Kritika a Someday We'll Tell Each Other Everything című filmről

Christian Grey azért annyira vonzó karakter, mert jóképű, titokzatos, dúsgazdag és a sötét múltjához kissé extrém szexuális vágyak párosulnak és olyan tekintet, hogy élve felfalja a nőket vele. Német párja, Henner hasonlóan jóképű, csak az ő sármja nem annyira kifinomult, inkább vadállati. Egyáltalán nem gazdag, sőt csóró, és a sötét múltjával nem extrém szexuális vágyak járnak együtt, hanem masszív alkoholizmus és erőszakosság az ágyban és azon kívül is. Henner egy farmot vezet az NDK-ban, amikor összeomlik körülötte a szocializmus. Az addigi világa darabjaira hullik, körülötte sorra költöznek nyugatra az ismerősei, vagy ha maradnak, akkor munka nélkül tengődnek. Egyedül lakik abban az összkomforttól minden szempontból mentes parasztházban, amit még a szülei hagytak rá. A földeken melózás/esti ivászat rutinját egy szomszéd farmra költöző, üdítően fiatal szépség érkezése zavarja meg. Maria még csak 19 éves (az őt alakító színésznő 23), lenge nyári ruhákban parádézik az izzadt tanyasi férfiasság két lábon járó megtestesítője, Henner előtt, és bár a lány a szomszéd farmon lakó Johannes barátnője, egyetlen érintés elég ahhoz, hogy teljesen rácsavarodjon Henner alkoholtól bűzlő macsóságára.

Egy napon majd mindent elmesélünk egymásnak

Vámpírnő volt a mozi első szexszimbóluma

Mostanában két, egymással ellentétes trend figyelhető meg a filmeknél. A legtöbb műfaji filmből gyakorlatilag kikoptak a szexjelenetek, Hollywood pedig egyre puritánabb módon áll a szexualitás ábrázolásához. Az ellentétes oldalon azok a filmek találhatók, melyek teljesen alárendelik magukat a szexualitásnak, és gyakorlatilag nem szólnak másról, mint a vágyról, a szenvedélyről és az ágyjelenetekről. Ha csúnyán akarok fogalmazni, akkor a szoftpornó jelzőt is használhatnám rájuk. Ez a trend leginkább A szürke ötven árnyalatához köthető, ami a születése óta sorra szüli a másolatokat (rátok nézek, 365 nap-filmek…), leginkább a streaming-szolgáltatók 18+-os kínálatát gazdagítva.

A műfaj relatíve olcsó, nem kell hozzá több, mint két (vagy több) kívánatos test esztétikusan felvéve, na meg két színész, aki hajlandó alávetni magát a szex izzasztó és fárasztó mímelésének. És persze nem árt egy írónő sem, aki ügyes tollal veti papírra a szexuális fantáziáit, és teremt egy olyan fiatal, ártatlan (?) hősnőt, akit aztán teljesen elvarázsol a titokzatos férfi rendkívüli maszkulinitása, és a szenvedélyről és a szerelemről felnőttként is úgy képes írni, mintha ma is csak 17 éves lenne. A Someday We’ll Tell Each Other Everything (Egy napon majd mindent elmesélünk egymásnak) íróját, Daniela Krient nem szeretném megbántani, ugyanis a regényét nem olvastam, de ha a belőle készült filmből kell kiindulnom, tényleg nagyon könnyű benne meglátni A szürke ötven árnyalata-párhuzamokat, miközben az is egyértelmű, hogy nem másolata annak, hiszen eredetileg mindkettő 2011-ben jelent meg. A szerelmi háromszög és az itt bemutatott felállás miatt az Alkonyat-párhuzam is eléggé adja magát, csak itt fantasy vámpírok helyett farmos fantáziálást kapunk lovaglás utáni erőszakos szexszel.

Someday We’ll Tell Each Other Everything (Fotó: Pandora Film/Row Pictures)

