvitatni.

Krisztián élvezte a népszerűséget?

A munkát mindig nagyon komolyan vette, de az a típusú figura volt akkoriban, aki szeretett bohóckodni. Ha benyomtál rajta egy gombot, akkor úgy végigtolta a műsorát, mint mosógép a programot. Ugyanakkor meg kifejezetten szeretett elvonulni, volt egy ilyen sündisznó, társaságot kerülő énje. Két-három éven keresztül a gyerekkori soproni barátain kívül nem is igazán láttam körülötte haverokat. Amikor nem dolgozott, YouTube-videókat nézett, elemezgette, mások mit hogyan csinálnak, mi és hogyan van világítva, fényelve, milyen szépek ezek a kompozíciók… Hihetetlen munkamorál és tudatosság jellemezte egész fiatalon is, ezt mindig csodáltam benne. Közben járt egy sok odafigyelést és készülést igénylő szakra, meglehetősen nehéz volt az egyetemet összehangolni a „popsztár” életformával. A hétvégéi a fellépések miatt mindig zajosak voltak, egy idő után rettenetesen zavarta, hogy a lábát sem tudta nyugiban kitenni az utcára, mert már ott várták a ház előtt. A rajongás egy része nyilván jólesett neki, csakhogy ez nem egy olyan dolog, amit le tudsz kapcsolni, amikor épp nem kérnél belőle.

Sosem volt egy party animal, mint Fluor?

Nem, soha. Ebben – is – teljesen mások voltak Tamással. Igazából nem sok közös volt bennük, a lehető legkülönbözőbb karakterek. Valójában sosem voltak ők annyira jóban, ahogy az tűnhetett. Az újságírók imádták a tényt, hogy ők ketten lakótársak, de nem sok közük volt egymáshoz azonkívül, hogy egy albérletben éltek. Ott is csak annyit kommunikáltak egymással, hogy az egyik odakiáltott az ajtóból a másiknak, hogy „Csá! Léptem.” Vagy mondjuk azon veszekedtek, hogy többet hagyta-e az egyik bekapcsolva a tévét a szobájában, mint a másik kihűlni a vizet a fürdőkádban, ami miatt nem lehetett haladni a készülődéssel az egyiknek, mert akkor most meg kell várnia, hogy a másik újra teleengedje a kádat, aztán megfürödjön, ami egy óra… Ilyesmik.

Ez a kis magyar zenei közeg valamennyire összetartotta őket, hisz mindenki ismert mindenkit és mindenki dolgozott mindenkivel. Fluor valami Tibi csokis játékon nyert egy kis kamerát, és vágni is tudott, úgyhogy amíg kvázi ismeretlen volt, hónapokig vittük magunkkal az elején, ahová csak lehetett, hogy legyenek tartalmaink az internetre. (nevet) Elvoltak együtt, ha muszáj volt, de ne úgy képzelj egy kétszer háromórás közös autóutat, hogy ők végig dumáltak és nevetgéltek.

A tinilányok hisztériával vegyes rajongását hogyan kezeltétek?

Nem feltétlenül egy-egy rajongó okozott problémát – bár azért olyan is történt – hanem inkább az, hogy általában irgalmatlan mennyiségben ömlöttek. A helyszínek egyáltalán nem készültek fel ilyen mértékű őrületre, ami a fiúkat övezte, emiatt időnként rémisztő volt, ahogy egy hatalmas tömeg egyszerre kezdett egy irányba rohanni és üvegvágó hangon sipítani, te meg nézed a jelenetet, és tudod, hogy esélyed sincs időben elmenekülni. Ököllel verték az autó szélvédőjét, rángatták az ajtót, lépésben alig mertünk gurulni, nehogy áthajtsunk az emberek lábán. Rengeteg olyan emlékem van, hogy remegve ülünk a kocsiban, és miután kikeveredünk a szituból, fél óráig csak nézünk ki csöndben, mire lenyugszunk annyira, hogy valaki egyáltalán megszólaljon. Ha nincs megfelelő security, akkor nem nagyon tudsz megfékezni ennyi embert. Ha a polgárőrség kitett egy szalagot, hogy itt nem lehet bemenni, szerinted érdekelte őket? Nyilvánvaló, hogy bementek és elállták az egyetlen kijáratot. Ácsorogsz a polgármesteri hivatal valamelyik termében, és pisilni nem tudsz kimenni, nem hogy elindulni haza vidékről vagy tovább a következő helyszínre, mert ott visítanak azon a furcsa frekvencián az ajtó előtt órákig. Az egyik legemlékezetesebb élményem Polgáron az M3 Outlethez kötődik. Megérkeztünk SP-vel és Fluorral, aznap mindketten felléptek. Bevittek minket egy irodába, ahonnan rá lehetett látni arra a parkolóra, ahol a színpad állt. Alig lézengtek az emberek. Alig több mint fél óra múlva, mikor átkísértek minket a backstage-be, már dugig megtelt az egész: nem tudom, pontosan hányan lehettek, körülbelül Budapest Parknyi tömeg, vagy még annál is többen. Rémisztően üvöltöttek, és totális megőrülés fogadta a fiúkat. Véget ért a bulink, visszamentünk a cuccainkért az irodába, addigra elkezdődött a következő fellépő műsora. Kinéztünk az ablakon, és nagyon maximum ötvenen álldogálhattak a színpad előtt. Meg is jegyeztük, hogy egy evakuációs gyakorlatot se lehetne hatékonyabban kivitelezni ennél.

