Barta Ágnes: „Magammal vagyok mindenki közül a legszigorúbb”

Kérlek, mesélj a Mellékhatásban látható karakteredről!

Tóth Mónika egy fiatal édesanya, aki Ózdon él, és egyedül neveli a szívbeteg kisfiát. A sorozatban Panácz Anna (Sztarenki Dóra – szerk.) legjobb barátnője. Pénzt ajánlanak neki, ő lesz a Ludmann család béranyája. Azért megy bele az egyezségbe, hogy segítsen a beteg gyermekén.

Hogyan készültél fel a szerepre?

Érdekes volt, mert ekkora volumenű filmes munkával még nem volt dolgom. Nagyobb szerepeket eddig csak színházban játszottam. Igyekeztünk minél több ember tapasztalatát összegyűjteni, illetve, még az első évad kapcsán Dórival (Sztarenki Dóra – szerk.) elmentünk egy anyaotthonba, ahol olyan fiatal anyukák is laknak, akik bántalmazó kapcsolatban élnek. Ez azért volt fontos, mert a sorozatban játszott karakterem is bántalmazó kapcsolatban él. Beszélgettünk velük a tapasztalataikról, az életükről. A béranyaságról kevés információm volt, hiszen hazánkban is illegális dologról beszélünk. Készült egy-két dokumentumfilm, de nehéz olyan dolgokat fellelni, amik valós tapasztalatokon alapszanak. A fantáziámra, illetve a beleérző képességemre is hagyatkoznom kellett.

Lelkileg nem megterhelő egy ilyen komoly téma feldolgozása?

Természetesen nehéz szembesülni azzal, hogy milyen sok nő érintett, hogy a bántalmazás hány családot érint, de ilyen helyzetben muszáj színészi játékként felfognom ezt az egészet. A pályám elején viszonylag könnyen megtanultam leválasztani magamról ezeket a feltörő érzéseket, és a munkát gyakorlatilag otthagyni a színpadon. Persze ez nem mindig sikerül, de az ember nagyon törekszik rá, mert annyiféle szereppel találkozunk rövid idő alatt, hogy muszáj ezt megtanulni valahogy kezelni és elengedni, nem a saját hátunkon cipelni ezeket a súlyokat.

Április 17-én lettél 30 éves. Isten éltessen! Tíz évvel ezelőtt gondoltad volna, hogy ebben a korban ilyen szakmai sikereket tudhatsz magad mögött?

Köszönöm szépen! Az, hogy itt tart a karrierem, kőkemény munka, fegyelem, kitartás gyümölcse, másrészt pedig szerencse is kellett hozzá. A szakmánk talán legkegyetlenebb része pontosan ez: rengeteg tehetséges nő van ebben az országban, akár velem egykorú is, aki hiába küzd, nem jut el a céljai eléréséhez. A saját bőrömön is tapasztalom, hogy mennyi igazságtalanság van ebben a szakmában, és számtalan olyan dolog, ami gyakorlatilag a szerencsén múlik. Meg kell tanulni kezelni, hogy az ember hiába tesz meg mindent, nem biztos, hogy rajta múlik a helyzet alakulása.

Benned megfogalmazódott már az időszakos kiégés, esetleges feladás gondolata?

Előfordult, de ezt nem feltétlenül kiégésnek nevezném, inkább akadtak kudarcélményeim, olyan pillanataim, amikor nem volt könnyű továbbmenni. Például egy szerep küszöbén álltam, gratuláltak is hozzá, aztán mégsem én játszottam. Ezekkel nagyon nehéz megbirkózni. 

Hogyan éled meg, hogy 30 éves lettél?

Ameddig csak közeledett a születésnapom, addig nagyon sokat foglalkoztam vele és azt hittem, hogy ez most egy nagy „váltókor” lesz. Egy dolog bánt és frusztrál: elképesztően gyorsan telik az idő, és ez nem a korommal kapcsolatban zavar, hogy egyre idősebb leszek, hanem hogy egy szempillantás alatt eltelnek az évszakok, az évek. Ezzel nehéz megbirkózni. A korommal ki vagyok békülve. Azt gondolom, hogy egy nő életében ez egy jó időszak lehet. Harmincévesen másképp élsz meg dolgokat a színpadon, a magánéletben.

Általában kapjuk a feladatokat, ránk osztják a szerepeket, de elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne jobban a kezembe venni az irányítást, vagy egy kicsit jobban a saját sorsom irányítójává válni. Ez a kor ezt a korszakot hozta meg számomra.

