Végignéztem egy újságíró kollégám totális megsemmisülését, miután szelfit mert kérni egy színésznőtől – Berlin és a sztárok

A Berlinale az egyik legfontosabb európai filmfesztivál, sőt a nagyvilágban is bőven ott szerepel az első tízben, ugyanakkor sosem lesz olyan szexi, mint Cannes vagy Velence. Erről elsősorban két dolog tehet. Az egyik maga a helyszín: a berlini Potsdamer Platz felhőkarcolói között megbúvó fesztiválpalota nem olyan vonzó helyszín, mint a tengerparttól egy köpésnyire lévő társai. A másik pedig az időpont: februárban a filmstúdiók még leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy az előző évük filmjeinek próbáljanak Oscar-díjakat felhajtani, az arra az évre tervezett slágerfilmjeiket pedig nem akarják ellőni rögtön az év első pár hónapjában. Ennek köszönhetően Berlin számára nem lehetséges elérni a nagy presztízsfilmeket. Mindehhez még hozzájön, hogy bár Berlin egy csodás, vonzó és nagyon is élhető nagyváros, február közepe felé az időjárása minden, csak nem barátságos.

Már az érkezésem napján esőben úszott minden, ami aztán napokig nem akart alábbhagyni, és bár nem volt annyira hideg, a várost körbefújó, a legkülönbözőbb irányokból támadó, megállíthatatlan szél olyan erővel fújt be az ember kabátja alá, hogy a leggondosabban kiválasztott téli öltözék sem nyújthatott megfelelő védelmet. Én nagykabátban is szenvedtem (ehhez jött a bónusz, hogy a mozitermek többségében meg általában dög meleg volt), és képzeljük el, ahogy a sztárok – főképp szegény nők – minimális ruházatban próbálnak ilyen körülmények között méltóképp helytállni a vörös szőnyegen. Nem csoda, ha ugyanez a tevékenység Velencében vagy Cannesban sokkal vonzóbbnak tűnhet.

Löttyedt romkom és Kristen Stewart, a zsűrielnök/istennő

Ennek ellenére sok sztár mondott igent a fesztivált vezető Carlo Chatrian és Mariëtte Rissenbec meghívására, főleg a nyitógála hozott nagy sztárparádét. A fesztiválok régi trükkje, hogy nyitófilmnek általában olyan produkciót kérnek fel, ami teli van ismert nevekkel, függetlenül attól, hogy az adott film milyen színvonalat képvisel, egyáltalán a témája alapján illik-e fesztivál profiljába. Idén ez a szerep a She Came to Me című könnyed, mondhatni romantikus mozinak jutott, amiről én ugyan sikeresen lekéstem, de a kritikusok egyöntetű véleménye szerint nem maradtam le semmiről, felejthető darab. Ellenben olyan neveket vonultat fel, mint Anne Hathaway, Peter Dinklage vagy Marisa Tomei, akik mind ellátogattak Berlinbe, sőt Hathaway közkívánatra még azt is elmondta, hogy a streaming térhódítása ellenére ő még mindig hisz a mozi erejében, és kimondottan keresi azokat a lehetőségeket, amikor mozifilmet forgathat. Reméljük, ennél jobbakat is talál majd.

Az is komoly szenzációnak számított, hogy a mindössze 32 éves Kristen Stewart kapta meg a Berlinale zsűrielnöki posztját, a héttagú zsűriben mindenki idősebb volt nála. Stewart híres arról, hogy a vörös szőnyegen és azon kívül is makulátlanul öltözik, szállítva ezzel napról napra a red carpetes kontentet a fotósoknak. Nem mellesleg annak is komoly üzenetértéke volt, hogy a héttagú zsűri öt nőből és két férfiból állt, de a Berlinale nem állt meg ennyinél: a programban is komoly szerepet kaptak a női alkotók. A beválogatott filmek 38 százalékát rendezte nő, 4 százalék pedig nembináris alkotók munkája, ami abszolút kiemelkedő aránynak számít a fesztiválok mezőnyében.

Ukránok, irániak, transzneműek

A felsorolt hollywoodi csillagok ellenére a nyitógála legnagyobb sztárjának egyértelműen Volodimir Zelenszkij ukrán elnök számított, akinek ezért még csak el sem kellett személyesen jönnie a fesztiválra. A fesztivál előtt röppent fel a pletyka, hogy az amúgy színészi múlttal bíró Zelenszkij személyesen vehet majd részt a nyitógálán, ami már csak azért sem volt teljesen légből kapott feltételezés, mert a Berlinale levetítette Sean Penn róla és az orosz-ukrán konfliktusról szóló Superpower című dokumentumfilmjét. A dolog több volt pletykánál, hiszen még a nagy filmipari lapok is megszellőztették, ám végül kiderült: mindenkinek be kellett érnie egy videós bejelentkezéssel, amit a Golden Globe-hoz hasonlóan ezúttal is Sean Penn vezetett fel a helyszínen, aki az elmúlt bő egy évben láthatóan teljesen rácsavarodott a témára.

