Sir Michael Caine-t a királynő 2000-ben ütötte lovaggá, abban az időszakban, amikor a karrierje egy újabb Oscar-díjnak (Árvák hercege) köszönhetően épp másodvirágzásnak indult. A színész mondhatni brit nemzeti kincs, és ezt a státuszt úgy érdemelte ki, hogy valójában többször is magára haragította a britek egy jó részét. A hetvenes években azért költözött az Egyesült Államokba, mert a brit kormány a leggazdagabbakra egy 83%-os vagyonadót vetett ki, és csak nyolc évvel később tért vissza, miután Thatcherék kormánya ezt az adót jelentősen mérsékelte.
2009-ben azzal fenyegetőzött, hogy ismét Amerikába költözik, ha Gordon Brownék 50% fölé merik emelni a vagyonadót. Ugyanebben az évben arról is beszélt, hogy jó lenne, ha a britek visszavezetnék a sorkatonaságot, mert az közösséggé kovácsolná össze a fiatalokat. A múlt évtized közepén az adóhivatal rajtakapta, hogy megpróbálta elkerülni egy szép, 600 ezer fontos summa befizetését, ám végül nem úszta meg a dolgot, be kellett fizetnie. Nem sokkal később pedig azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nyilvánosan támogatta Nagy-Britannia kilépését az Európai Unióból a Brexit idején. Sokan megharagudtak rá ezekért, és a fentiek tükrében érthető, hogy némi visszatetszést keltett azon interjúja is, amiben lényegében magát szocialistának nevezte, aki szerint fontosak az adók a szegényebbek támogatása miatt.
A munkásosztálybéli úr
Sir Michael Caine a fenti lista alapján könnyen lehetne egy nem túl közkedvelt híresség is az Egyesült Királyságban, csakhogy szinte fizikai képtelenség hosszú távon haragudni rá. Ahogy meghallod a jellegzetes, nazális hanghordozását, meglátod a mosolyát, elbűvöl egy pillanat leforgása alatt. A bullshit távol áll tőle, nem szeret és nem szokott mellébeszélni. Anyagias színész, akinek a jó szerep mellett legalább ennyire fontos a szerepért kapott gázsi is, sőt úgy tartja, hogy
Egy jó filmért ugyanakkora fizetést kapok, mint egy rosszért.
Michael Caine a The Great Escaper londoni premierjén 2023. szeptember 20-án (Fotó: Mike Marsland/WireImage)
A vagyonát nagyjából 60 millió dollárosra taksálják, ami különösen szép teljesítmény annak fényében, hogy sosem tartozott a legmagasabb gázsit kapó szupersztárok ligájába. Caine a vagyonát úgy szedte össze, hogy gyakorlatilag végigdolgozta az életét, az egyik filmje jött a másik után. Sosem volt igazán lelkifurdalása, ha egy rossz filmhez szerződött. Megvádolták már azzal, hogy neki a gázsi sokkal fontosabb, mint egy film művészi értéke, de erre is van egy frappáns válasza:
Először a nagyszerű ajánlatokat keresem. Ha olyat épp nem kapok, akkor a középszerűek közül válogatok. Ha olyan sincs, akkor elvállalom azokat, amikből ki tudom fizetni a rezsit.
A Cápa bosszúja című filmjéről például biztosan tudta, hogy borzalmas lesz, azóta se látta, de köszöni szépen, azt a házat nagyon is látja, amit a filmért kapott gázsiból vett, és nagyon szépnek tartja. Egyszer egy interjúban arról mesélt, hogy sosem vállalna reklámokat, mert nem szereti őket, aztán szembesítették vele, hogy néhány évvel korábban mégis reklámozott egy légitársaságot. Erre azt felelte, hogy persze, hiszen akkora gázsit ajánlottak érte, hogy hülye lett volna visszautasítani.
Az örök kívülálló
Sir Michael Caine-nek (született: Maurice Joseph Micklewhite) fontos a pénz, mindig is az volt, és ezt soha nem is titkolta. A minél nagyobb anyagi biztonság iránti vágya leginkább abból eredhet, hogy nagyon szegény családban nőtt fel. Átélte a II. világháború utáni szétbombázott London sanyarú éveit, és sokáig egy olyan környéken élt a családjával, ahol nem volt áram. Az apjától kőkemény nevelést kapott, a testvére is kemény dió volt („Ha egyszer valaki meglátogatott bennünket otthon, többé nem akart visszajönni.”), és minden jel arra mutatott, hogy ő is egyszerű munkás lesz, mint a takarítónő édesanyja és a halpiacon hordárként dolgozó édesapja. Imádott moziba járni, de állítása szerint a koreai háborúban katonaként átélt élményei vezettek ahhoz, hogy úgy döntsön, más utat jár majd be, mint a szülei.