Változó korban

Bár a fenti hevenyészett tartalomismertetőnél a farmer Hennert emeltem ki, Emily Atef rendező filmjében egyértelműen a 19 éves Maria az azonosulási pont, ő az, akit végigkövetünk. A lány egyfajta ártatlan, kamaszos szerelemmel szereti a korban hozzáillő, lelkes és naiv pasiját, Johannest, akivel sokat cukiskodnak, de a szenvedély és az igaz szerelem hiányzik a kapcsolatból. Maria számára a fiú a nagy családjával inkább a stabilitást jelenti, és ezért is élvezi, hogy a munkanélkülivé vált, alkoholizmusával küzdő édesanyjától egy olyan családhoz költözhetett, ahol a családtagok szeretik és támogatják egymást. A lány ennek ellenére nem nagyon találja a helyét a farmon, munka helyett inkább naphosszat falja a könyveket, a költészet és az álmodozás teszi ki a mindennapjait. Egy véletlen sodorja a szomszédban lakó farmer, a maga nyers módján jóképű Henner karjaiba, a férfi pedig a pillanat hevében megenged magának egy olyan érintést, amiért jobb helyeken azonnal pofon járna, de Maria csak zavarba jön tőle, és az álmodozásai között innentől kezdve a férfi is szerepet kap, akit képtelen kiverni a fejéből. Természetesen ők ketten az első adandó alkalommal egy jóféle snapsz kitöltése után letépik egymásról a ruhát, és adnak, aminek ilyenkor adni kell.

Az, hogy ezzel a tartalommal a Someday We’ll Tell Each Other Everything bekerülhetett a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába, leginkább annak köszönhető, hogy a film felében mintha Emily Atef még megpróbálna mondani valamit az egyesülés korának Németországáról, amikor keletből és nyugatból újra egy lett. Ha csak percekre is, de elkapja a korszellemet, amikor bemutatja, milyen volt keletről nyugatra átutazni egy egészen más világba (nagyszerű az a jelenet, amikor a pincér kérdezgeti Hennert, hogy milyen sört szeretne, ő meg csak annyit ismételget, hogy sört), milyen volt teljesen legatyásodva egyesülni egy olyan országrésszel, ami hozzájuk képest mérföldekkel fejlettebb és gazdagabb volt, és milyen frusztrációkat okozott az emberekben ez a fajta kiegyensúlyozatlan egyenrangúság. A korrajz, a hirtelen jött változás hatásának bemutatása a film talán legerősebb pontja, csakhogy egy idő után a rendező erről mintha megfeledkezne, és ahogy a hősnője, ő is nyakig merül a dunyhás paraszti szexben.

Valódi érzékiség

A filmtörténet leghíresebb csókjai

A film mellett szól, hogy sokkal szebben, ötletesebben fényképezték, mint azokat a társait, amikhez fentebb hasonlítottam, és Emily Atefnek az is sikerül, ami számos rendezőtársának nem szokott: a film képei valóban érzékiek, a rendező pedig képes visszaadni a mindent átható, a józan gondolkodást elhomályosító szexuális vágyakozás érzését, és bőven kapunk szépen felvett, intim, érzéki pillanatokat, és ez már önmagában is teljesítmény. A gond az, hogy azzal, hogy Atef egy idő után minden mást kizár, a két pasi/kétféle élet közti őrlődést pedig tinilányos komolysággal adja elő, mintha csak az Alkonyatot néznénk.

Someday We’ll Tell Each Other Everything (Fotó: Pandora Film/Row Pictures)

Nem mellékesen az egyik pasi itt már elmúlt negyven, miközben a lány pedig még húsz sincs, ez pedig szintén felvet bizonyos morális kérdéseket, de a Someday We’ll Tell Each Other Everything mindezt semmi másra nem használja, csakhogy a végére egy elég kiszámítható, előkészítetlen és elkapkodott fordulattal zárja le a filmjét. Az sem segít a helyzeten, hogy bár a Hennert játszó Felix Kramer képes megmutatni a figurája összetettségét, és a karaktere az agresszivitása és alkoholizmusa ellenére is mutat némi vad vonzerőt és karizmát, addig a Mariát alakító, amúgy 23 éves Marlene Burow hiába tűnik látszólag tökéletes választásnak a szerepre – kisugárzásában ott van az ártatlanság és az a fajta kíváncsiság is, ami ahhoz kell, hogy valaki a tilosban vadásszon –, a filmet gyakorlatilag két-három arckifejezéssel játssza végig, így pedig nem lehet visszaadni azt a rengeteg lelki konfliktust, ami – elvileg – a karakterében tombol. A kommersz erotikus fantáziák szerelmeseinek a Someday We’ll Tell Each Other Everything valószínűleg túl lassú és művészi lesz, a művészfilmek szerelmeseinek pedig túl kommersz. De legalább valódi érzékiséget láthatunk benne, amit manapság egyre kevesebb filmtől kaphatunk meg.

A Someday We’ll Tell Each Other Everything című filmet a 73. Berlinale Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk. Egyelőre nem tudni, mikor és milyen formában lesz látható a magyar mozikban.