Ukrajna támogatása a Berlinale egyik fő célja volt idén, még a hivatalos badge is ukrán színekben pompázott, több ukrán alkotó filmjét is meghívták a programba, és a háború állandó témát jelentett ezen az amúgy is erősen átpolitizált fesztiválon. A Berlinale – nagyon helyesen – kiállt még az iráni nők jogai mellett is, de gyakori témaként volt jelen a transzneműek élete, sorsa és problémái is. Nekem úgy sikerült rövid idő alatt két ilyen témájú produkcióba is belefutnom, hogy nem kerestem kimondottan őket. (a Muttot jó szívvel ajánlom mindenkinek) A woke túlzások akkor ütötték fel a fejüket, amikor a Golda Meir volt izraeli miniszterelnökről szóló film, a Golda apropóján azzal támadták az alkotókat, hogy miért Helen Mirrennek, és miért nem egy zsidó származású színésznőnek adták a szerepet. Jött is a csattanós válasz:

Trükközd magad sztárok közelébe Berlinben!

Berlinben több útja van annak, ha az ember filmsztárokkal szeretne találkozni. A klasszikus módszer a vörös szőnyegnél várakozás, és a reménykedés abban, hogy a sztár a vonulás közben az oldalt várakozókra is szán egy kis időt. Az ennél egy fokkal élelmesebbek a Hyatt szálló oldalsó bejáratánál várakoznak, ahová a sztárokat a sajtótájékoztatókra viszik. Ennél is fondorlatosabb módszer a környékbéli luxusszállodák (The Grand Hyatt és az Adlon Kempinski) főbejárata környéki grasszálás, ez azonban sok-sok várakozással jár, ugyanis nem tudhatjuk, hogy egy adott sztár mikor fog épp ki- vagy besétálni a főbejáraton. Persze a nyílt utcán vagy akár a Potsdamer Platz-i pláza food courtjében is bele lehet futni nagy nevekbe, de ehhez már jókora mázli szükségeltetik. Jól bevált módszer, ha az ember a gálavetítésekre vesz magának jegyet, mert így garantáltan a sztár társaságában nézheti meg a filmet, sőt a film után akár még egy színpadi Q&A is beleférhet, bár ez a felállás nem kecsegtet sok reménnyel azoknak, akik közös fotóban bíznak.

Egy újságíró badge-dzsel ennél valamivel könnyebb az ember dolga. Egyrészt ott vannak a sajtótájékoztatók, ahová nagy tömegben lehet bejutni, sőt némi szerencsével még egy kérdést is feltehet az ember. Minél nagyobb az érkező sztár, annál korábban kell odamenni. Steven Spielberg bácsira negyed órával a kezdés előtt például már lehetetlen volt bejutni, a szervezők kitették a megtelt táblát. A másik előny, hogy újságíróként olyan helyeken/termekben is megfordul az ember, ahol a sztárok is. Az egyik délután például épp a fesztivál egyik központi helyszíneként funkcionáló Hyatt szálloda egyik folyosóján iszogattam az aznapi negyedik kávémat, amikor elsétált mellettem a full red carpetre kiöltözött Vicky Krieps, és még egy félmosolyt is kaptam tőle. Három perccel később pedig még egyszer elment mellettem, immár visszafelé tartva.

Sztárközelben

A legjobb helyzetet azonban az interjúk jelentik, melyekért azonban nagy a harc, és egy kis közép-kelet európai ország újságírójaként az ember nem sokszor rúghat labdába a nagy országok zsurnalisztáival szemben. Ezért is éltem meg óriási sikerként, amikor bejutottam az egyik legfelkapottabb fiatal színésznő, Sydney Sweeney (Eufória, Fehér Lótusz…) interjúszobájába, aki előző este a Reality című filmje bemutatóján csillogó vörös ruhájában már elkápráztatta Berlin népét. Az interjún már egy jóval visszafogottabb ruhát viselt, de rendkívül kedves és közvetlen volt, nyomát sem láttam sztárallűröknek. Egy izraeli kollégának még egy közös fotót is sikerült kérnie tőle, de aztán rohannia kellett átöltözni a következő sajtónyilvános eseménye miatt.

Sokszor kérdezik tőlem, hogy ilyen helyzetben szoktam-e közös fotót kérni. A válaszom az, hogy csak nagyon ritkán. Mondjuk, ha egy óriási kedvencemről van szó, vagy ha a helyzet annyira adja magát. Erre a legfőbb okom az, hogy újságíróként elsősorban nem rajongói mivoltomban vagyok jelen, és tisztában vagyok azzal, hogy ezek az emberek a fél életüket szelfikérések teljesítésével töltik, nem akarok egy lenni a sorból és újabb kényelmetlenséget okozni. A másik okom pedig a visszautasítástól való félelem. Szerencsére engem mostanáig csak rendkívül kedvesen utasítottak vissza, és ez sem történt meg túl sokszor, de amit Berlinben láttam idén az egyik interjú után, még inkább azt sugallta számomra, hogy nem árt óvatosnak lenni. Egy újságíró kollégám az új Sissi mozi, a Sisi & I címszereplőjétől, a német Susanne Wolfftól akart közös szelfit kérni a kerekasztal-interjú végén, amire a korábban még kedvesen mosolygó színésznő arca rendkívüli szigorba csapott át, miközben csak annyit mondott: „Nem.” Embert nem láttam még úgy megsemmisülni, mint a kollégát a drasztikus elutasítás hallatán. Hát kell nekem az ilyen? Ezért is volt gyógyír a lelkemnek, amikor másnap Ben Whishaw (Paddington mackó eredeti hangja és a James Bond-filmek Q-ja) és Franz Rogowski már sokkal kedvesebben állt a fotó kérdéséhez, bár lehet, hogy az lehetett a titok, hogy akkor a kolléga nem szelfit kért, csak egy közös fotót róluk.

Kihasználva az alkalmat, suttyomban én is lőttem egyet.