Nem érzed a társadalmi nyomást, hogy ennyi idősen már édesanyának kéne lenned?

Furcsának gondolom, hogy még mindig itt tartunk. Azt hittem, hogy ezt a gondolkodást jócskán meghaladtuk. Miután férjhez mentem, elkezdtek záporozni rám idegen emberektől kérdések, hogy mikor lesz már baba, mikorra tervezzük a családalapítást. Kicsit sokkoló volt. Szerintem egyre több helyen olvashatunk már arról, hogy miért lehet ez mondjuk valakinek kellemetlen téma, tegyük fel, nem jön össze a gyermek, vagy betegség áll a háttérben. Ez egy személyes dolog, amit az ember csak a legszűkebb családjával vitat meg. A szeretteim részéről szerencsére nem érzek nyomást.

Sokszor az emberek nem tudják, hol a határ bizonyos kérdésekben.

Abszolút, pedig tényleg úgy gondolom, hogy már sokan felemelték a hangjukat a nők védelmében. A kérdésedre visszatérve érdekes, hogy bár körülöttem akadnak babás családok, ők sem feszegetik ezt a témát. Van egy nagyon jó baráti társaságom: négyen vagyunk lányok, osztálytársak voltunk.  Mindenki édesanya, kivéve én. Rajtuk látom például annak a szépségét, hogy milyen az, amikor valaki fiatalon édesanyává válik. Azt gondolom, hogy így a jó, hogy mindenki eldöntheti, hogy mikor érzi készen magát erre a felelősségre.

Egy harmincas színésznő mennyire hagyhatja maga mögött a munkáját, ha mondjuk jön a baba?

Szerintem ez attól függ, hogy honnan tud elmenni, hogy mennyire biztos az a közeg, ahová visszavárják, hogy mennyire támogatóak vele a főnökei. A Nemzeti Színházban szerintem ezzel nem lenne gond. Nincsenek azzal kapcsolatban kétségeim, hogyha mondjuk elmennék szülni, akkor visszamehetnék-e játszani. Az már nehéz kérdés, hogy mondjuk egy színésznő hogyan tud lavírozni a gyereknevelés és a színház között, hogy mikor érdemes visszatérni, erre is nagyon sokféle példát látunk, valaki már egészen a gyereke pár hetes korától újra játszik. Vannak olyan helyek, ahonnan fél kiesni az ember, mert tudja, hogy azonnal lesz a helyére más. Azzal is meg kell tanulni együtt élni, hogy jönnek az egyre fiatalabb kollégák és nem biztos, hogy a következő tíz év arról szól majd számodra, mint az első öt, hogy míg korábban egy évadban négy-öt szerepet próbáltál, évente már csak egy-két szerep jut. Barátkozom a gondolattal, hogy egyszer ez is elérkezik, és ha felkészülök, talán nem lesz hideg zuhany.

Miben más a tíz évvel ezelőtti Barta Ágnes?

Könnyebben engedek el dolgokat. Felismerem, hogyha valami nem működik, és nem élem meg annyira kudarcnak, hogyha azt el kell engednem. Nem ragaszkodok foggal-körömmel, utolsó vércseppig minden elképzelésemhez. A társadalom, és kissé a szakma nyomása is, hogy minél sikeresebb legyél, dolgozz éjjel-nappal. Ki sem látsz a munkából, ilyenkor rendszertelenül eszel, aztán jön egy leállás, mondjuk egy nyári szünet, és arcon csap a nyugalom. Ilyenkor értéktelennek érzed magad, hogy nem kellesz senkinek, pedig csupán arról van szó, hogy lelassult az életed. Ez a szemlélet mostanra teljesen megváltozott bennem, és gyakorlatilag az ellenkezőjét gondolom. A futószalagon való munka nem biztos, hogy minőségileg jó dolgokat szül.

Most azt gondolom, hogy a média jelenlegi hozzáállása nem egészséges, és hogy jót tenne, ha lennének olyan színészgenerációk, akik felhívják a figyelmet a testi, illetve a lelki egészségre. Ezt nem tanítják az egyetemen, és sehol nem hallok arról, hogy hogyan maradhat friss az ember, és nem kell azon aggódnia, hogy hamar elhasználódik testileg és szellemileg is. Ebben is különbözöm a húszéves önmagamtól: nem attól érzem fontosnak a munkámat, hogy nagyon sokat és ész nélkül nyomom, hanem inkább a minőségre törekszem.

