Mikor jelentkezett nálad először a pánikbetegség?
Tizenhárom éve volt az első pánikrohamom. Moziban voltunk, éppen kezdődött a film és csak arra emlékszem, hogy nagyon gyorsan váltakoztak a képek, én pedig egyszer csak úgy éreztem, mintha valami lenne a torkomban. Nem kaptam levegőt, vert a szívem, tehát a klasszikus tünetek. Egyből elhagytam a mozitermet, és bevallom, úgy éreztem, ott meg fogok halni.
Mit csináltál ezt követően?
Elmentem háziorvoshoz és elmondtam neki, hogy mi történt velem. Ő egyből rávágta, hogy valószínűleg ez pánikroham volt. Én viszont ellenkeztem, mondtam, hogy a torkommal van valami baj, és küldjön el kivizsgálásra. Utána szinte minden létező orvosnál jártam, de mind azt mondta, hogy fizikailag teljesen rendben vagyok.
Akkoriban több rohamod is volt?
Abban az időszakban eléggé sok volt, leginkább napközben és akkor, amikor nem voltam otthon. Idegen környezetben jött elő, vagy a kocsiban, amikor hosszú úton kellett vezetnem egyedül. Éppen ezért egy idő után azt csináltam, hogy folyamatosan beszéltem valakivel vezetés közben, hogy elterelje a figyelmemet. Nagyon sokáig moziba sem mentem, mivel ott jött ki először.
Volt olyan időszakom, amikor esténként féltem elaludni, mert arra gondoltam, mi lesz, ha nem kelek fel reggel.
Ma már ezen nevetek, abban az időszakban viszont ez egyáltalán nem volt vicces.
Hogy tanultad meg kezelni ezt a helyzetet?
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fizikai problémáról van szó, akkor elkezdtem utánaolvasni és jobban megismerkedni a pánikbetegséggel. Elkezdtem jógázni, meditálni és felkerestem egy pszichológust. Összeraktam a darabkákat, és tiszta lett a kép: ez egy ördögi kör, hiszen, ha félsz attól, hogy megint előjön, azzal is generálod a pánikrohamot. Különböző technikákat alkalmaztam azokban az esetekben, amikor éreztem, hogy kezdődik egy újabb roham. Igyekeztem lenyugtatni magam és elterelni a figyelmemet.
Milyen technikák voltak ezek?
Ilyen volt például, hogy felhívtam valakit telefonon, de nekem bejött az is, hogy gyorsan bekaptam egy nagyon mentolos rágót. Az erős mentol miatt szájon át lélegzik az ember, ez pedig egy biztosíték volt számomra, hogy tuti nincs ott semmi, és nem fogok megfulladni. Kerültem azokat a szituációkat, amelyekben korábban előjöttek a tünetek.
Működött?
Volt, amikor igen, de természetesen egy idő után más módon is előjött a roham. Idővel sikerült teljesen megtanulnom a helyén kezelni. A titok abban rejlik, hogy az ember leásson az eredendő problémáig és azt kezelje. A pánikroham soha nem akkor jön, amikor valami intenzív történik, hanem amikor nyugodt vagy. Ezért végig kell gondolnia az embernek az életét, hogy mi az, amit nem tud megemészteni, nem tud helyre tenni. Ha ezt megtalálja és dolgozik rajta, akkor idővel megszűnnek a problémák.
Neked is mélyre kellett ásnod?
Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit kell helyre tennem magamban. Ebben a pszichológusom is segített. Sokat számított és nagy áttörés volt, amikor rájöttem, hogy mi a kiindulási pont. Meg kellett találnom azokat a történéseket, amiket nem tudtam feldolgozni, vagy valamiért nem tudtam rajtuk túllépni és meg kellett értenem őket. Amikor sikerült megérteni és rendezni magamban, akkor egy ideig voltak dolgok, amiket tudatosan kellett csinálnom, amíg be nem épültek, hogy természetes reakciók legyenek bizonyos érzésekre, helyzetekre, de végül ez is sikerült.
Fotó: Schumy Csaba
Például?
A legtöbb ember megfelelési kényszerrel küzd, vannak kisebbségi komplexusai.
Ezeket el kellett engednem, és tudatosítani magamban, hogy egyáltalán nem fontos az idegenek véleménye, csak a családomé és a barátaimé számít. El kellett fogadnom olyan dolgokat magamon, amiken úgysem tudok változtatni.
