Für Anikó interjú

Hogyan született a negyedik stúdióalbuma?

A szövegíró ezúttal is a férjem (Fekete György – szerk.) volt, a zenét pedig Hrutka Róbert és Jamie Winchester szerezte. Ez a második alkalom, hogy Gyuri az ő dalaikra írt szöveget. Legalább négy éve várjuk, hogy megszülessen a Für For Ten, de a járvány is közbeszólt. Bár a férjem a végzettségei szerint halbiológus és közgazdász, a zenei vénája is kiváló. Régóta mozog a színház világában, a Madách Színházban díjnyertes darabját is előadták: a Dögkeselyű című film alapjául szolgáló regény rockadaptációját. Gerendás Péternek tíz éven keresztül írt dalszövegeket. Miután Jamie érzelmi okokból sosem énekelt magyarul, a férjemnek az az ötlete támadt, hogy mi lenne, ha ezekre a nagyszerű dalokra magyar szöveget írna? Öt évvel az előző szólóalbum után valami újat szerettünk volna létrehozni, és ez végre sikerült is, méghozzá 10 különleges duettpartner, zenészek és színészkollégák közreműködésével. Nagy kedvvel énekeltem fel a CD teljes anyagát, hiszen akár rólam is szólhatna, ahogy számos esetben rólam is szól. Tekinthetjük az eredeti dalok „reinkarnációjának” is, női előadóval, magyar szöveggel.

Fotó: Neményi Márton

És miért énekel a korong elején és végén szólóban?

Szerettünk volna keretet adni a kompozíciónak. Az első dal egy korai, talán éppen az első szerelem emléke, az utolsó pedig egy életkori találkozás. Ez elsősorban Bagó Gizella énekmesteremnek köszönhető, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskola első évétől kezdve a mai napig foglalkozik velem. Fantasztikus ember, és szakember! Neki köszönhetem, hogy ilyen dolgokban „kirándulhatok”, dacára annak, hogy prózai színészként végeztem, bár a tőle tanultak ezekben a feladataimban is óriási segítséget nyújtanak. (Für Anikót a pályája kezdetén számos zenés darabban láthattuk a Madách Színházban, többek között: Olivér, Kabaré, A Vörös malom, Macskák – szerk.)

A lemezen sok közéleti témát érintenek, például a környezetvédelemtől a háborúig. Miért volt fontos, hogy ezekről is szó essen?

Sajnos idehaza összetévesztik a politizálást és a közéletiséget. Teljesen más a kettő. Homokba dughatjuk a fejünket olyan dolgokkal kapcsolatban, amik nap mint nap szembejönnek, csak éppen nem érdemes. Ezekről beszélünk kell, és megoldást találni rájuk. Szerintem ez a gondolat kell, hogy süssön egy jó festményből, szoborból, moziból, vagy novellából, amiért megíródott, és ez a legritkább esetben „direkt”. Tehát nem azt kell leírni, amire gondolsz, hanem azzal a céllal kell közvetíteni, hogy a gondolat maga a befogadóban szülessen meg. Ezek a dalok úgy közéletiek, hogy humorral átvitt, kicsit szublimált formában szólalnak meg.

Ki vagy mi a kontroll az életében?

Az óra. Az idő a legnagyobb ellenségem. 

Ilyenkor evésről, ivásról, térről és időről megfeledkezve csinálom a dolgom. Sosem tudom utolérni magam, kétségbeesetten futok versenyt az idővel. Mindig az az érzésem, hogy egy gyorsvonat mellett rohanok, amire csak ritkán sikerül felugranom.

Für Anikó az Örkény Színház lépcsőjén (Fotó: Olajos Piroska)

Hogyan tud helytállni a színpadi szerepei mellett a hétköznapi szerepeiben?

Az ember felállít egy fontossági listát, de az néha borul. Egy jó társ hatalmas segítség abban, hogy minden szerepedben helytállhass.

Mikor van énideje?

Amikor az ember csendben tud lenni, és befelé fordulni. Ilyenkor csapódnak le a pörgősebb részei is a napnak. Ebből jut a legkevesebb az életünkben. Ezt tekintem énidőnek. De hát abban is énidőzöm bizonyos szempontból, amit csinálok. Manapság mindenfelől azt mantrázzák, hogy legyünk önmagunk, csak önmagunkkal foglalkozzunk, én, én, én. Ez szerintem óriási csapda. Az ember nem akkor lesz önmaga, ha állandóan magával foglalkozik. Akkor lesz önmaga, ha az életét valaminek odaadja, amit szeret, ami számára, és ami a többieknek is fontos. Amivel tud adni. Mindenki kapott valamilyen tehetséget, amit átadhat másoknak. Ezzel válhatsz önmagaddá. Világéletemben olyan dolgokban szerettem részt venni, ami kihívást jelent, ugyanakkor örömet okoz.