Rendben vagy önmagaddal? Elégedett vagy a karriereddel, a megjelenéseddel?

Hát nem, és valószínűleg soha nem is leszek, de én ilyen alkat vagyok. Kritikusan szemlélek mindent, köztük önmagamat, a környezetemet, a családomat, talán ez az egyik legnehezebb tulajdonság velem kapcsolatban. Azt hiszem, hogy magammal vagyok mindenki közül a legszigorúbb. Lehet, hogy soha nem lesz olyan, hogy azt mondom, hogy ez így most nagyon jó. Amikor látok az interneten tip-top, mindig csinos nőket, felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ők mennyivel kelnek korábban reggel, hogy ez így megvalósuljon. Nekem nem ez a legfontosabb az életemben. A színpadon sokszor megtalálnak olyan szerepek, amikor mondjuk karcosabb, gonoszabb személyt kell játszanom. A magammal szembeni szigorúság miatt könnyebb ezekkel a szerepekkel mit kezdeni, mondhatni ebben a formában is folyamatosan próbálok szembenézni ezzel az oldalammal.

Számodra mit jelent az áldozat a munkában, illetve a magánéletben?

Ez egy nagyon aktuális kérdés. Dolgoztam már annyit, meg talán vagyok már annyi ideje a szakmában, hogy egy kicsit vissza tudok nézni, és látom, hogy mennyi mindent áldoz be az ember, mennyi mindenről mond le, hogy sikeres legyen. Sokan azt hiszik, hogy ez egy viszonylag bohém élet, és persze van az az oldala is, de ugyanakkor fegyelmet követelő szakma, ami sok lemondással jár. A harmincadik születésnapom kapcsán például számba vettem, hogy hány barátság múlt el, vagy ment tönkre, hány barátomtól távolodtam el, pont amiatt, mert soha nem voltam elérhető, nem tudtam tartani a kapcsolatot, nem tudtam ott lenni szülinapokon. Ha az embernek van egy komolyabb előadása, az nemcsak azt a 4-5 órát érinti, amíg színpadon áll, hanem már gyakorlatilag napokkal korábban elkezd munkálni benne a szerep. Sokan bele sem gondolnak, mit okoz ez mondjuk egy házastársi kommunikációban, vagy családon belül. Azt gondolom, hogy nagy áldozatokat és lemondásokat hoztam az eddigi életemben.

Ha a 40. születésnapodon újra beszélnénk, milyen megvalósult álmokról számolnál be?

A következő tíz év legideálisabb felállása, ha egy kicsit olyan életet élhetnék, ahol jobban rendelkezek az időm felett. Talán ez, hogy jobban a magam ura lettem. Még nem találtam ki, hogy fogom megcsinálni, és az is elképzelhető, hogy nem ebben a szakmában tudom ezt megvalósítani, de az biztos, hogy kevesebb olyan dolgot fogok elvállalni, ami nem tükrözi a művészi gondolataimat, és több olyat csinálok, ami én vagyok.

Mit tanácsolnál azoknak a nőknek, akik idén töltik a harmincat? Személy szerint van bennem egy olyan gondolat, miszerint letettük a húszas éveket, elmúlt egy tanulási időszak, most pedig következik egy teljesen új, felnőtt nő élete.  

Kicsit kirázott a hideg, ahogy ezt így elmondtad, még sosem hallottam ezt így megfogalmazni. Nagyon jó gondolat! Szerintem töltsék azokkal, akiket tényleg szeretnek, és nem kell azzal foglalkozni, hogy kinek felelsz meg, ki fog eljönni vagy megsértődni, ha nem hívod meg a bulidra. Tegyük magunkat az első helyre.

Így válsz szabaddá.

Pontosan! Abszolút ezt érzem. Jó lenne végre elengedni ezeket a gátakat, és bátran belemenni a következő tíz évbe. Nem szeretném, ha a tíz évvel későbbi Ági, ha visszanézne, csalódott lenne, hogy nem voltam elég bátor belevágni a terveimbe. Ha pedig üzenhetnék a múltbeli énemnek, azt mondanám, hogy nem szabad félni, nem szabad ezeknek a frusztráltságoknak túl nagy teret engedni, hanem bátran próbálkozni, mert ez még csak a kezdet.