Csak gyerekek és kamaszok jöttek?

Áh, volt egy csomó szülő is. Őket látva mindig eszembe jutott, hogy nem lennék a helyükben. (nevet) A rajongók kemény magja képes volt hatalmas távolságokat megtenni az országban, ha SP fellépett valahol, és ilyenkor jellemzően anyu vagy apu furikázta őket. Miután leesett, hogy felelősséggel jár elérni százezreket, befolyásolni őket, a gondolkodásukat, odafigyeltünk, hogy a produkció pozitív üzenetet hordozzon. Szinte minden felületen hangsúlyoztuk, hogy Krisztián még iskolába jár, tegyetek ti is így, mert fontos, és a szülői visszajelzések alapján úgy tűnt, hogy ez át is ment. Nagyon leegyszerűsítve olyasmit szerettünk volna sugallni, hogy tanuljanak, álljanak több lábon, és ez nem jelenti azt, hogy feladják az álmaikat, inkább csak teremtsék meg a lehetőségét annak, hogy rájöjjenek, mi az, ami igazán tetszik nekik. Ha pedig nem jön össze az álom megvalósítása, még mindig hasznosíthatják mindazt, amit tanultak ez idő alatt. Sok szülő jött oda hálálkodni fellépéseken, hogy mióta a gyereke SP-rajongó, jobban odafigyel a tanulásra, vagy épp talált magának egy olyan hobbit, amit nagyon komolyan vesz, mint Krisztián a fotózást. Ma pedig már nem a szülőktől kapok visszajelzéseket, hanem maguktól az egykori rajongóktól, érdeklődőktől, akik azóta felnőttek, és a mai napig havi rendszerességgel találkozom azzal, hogy új ismerősök bevallják nekem, annak idején miért és milyen sokat jelentett nekik SP.

Krisztián életében az előadóművészi karrier nem tartott sokáig, alig néhány év után a csúcson hagyta abba. Ez meglepett téged, vagy tudtad, hogy hosszú távon ő nem szeretne popsztár lenni?

Most úgy gondolom, hogy tudtam, de utólag mindig könnyű okosnak lenni. Ő tényleg mindig nagyon tudatos volt. Amit a zenével megkeresett, azt vagy a produkciója minőségébe forgatta vissza, vagy fotós eszközöket vásárolt. Azt hiszem, 2013-ban vett magának egy lakást, amit kialakított stúdiónak. A pénzét mindig a saját fejlődésére, fejlesztésére költötte. Az pedig viszonylag hamar kiderült, hogy ő nem a zene irányában képzeli el a fejlődését. A zene számára egy szórakoztató önmegvalósítási forma volt, amiben kipróbálta magát, de a fotózás volt az igazi szenvedélye.

Látsz rá bármi esélyt, hogy Krisztián egyszer még SP-ként színpadra álljon a régi dalaival?

Vicces, hogy ezt kérdezed, mert a nyáron írtam neki egy jó hosszú levelet, hogy irgalmatlan nosztalgiavonat robog most körülöttünk, és szerintem lenne értelme visszatérni úgy, hogy megcsináljunk 10-15 iszonyú menőn kivitelezett bulit egy szezonban, aztán felejtsük el megint az egészet egy időre. A válasz az volt, hogy nem hiszi, hogy jelentősen megváltozott volna az országban a helyzet az elmúlt 6-8 évben. Szerintem igen, nagyon is, de nem akartam elkezdeni győzködni. Ő a múltja ezen részével már leszámolt, tudomásul vettem és tiszteletben tartom. De talán ha egyszer úgy alakulna a helyzet, hogy leülhetnénk megbeszélni, mik most a lehetőségek, nem tartom kizártnak, hogy elgondolkodna. Azért 2022-ben egy fesztiválos vagy Budapest Parkos fellépés elég messze van attól a fél-playback haknizástól, ami még az ő korszakát jellemezte. Én imádnám újra színpadon látni. Lehet, hogy ezt kérem idén a Jézuskától!