90 ezer ember előtt kapott idegösszeomlást Robbie Williams – Most alsógatyában beszél róla

David Beckham után egy másik brit legenda is megkapta a netflixes dokumentumfilm-kezelést: a Take Thatben megismert, majd szóló előadóként brutális sikereket elért Robbie Williams életét négy közel egyórás epizódban ismerhetjük meg. A hangnem rendkívül személyes, ami elsősorban annak köszönhető, hogy az alkotók az énekesen kívül nem is kérdeztek meg mást, nincsenek más interjúalanyaik. Illetve az utolsó epizódban néhány kérdés-válasz erejéig feltűnik Williams felesége, hogy egy kicsit az ő szemszögéből is láthassuk a házasságukat, de leginkább azt az időszakot, amikor ők ketten megismerkedtek. Akkoriban az énekes nem volt józan.

A lassan ötvenéves popsztár életét folyamatosan kamerák rögzítették. Nemcsak a tévés szerepléseit, a koncertjeit és az interjúit, hanem a mindennapjait is, emiatt iszonyatos mennyiségű archív felvétel állt Joe Pearlman rendező rendelkezésére. A film ötlete egyszerű, de nagyszerű: Pearlman kiválogatta a legérdekesebb felvételeket, Williams pedig az ágyában fetrengve, kissé kócosan, trikóban, alsógatyában, egy kissé ütött-kopott laptopon nézi őket. Látjuk a reakcióit, majd mesélni kezd arról a korszakáról, amibe épp vele együtt belenéztünk.

Kendőzetlenül?

A nézőben jogosan merül fel a kérdés: miért ágyban fekve ad interjúkat? Williams ezt azzal magyarázza, hogy ha nem színpadon áll, akkor általában ágyban fekszik. Az a kedvenc helye. Nyilván az is közrejátszik a döntésben, hogy ettől a dokumentumfilm kicsit fésületlenebbnek, kicsit őszintébbnek tűnik, vagy legalábbis jól teremti meg ennek az illúzióját. Izgalmas húzás, hogy az alkotókat tényleg kizárólag az énekes nézőpontja érdekli. A többieket kizárólag archív felvételeken láthatjuk megszólalni. Itt kizárólag az számít, hogy mit élt át Robbie Williams, és mit jelentettek számára ezek az élmények.

Egy bő évtizeden át kétségtelenül a világ egyik legnagyobb popsztárja volt, a filmből mégis az jön le, hogy nem nagyon élvezte ezt az egészet. Ugyanakkor az is igaz, hogy osztozkodni sem akart a dicsfényen. A Take Thatből annak idején azért lépett ki, mert a zenekar túlságosan Gary Barlow körül forgott, a legnagyobb slágerei szerzőjétől, Guy Chamberstől pedig azért szabadult meg, mert Williams nem viselte jól, hogy a nagy sikereket neki tulajdonítják, mintha ő maga nem lenne jó dalszerző és dalszövegíró.

Vitathatatlan, hogy van egyfajta bűnbánó hangulata a négyrészes doksinak. Williams számos régi bejátszásban szidja az egykori Take That-es társait. Látszik, hogy amint ezeket a felvételeket nézi, ma már szégyelli magát, és elnézést is kér, főképp Gary Barlowtól, akit ma már nagyra tart. De hasonlóan bűnbánó akkor is, amikor szóba kerül a kapcsolata a Spice Girls-ös Geri Halliwellel. Bár a közös jeleneteiken rendkívül boldognak tűnnek, sőt Williams szerint a vele töltött idő nagy részét nagyon élvezte, mégis elhitte egy fotósnak azt, hogy Ginger Spice volt az, aki előre elmondta a bulvárlapok paparazzóinak, hogy merre keressék őket, gyakorlatilag eladva a kapcsolatukat a médiának. Ma már tudja, hogy ez hazugság volt, és szégyelli is a dolgot.

Hol van apu és anyu?

A film amúgy kronológiai sorrendben halad Williams karrierjében és életében. Érdekes döntés, hogy csak akkor kapcsolódunk be, amikor 16 évesen a Take That tagjává válik. Nincs szó a gyerekkoráról, nincs szó családról, nincs szó szülőkről: semmit sem tudhatunk meg a hátteréről. A gyerekkora csak egyetlen gyerekkori barát formájában jelenik meg, de ő is a sztori második felében csatlakozik be a történetbe.