Michael Caine az örök kívülálló (Fotó: Bettmann)
A színészi pálya egyáltalán nem volt egyértelmű lehetőség a fiatal Michaelnek, lévén az angol osztályrendszerben ezt a pályát nem a munkásosztálybelieknek találták ki. Caine a hatvanas években egy olyan új színészgenerációhoz tartozott a brit filmművészetben, akik nem a korábbi sznob világból kerültek ki, úgy beszéltek és úgy néztek ki, mint az átlagos britek a piacon. Bár Michael Caine jóképű és sármos volt, sosem volt szoborszerűen jóképű és urasan sármos. A legendájához hozzátartozik, hogy az első fontosabb főszerepére, az 1964-es Zulura a brit katonatiszt szerepére egy amerikai rendező választotta ki. Caine szerint egy brit direktor sosem őt választotta volna, ebben az esetben maximum a közkatona-szerepek jöhettek volna szóba.
Amerikában egy színész voltam, Nagy-Britanniában egy cockney színész
– mondta erről, és ez rá is ütötte a bélyegét a karrierjére. Hiába jöttek a jobbnál jobb szerepek és elismerések (Oscar-jelölések és díjak…), egy kicsit mindig kívülállónak érezte magát.
Mr. Swinging London
Bár Michael Caine még a karrierje leggyengébb évtizedében is jelentkezett jó filmekkel, az image-ét elsősorban a hatvanas években készült munkái határozták meg, amikor néhány év leforgása alatt ő maga lett a Swinging London osztályok nélküli nagyvárosának arca, egyfajta túlzások nélküli Austin Powers. Nem csoda, hogy az Austin Powersben is vendégszerepelt. Az a fajta színész, aki nem tesz túl sokat a vásznon, egyszerűen a jelenlétével varázsol el. Miközben az úri közönségnek ott volt James Bond, Michael Caine inkább Harry Palmer, a sokkal valóságosabb munkásosztálybeli kém szerepét kapta meg, a szerepet aztán több filmben is eljátszotta. De legalább ennyire hozzánőtt Alfie, a gaz, macsó nőcsábász karaktere is, amit a 2000-es években Jude Law-val próbáltak remake-elni, de ő már messze nem jelentette/jelenthette azt, mint Caine a hatvanas években.
Sokan gondolják azt, hogy fénykorában Caine az Egyesült Királyság legnagyobb nőcsábásza lehetett, de a csajozás csak egy rövidebb időszakára, az első és második házassága közötti bő egy évtizedre volt jellemző. Amint megismerte második feleségét, Shakira Baksh-t (ma már Shakira Caine) és elvette 1973-ban feleségül, révbe ért és már nem is vágyott másra.
Mindig gyönyörű nőkkel forgattam együtt, ezért megfogadtam, hogy csak olyan nőt veszek el feleségül, aki náluk is szebb. Shakira mindenkinél gyönyörűbb.
A feleségét ráadásul mindenhová magával vitte, sosem töltöttek egymás nélkül hosszabb időt. Egyszer az egyik legjobb barátja, a nők társaságát szintén nem megvető Sir Roger Moore mesélte, mennyire irigyli Caine-t azért, hogy megtalálta a másik felét, akivel tökéletesen kiegészítik egymást. Idén ünnepelték az ötvenedik házassági évfordulójukat, és még ki tudja, hol van a vége.
Michael Caine és felesége Shakira Baksh (Fotó: Bryan R. Smith / AFP)
Bár Michael Caine nem az a színész, aki felismerhetetlenül átalakul filmről filmre és szerepről szerepre, mégsem lehet könnyedén beskatulyázni, annyi különböző alkotó különféle filmjében szerepelt, és a nagy átalakulások hiánya ellenére a szerepei is igencsak változatosak voltak.
Életemben egyetlen alkalommal láttam őt személyesen, még két évvel ezelőtt a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon, melynek ő volt az egyik díszvendége. Már akkor is bottal, láthatóan nehezen járt, és ez azóta sajnos csak tovább romlott. Könnyen lehet, hogy a most bemutatásra kerülő új filmje, a Great Escaper tényleg az utolsó alkalom lesz, hogy filmen láthatjuk. Állítása szerint a mozgást igénylő jeleneteket már csak egyszer képes felvenni, utána teljesen kimerül, és hosszasan pihennie kell. Könyörgünk, írjon valaki Sir Michael Caine-nek egy olyan szerepet, amiben csak ülnie kell egy székben! 90 év ide vagy oda, neki még maradnia kell.