Megérteni és helyre rakni, hogy a múltban miért történtek bizonyos dolgok.
Hogyan kezelte a környezeted a pánikbetegséget?
Annak idején nem beszéltek erről a jelenségről annyit, mint mostanában, így szélesebb körben szinte ismeretlen volt. Régen a glutén-, laktóz- és az effajta érzékenységekről, intoleranciákról se beszéltünk, most meg már a csapból is ez folyik. Volt olyan, aki azt mondta, ez egy nem létező betegség és csak az agyamban van. Aki hallott róla vagy volt már köze hozzá, sokkal elfogadóbb volt. Sajnos, ha nincsen olyan ember a környezetedben, aki átélt már hasonlót, akkor képtelenek empatikusak lenni ebben a helyzetben.
Előfordult, hogy olyan helyzetben jött elő, amikor idegenek is láthatták?
Egyetlenegyszer volt rohamom egy műsor castingján. Nem kaptam meg a munkát, de azért, mert el sem jutottam a meghallgatásig, ugyanis várakozás közben tört rám egy roham, és nem tudtam csinálni utána semmit. Viszont szerencsére ebben a szituációban sem ítélkezett felettem senki.
Magadtól jutottál arra a pontra, hogy felkeresel egy pszichológust vagy ajánlották?
Magamtól kerestem fel, de ebben közrejátszott az is, hogy mindig is érdekelt a pszichológia. Korábban a tanulmányaim során is voltak pszichológiaóráim, ezért sosem állt távol tőlem, és sosem tekintettem rá tabutémaként. Őszintén azt gondolom, hogy tízből kilenc embernek szüksége lenne arra, hogy elmenjen pszichológushoz, és nem azért, mert beteg, hanem mert a mai világban annyi impulzus és inger ér bennünket, annyira felgyorsult az életünk, hogy képtelenek vagyunk tartani a lépést és egyszerre feldolgozni ezt a rengeteg történést. A pszichológus sem mondja meg a tutit, de rávezet sok mindenre, amik által sikerülhet az embernek más szemszögből megfigyelnie az életét vagy egy adott problémát.
A külföldre költözésnél nem tartottál tőle, hogy ismét előjön a pánikbetegség?
Nem váltott ki belőlem félelmet, mivel voltam már külföldön korábban is, sokkal inkább izgalmat éreztem. Egy új kihívás sokkal inkább izgalommal és örömmel tölt el, ezért egy pillanatig sem tartottam tőle, hogy ez előhozná a pánikbetegséget.
Fotó: RTL/Tulok András
A családod, a gyerekeid, a párod jelen voltak bármelyik pánikrohamodnál?
A fiúk egyáltalán nem, mert amikor velük voltam, sosem jött ki. Olyankor az agyam átkapcsol anyuka üzemmódba, és csak velük foglalkozom. Szerencsére, amióta Mátét ismerem, egyáltalán nem volt már rohamom. Tudott róla, hogy régebben voltak, és egy percig sem ítélkezett, de mire vele találkoztam, ezt sikeresen leküzdöttem.
Mennyi ideig tartott ez az időszak?
Nagyjából 2-3 évig tartott az intenzív része, majd lassan csillapodott, végül nagyjából 2014 környékén el is maradt.
Mit gondolsz arról, hogy a mai napig sokan nem mernek a mentális problémáikról beszélni?
Itt kezdődik a probléma, hogy nem merünk róla beszélni, csupán azért, mert nem szeretnénk mások negatív gondolataival szembesülni.
Amíg így állunk hozzá, addig nem is fogjuk tudni helyre rakni. Sajnos manapság sok minden fel lett kapva, ahogy a mentális problémák is, ettől függetlenül azt gondolom, hogy akinek valós a problémája, annak beszélnie kell róla. Viszont nem haknizni kell vele, de nem is szabad foglalkozni azzal, hogy ki, mit gondol. Ebben az országban sokaknak inkább magukkal kellene foglalkozniuk, nem pedig másokkal.
Mit tudnál tanácsolni annak, aki hasonló problémával küzd?
Addig semmi sem fog változni, amíg nem tesz érte vagy ellene. Ha úgy érzi, baj van, merjen beszélni róla, merjen segítséget kérni. Próbáljon változtatni az életén, mert amíg ugyanabban a körforgásban él, addig nem lesz jobb. Azért, hogy bármi jobb legyen, tenni kell. Más nem fogja megoldani a problémánkat, és nem is várhatjuk el.