Mit szól a mesterséges intelligencia megjelenéséhez, mint színésznő? Lehet, hogy a jövőben önt is az AI segítségével láthatjuk a színpadon…

Elég aggasztó, és ezt nem azért mondom, mert savanyú a szőlő. Mindig a Terminátor című film jut eszembe ezzel kapcsolatban és lehet, hogy nevetségesnek tűnik, de szerintem nem is vagyunk olyan messze attól a világtól. Félelmetes és szomorú, hogy az embernek már az ellen kell küzdenie, amit ő maga hozott létre. Dühít, hogy felhívom a távközlési céget és egy géppel beszélgetek. Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nekem kellene lebutítanom a kommunikációmat arra a szintre, ahol ő van? Ez most komoly? Természetesen a digitális világ sem jó vagy rossz, ahogy Hamlet is mondja, nincs olyan, hogy jó vagy rossz, csupán a véleményünk teszi azzá. Nagyszerű persze, hogy egyetlen gombnyomásra elintézhetjük a dolgainkat, de nem lett több időnk tőle.

Azelőtt sem volt több idejük az embernek, csak valahogy másképp csinálták. Volt olyan család, ahol 8-10 gyerek cseperedett, főzték a szappant, nem volt centrifuga és konyhakész ételek sem. Mégis volt idejük dalárdába járni és oltárterítőt hímezni. Valószínű, hogy a saját kényelmünk áldozatai leszünk. Egy irodaházban például miért kell főzőmosás hőmérsékletű (90 Celsius fokos – a szerk.) víznek folyni a csapból, és 25 fokra befűteni. Nem is egészséges. Felesleges, és egyáltalán nem környezettudatos. Ez az egész digitális dolog a vágyakozás és a várakozás méltóságát veszi el az embertől. Furcsa látni egymás mellett ülő embereket, akik nem beszélgetnek, hanem a saját gépüket nyomogatják. Olyan, mintha az embereket szisztematikusan le akarnák szoktatni a gondolkodásról és a felelősségvállalásról.

Ön szerint nehéz manapság szülőnek lenni? Például eldönteni, mennyire engedek teret ebben a digitális világban a gyerekemnek?

Milyen beteg világ az, ahol szinte reklámozni kell, hogy az emberek gyereket vállaljanak? Túlkomplikálják a szülőséget. Az az érzésem, hogy álproblémákat gerjesztenek a szülői szereppel kapcsolatban, a legnagyobb áldást, ami az élettel jár, nehézséges és bonyolult dolognak állítják be. Természetes, hogy vannak gyerekeink, és vannak olyanok, akik vágynak erre a szerepre. Manapság divatos generálni azokat a helyzeteket, amikor lehet egy kicsit nyavalyogni. Gondoljunk csak a saját szüleinkre, nagyszüleinkre, vagy az afrikai asszonyokra, akik kapálnak a földeken hátukon a kisbabájukkal. Nyilván, ha az ember azt szeretné, hogy a gyerekének még érettségi előtt luxuslakása és jachtja legyen, ez tényleg elég macerás. A digitális világ sajnos ezeket a mesterséges igényeket is tudja gerjeszteni. Mindezek ellenére nem vagyok pesszimista, észreveszem a szépet és a jót, és ezt próbálom átadni a gyerekemnek.

És mikre próbálja nevelni a gyerekét?

Gyereket nevelni nem nagyon lehet, ha nem vagyok hiteles. Átadhatom neki, hogyan egyen késsel és villával, hogy udvarias legyen, de mondhatok én bármit, ha nem úgy élek. Úgy ő dönti majd el, mit vesz át belőle. Meg kéne próbálni a lehető legőszintébben élni.

Mennyire tartja magát maximalistának?

Sajnos nagyon. Inkább úgy fogalmaznék, hogy perfekcionista vagyok. Az még rosszabb, lehet szó akár mosogatásról, vagy a hivatásomról. Amit én csinálok, az vagy tetszik, vagy nem. Az persze nagyon jó, ha igen, de nem azért adok bele apait-anyait, hogy bárkinek is megfeleljek, talán magamnak. Ez csak látszólag önzés, mert ha valami nekem örömet okoz, akkor nagy valószínűséggel a nézőnek is. Aki bújt, aki nem-alapon próbálom élni az életemet.

Ezt olvastad már?

„Mit tehet ilyenkor egy nő? Borogasson asztalt?” – durván kiakadt Für Anikó a fizetési különbségek miatt

Ez is érdekelhet Megnézem