Az énekes bevallja, hogy túl korán érkezett az életébe a túl nagy siker, ő pedig ezt nem tudta kezelni. Bár a korai Take That-es szakaszról még vannak szép emlékei, a későbbi szakasz már csak a fékevesztett bulizásról szólt számára: egyfolytában be volt állva, akkor is, ha másnap zenekari próbája vagy fellépése volt. Nem csoda, hogy végül a szétválás mellett döntöttek, az pedig Williams rossz ítélőképességét mutatja, hogy ezért éveken át a többieket hibáztatta. Ma már nem így gondolja.

Nem sokon múlott, hogy a Take That és a szólókarrierje közötti időszak nem tette egy életre taccsra.

– mesél erről az időszakáról, amikor csak ivott, drogozott és csajozott céltalanul. Amikor a sors összehozta Guy Chambersszel, mindkettejüknek szükségük volt egymásra. Chambers le volt égve, és kitörési lehetőséget jelentett számára, hogy egy ismert névnek írhat dalokat, Williamsnek pedig egy olyan gondoskodó nagy testvérre, és zeneileg érett alkotóra volt szüksége maga mellé, mint Chambers. A harmónia hosszú éveken át működött köztük, nemcsak alkotótársak, hanem legjobb barátok voltak, amit számos régi felvétel bizonyít, ráadásul a filmben látható legtöbb felvételt Chambers rögzítette a kamerájával.

Könnyen jött, könnyen ment

A film egyik legizgalmasabb része, amikor a már évek óta józan életet élő Williams a régi képeken szembesül azzal, milyen volt a drogok, a brutális adagban fogyasztott gyógyszerek vagy épp a rengeteg alkohol hatása alatt. Olyan pillanatokat is lát az életéből, amikről már nincsenek is emlékei. A küzdelme a függőségeivel hosszú időn át elkísérte, és amikor olykor gödörbe került, rendszerint a függőségei is új erővel tértek vissza.

Williamsnek sokáig könnyen jött a siker. A Take Thatbe beszállva rövid idő alatt világszenzációvá vált, és a zenekarból való kilépése után sem kellett igazán sokat küzdenie a szólókarrierje beindulásáért. Guy Chambersszel sorra írták együtt a gigaslágereket. Persze kellett beletenni munkát dögivel, de igazán nagy botlás sosem volt a karrierjében. Mindent ösztönösen csinált, sosem agyalta túl a dolgokat. Viszont amikor jött az első Chambers nélküli lemeze, a Rudebox, amit a szaksajtó körberöhögött, a közönség pedig értetlenül fogadott, ő a negatív fogadtatás ellenére éveken át meg volt győződve az album nagyszerűségéről. A filmből ugyan kiderül, hogy ma már nem így gondolja, de a bukás megrengette a magába vetett hitét: attól a ponttól kezdve már nem tudott megbízni a saját ösztöneiben. Azt hitte, ismeri a közönség ízlését és vágyait, de talán kettejük közül Guy Chambers volt az, aki ismerte azt. Mondjuk ezt a filmben így sosem meri kimondani.

Szorongásnapló

A Netflix dokumentumfilmje kétségtelenül jól teljesít abban, hogy nem takarja el előlünk a kínos pillanatokat. Williams a mából visszanézve mindig elmagyarázza, mikor tört rá a szorongás és mikor küzdött a depressziójával, és egy előadóművész esetében igazán durva, hogy mindez több esetben is pont a színpadon tört rá. A már fent említett leedsi duplakoncert annyira forró helyzetet teremtett, hogy az énekes nem tudta, másnap fel bír-e menni a színpadra. Le akarta mondani a bulit, csakhogy az olyan rengeteg pénzbe került volna, hogy tönkremegy, miközben rengeteg embert magával ránt, amit nem engedhetett meg magának.

Williams a film közben többször is elmondja, hogy ő egy született előadó, aki imádja szórakoztatni a közönséget, és amikor épp nem a szorongásai kínozzák, ez tényleg igaz lehet. Viszont azt egy percig sem éreztem, hogy a zenélés tényleg annyira fontos lenne neki. A zene nála valószínűleg nem szenvedély, csak egy eszköz ahhoz, hogy az emberek imádják és rajongjanak érte, amit mind a mai napig élvez. Mondjuk a négyrészes film végén a korábban történtek fényében kissé furcsa látni Williamset, aki az otthona ajtajában búcsúzik el a feleségétől és a tündéri gyerekeitől, amikor új turnéra indul. Olyan, mintha azt néznénk végig, ahogy valakit túszul ejtenek és hosszú időre elragadnak a családjától, hogy valami olyasmit csináljon, amit egyáltalán nem szeret. A népszerűségnek ára van, és a sikertől is lehet szorongani.

A Robbie Williams dokumentumfilm a Netflix kínálatában látható.